Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Németország önti a fegyvereket Törökországnak, és mindig meg tudja magyarázni

Június közepén a német szövetségi parlament kormánytöbbsége (CDU-SPD) a jobboldali liberális FDP-vel kiegészülve elutasított két olyan törvénytervezetet is, amelyek teljes vagy részleges fegyverembargót szorgalmaztak Törökországgal szemben. Az emberi jogokra és a felelősségvállalásra általában nagyon érzékeny német állami vezetők a bevételek kedvéért leszavazták a Linke (Baloldal) és a Grüne (Zöldek) által benyújtott javaslatokat, amelyek megakadályozták volna, hogy a világ ötödik legnagyobb fegyverexportőreként működő német hadiipar katonai tengeralattjárókhoz és harci drónokhoz, illetve az ezekhez szükséges alkatrészekhez juttassa az agresszív külpolitikát folytató Törökországot. Hogyan alakult az utóbbi években a világ ötödik legnagyobb fegyverkereskedője és az ötödik legnagyobb fegyvervásárlója közötti forgalom a halálos eszközök terén? 

Hiperaktív és agresszív török külpolitika

Az Európai Unió és Törökország közötti – nem mindig zökkenőmentes – kapcsolatok az utóbbi évek fegyveres konfliktusai alatt egyre feszültebbé váltak. A szinte folyamatos török katonai beavatkozások és agressziók komolyan felvetik a kérdést: érdeke-e az európai közösségnek az, hogy az európai értékekkel gyakran súlyosan szembemenő műveletekhez EU-tagállamok biztosítsanak eszközöket? Brüsszel és Ankara egyik legjelentősebb szakítópróbájára a tavaly nyári-őszi időszakban került sor, amikor utóbbi egyoldalú lépéssel bejelentette, hogy földgázlelőhelyek után kezd kutatni a nemzetközi egyezmények által görög „kizárólagos nyersanyagzónának” kijelölt parti vizeknél, először Ciprus partjainál, majd ősszel Rodosz szigetétől nem messze. Egy török kutatóhajó, több török hadihajó kíséretében számos alkalommal, a nemzetközi hajózási egyezményeket megszegve lépett be a görög és ciprusi felségvizekre, arra hivatkozva, hogy Ciprus török felének birtoklása okán nekik is joguk van a ciprusi Exkluzív Gazdasági Zónában fellelhető nyersanyagokra.

A feszültség odáig fajult, hogy egy ponton Görögország jelentős flottaerősítéseket küldött a térségbe, visszakényszerítve ezzel a török expedíciót kikötőibe, majd felkérte az összes EU-s államot az Ankarával szembeni fegyverembargó bevezetésére.

Németország azonban azon kevés uniós ország egyikévé vált, amelyik vétózta a Törökország ellen tervezett szankciók bevezetését európai szinten.

A Linke és a Grüne erre reagálva nyújtotta be már említett javaslatait a tengeralattjárók eladásának leállítására. Heiko Maas külügyminiszter 2020 decemberében úgy próbálta magyarázni a vétót, hogy a kérdés stratégiai problémáját hangsúlyozta: „Továbbra is úgy véljük, hogy lehet megoldás erre a konfliktusra, és nem kell megszakítanunk egy NATO-taggal a fegyverkereskedelmi együttműködésünket.”

A NATO-tag Törökországnak nem ez volt az utóbbi időkben az első birodalmi, expanzív lépése: 2018 végétől fogva „kurd terrorveszélyre hivatkozva” a török hadsereg és csatlós, iszlamista szélsőséges hadurak Szíria több északi területét, a kurd Afrint és a szunni arab Dzsarabuluszt is török katonai közigazgatás, vagy Ankarához feltétlenül hű iszlamista milíciák ellenőrzése alá vonták. 2019 óta  a törökök a líbiai polgárháborúba katonailag is beavatkoznak, a Khalifa Haftár hadúr seregei ellen küzdő tripoli kormányt segítve.

2020 nyarán pedig ugyancsak török szövetséges kiképzők és tanácsadók jelentek meg Azerbajdzsánban, hogy az Örményországgal évtizedek óta húzódó hegyi-karabakhi (örményül artzakhi) konfliktusban segítsék Hejdar Alijev azeri elnök csapatait, melyek nem sokkal később meg is indultak az örmény enklávé ellen, hetekig tartó, véres összecsapásokat robbantva ki ezzel.

Embargó-kísérletek a törökökkel szemben

A különböző török imperialista manővereket rendre széleskörű felháborodás kíséri a nemzetközi közvéleményben, és a nemzetközi hatalmak emiatt szinte mindig napirendre is veszik a törökökkel szembeni fegyverembargó kérdését, ám az üzlet egyszerűen túlságosan jövedelmező ahhoz, hogy ténylegesen lemondjanak róla. Legtöbb esetben a lehető legrövidebb időre fagyasztják csak be az eladásokat, vagy szimplán szűkítik a vásárlásra kínált fegyverek választékát.

Említésre méltó még az Egyesült Államok politikája is ezen a téren. Az USA Törökország évtizedek óta legnagyobb fegyverszállítójaként nem különösebben érzékeny utóbbi erőszakos külpolitikájára, viszont egyedi szerepét sem szívesen adja fel. Így lehetett, hogy négy kongresszusi képviselő közel két évig titokban blokkolta a fegyvereladásokat Ankarának, miután az orosz gyártmányú S-400-as légelhárító rakétarendszert vásárolt amerikai Patriot légvédelmi rakéták helyett.

Németországban, ami az Európai Unióban általában a legtöbb fegyver-exportengedélyt adja ki Törökország felé (nem sokkal megelőzve például Franciaországot) időről-időre napvilágra kerül egy-egy nagyobb fegyverbiznisz, ami a szövetségi kormányt lépésre kényszeríti. Ezek a lépések azonban rendre nélkülöznek minden erélyességet.

Az „adott körülmények” és a vérszegény német reakciók

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb fegyvervitájára Németországban még Merkel elődje, Gerhard Schröder (SPD) kancellár idején került sor, amikor az amúgy éppen a Zöldekkel kormányzó vezető 1000 (!) Leopard tank eladását helyezte kilátásba Törökországnak. (Összehasonlításképpen, a