Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kubai rezsimnek sürgősen cselekednie kell, ha fenn akar maradni

Vasárnap évtizedek óta nem látott mértékű tüntetéshullám zúgott végig Kubán. Az ország keleti és nyugati felében egyszerre induló, és végül a fővárosban, illetve a nagyobb városokban, Havannában, Santiagoban és másutt több ezres menetben csúcsosodó utcai demonstrációk során az utcákra vonult kubaiak az árnövekedések, az élelmiszerhiány és a kommunista vezetés ellen tiltakoztak. A kubai rezsim támogatói hamarosan szintén többezer fős ellentüntetésekkel válaszoltak. Mi hajtotta az embereket az utcákra? Milyen politikai és gazdasági kihívásokra kell válaszolnia az alig néhány éve hivatalban lévő Díaz-Canel elnöknek és a kubai államnak? 

Gazdasági mélyrepülések Kubában és a kilábalási kísérletek

Gyakori jelenség, hogy Kuba gazdasági nehézségeit, a kubai nép szegénységét a kiterjedt amerikai kereskedelmi szankciókkal magyarázzák az ország politikai vezetésével szimpatizáló, de legalábbis nem feltétlenül ellenséges véleményalkotók, ám ez az – amúgy idestova mintegy 60 éve létező – átfogó embargó mindezidáig csak egyszer okozott súlyos gazdasági válságot, mégpedig a kilencvenes évek elején, a Szovjetunió összeomlása után.

Az amerikai embargó ellenére – ami nélkül valóban sokkal könnyebben és olcsóbban tudna hozzájutni alapélelmiszerekhez a megfelelő mennyiségű művelhető földdel nem rendelkező Kuba – az ország képes volt a Szovjetunió gazdasági segítségével a nyolcvanas években biztosítani a fejenkénti napi 2600 kalóriás táplálék-bevitelt lakosságának. Az államkapitalista tömb összeomlása után viszont Kubának hirtelen extrém mértékben megnövekedtek a kiadásai, tekintve, hogy a kevésbé baráti országoktól kellett a továbbiakban beszereznie az alapvető cikkeket, így az élelmet is.

Az amerikai embargó ellen tiltakozó felirat egy iskolabuszon Havannában (Wikimedia Commons – Velvet)

Az importhoz elengedhetetlen fontosságú valuta elégtelen mennyisége miatt általános élelmiszerhiány jelentkezett, és 1993-ra az átlagos napi kalóriabevitel felére esett vissza. A feketegazdaság természetesen virágzásnak indult, az infláció szárnyalni kezdett, és az 1994-es tüntetéshullám során kubaiak tízezrei követeltek azonnali változásokat.

A szigetország nagy nehezen, de mégis kikecmergett a válságból. Az élelmiszer-ellátás akadozását nagyrészt sikeresen megszüntették a történelem első igazán nagy arányú zöld forradalmával, amelynek során a kényszerítő körülmények által sürgetve létrehoztak egy vegyi anyagoktól mentes, minden fellelhető területet közösségi művelés alá vonó mezőgazdasági rendszert, ami nagyban hozzájárult az ország élelmiszer-önellátásához, még ha nem is tudta azt teljesen megvalósítani. A valutahiányt, illetve az abból fakadó gazdasági instabilitást merész pénzügyi megoldásokkal, főként a kettős fizetőeszköz bevezetésével orvosolták átmenetileg.

A COVID pusztító hatásai

Az elmúlt években aztán a nagyobb pénzügyi stabilitás elérésének érdekében a Castrók utáni kubai vezetés megszorító politikába kezdett: a külföldi tőke odacsábításának reményében megkezdték a gazdaság egyes részeinek privatizációját, az állami juttatások visszavágását és a külföldiek számára kibővítették a vendéglátó szektort.

Az efféle politikának az előnyei,  mint az állandó valuta-hiány mérséklése, és az ezáltal bekövetkező részleges gazdasági stabilitás azonban általában hosszabb távon jelentkezek, mint a az általános társadalmi ellenszenv, ami ezen intézkedéseket kíséri. A kormányzatnak ráadásul nagyon hamar egy olyan problémával is szembesülnie kellett, amit nem is láthatott előre: a koronavírus-járvánnyal, ami az éppen felfuttatni kívánt turizmus összeomlását hozta magával.

A COVID-19 éppen a kubai gazdaság két legérzékenyebb pontjára sújtott le: a járvány hatására az élelmiszerárak az egekbe szöktek, ami a végletekig kicentizett élelem-behozatalt tette kilátástalanul nehézzé, a turizmus összeomlása pedig az eleve lassan csordogáló valuta-csapokat zárta el. A jelenlegi gazdasági mélyrepülés ebben a helyzetben elkerülhetetlenül bekövetkezett.

Miguel Díaz-Canel elnök és a kubai rezsim legitimációs válsága

A Kubai Forradalom 1959-es győzelme óta az ország vezetése nem demokratikus választásokon, hanem  alá-fölérendeltségi rendszerben működő, autoriter hatalomgyakorláson alapult. Ennek a rendszernek a támogatói értelemszerűen nem azért tartottak ki hatvan éven át, mert olyan sok beleszólásuk lett volna a politikai döntésekbe, de a forradalom sikerének pátosza, az embargós nyomás ellenére színvonalas és hozzáférhető közszolgáltatások (egészségügy, közoktatás) és a Fidel Castro személyét körüllengő mitikus tisztelet jelentős legitimációt adott a rendeleti kormányzásnak.

A kubai vezetőket nem külföldi hatalmak szuronyai segítették pozíciójukba, hanem sokak szemében a 19. századi gyökerű kubai függetlenségi gondolat, nemzeti büszkeség és egy igazságosabb társadalom letéteményesei voltak. Ez természetesen nem feledteti a tényt, hogy a kubai vezetés jelentős fokú politikai elnyomást is alkalmazott hatalmának biztosítására, de a rendszer vezetőinek popularitása ennek ellenére is jelentős volt.

Ez a népszerűség kitartott akkor is, amikor 2008-ban Fidel Castro egészségi állapota miatt kénytelen volt visszavonulni a hatalomgyakorlástól, átadva azt a jóval szerényebb karakterű (gyakran csak Némaként emlegetett) bátyjának, Raúl Castronak. Raúl ugyan nem tudott saját jogon rajongást kiváltani a nép körében, ahogy az bátyjának olyan gyakran sikerült, viszont vitathatatlanul segítette családneve, valamint a tény, hogy ő maga is részt vett katonai vezetőként az 1958-as, győztes forradalomban, és utána évtizedekig vezette az erősen militarizált, sok részében katonai irányítás alatt álló kubai állam hadseregét.

Raúl Castro Díaz-Canel elnökké választása után (kép: Flickr)

Nem úgy a tőle 2018-ban a hatalmat átvevő Miguel Díaz-Canel, aki jóval a forradalom után született, és semmilyen különösebb formális helye, vagy informális beágyazottsága nem volt soha a hadsereg vezetői körében. Ha a neve, intézményes befolyása vagy személyes népszerűsége nem is, de legalább az segíthette az elnöksége kezdetén, hogy az elnöki széket átadó Raúl Castro maradéktalanul támogatta a pártfőtitkári székből.

Idén áprilisban azonban a közel kilencvenéves Raúl feladta utolsó formális vezetői posztját is: Díaz-Canel egyedül maradt az országra épp teljes erejével lecsapni készülő COVID-járvánnyal, a vele együtt járó gazdasági válsággal, és a Castrókénál jóval szerényebb népszerűségével.

Az Egyesült Államok Kuba-politikája

Ugyan láthattuk, hogy a jelenlegi kubai feszültségek nem köthetők közvetlenül és kizárólag a hatvan éve helyükön lévő amerikai kereskedelmi embargóhoz, annak mélyreható hatásait sem érdemes elvitatni. Az Egyesült Államok a korlátozások évtizedei alatt, de leglátványosabban talán a Szovjetunió összeomlása és az azt követő kubai élelmiszer-válság óta voltaképpen egyfajta kis kilengésű húzd meg-ereszd meg politikát folytat Kubával.

Ezt a politikát többek közt olyan dolgok befolyásolják a jobboldali antikommunizmus követelései előtti meghajlás mellett, mint a kubai piacra régóta áhítozó amerikai agrárkapitalisták lobbitevékenysége, vagy az ENSZ 1992 óta folyamatosan és minden évben elfogadott határozatai, amelyek követelik az USA kereskedelmi és pénzügyi embargójának beszüntetését. A határozatot idén júniusban 184 ország támogatta.

2000-ben, utolsó elnöki ciklusának végén Bill Clinton aláírta a kereskedelmi szankciók reformjáról és az export fejlesztéséről szóló törvénycsomagot (Trade Sanction Reform and Export Enhancement Act) többek közt a mezőgazdasági termelők felől érkező nyomás enyhítésére, így ha nagyon korlátozott mértékben is, de lehetőség nyílt egyes termények kubai exportjára. A törvény szintén lehetővé tette egyes egészségügyi eszközök és gyógyszerek kereskedelmét.

Ifjabb George Bush alatt – bár a kereskedelmi enyhítések helyükön maradtak – a politikai nyomás újra nőni kezdett Kuba irányában, 2006-ban például dollár tízmilliókat különítettek el a „Castro utáni Kuba” amerikai érdekek szerinti átformálására.

A következő jelentősebb enyhítés Barack Obama idején jött el. A kubai származású amerikaiak támogatását minden korábbinál jobban élvező elnök újjáépítette a két ország diplomáciai kapcsolatait, és az ötvenes évek óta első amerikai elnökként maga is az országba látogatott. A két ország közötti utazást lehetővé tették a kubai származású állampolgároknak, és a két ország bankjai közötti tranzakciókat is megkönnyítették.

Barack Obama és Raúl Castro Havannában, 2016-ban (kép: Wikimedia Commons/pete souza)

Donald Trump – sok, Obama alatt hozott rendelethez hasonlóan – ezeknek az enyhítéseknek a nagy részét is visszavonta elnöksége első szakaszában: a két ország közötti utazás ismét megnehezült, és számos kubai kereskedelemmel foglalkozó cég került feketelistára.

Joe Biden jelenlegi elnök Kuba-politikájára a jelek szerint még várni kell. Amíg megérkezik, ne felejtsük el neki (ebben segít minket az Azonnali cikke itt), hogy miután a vasárnapi tüntetésekre reagálva ájtatos nyilatkozatban nevezte „hangos szabadságkiáltásnak” az eseményeket, és biztosított róla mindenkit, hogy kormánya „a kubai nép mellett áll”, a nemzetbiztonsági miniszter közölte:

„Aki tengeren indulna el Kubából vagy Haitiből az Egyesült Államokba, ne tegye, mert senkit nem fogadunk be.”

Merre lehet a kiút?

A amerikai szankciók jelentős enyhítésére aligha számíthat rövid távon a kubai vezetés, így a gazdasági válság enyhítéséhez a szokásos monetáris trükközéseken kívül minden eddiginél jobban szüksége lesz nemzetközi kereskedelmi partnerségek kialakítására. A dél-amerikai baloldal várható előretörése némi reménykedésre adhat okot ezen a téren, de hosszabb távon nehezen elképzelhető, hogy olyan nem szocialista országokkal is élénküljön a kereskedelem, mint például Dél-Korea, vagy az öböl-államok.

A politikai legitimációs válságot pedig csak egy úton lehet megoldani, mégpedig a politikai rendszer merevségének, diktatórikus jellegének enyhítésével, a kubai nép széles tömegeinek bevonásával az ország ügyeinek intézésébe. Kérdés, hogy erre hajlandó-e a Castrók utáni kubai kommunista rezsim.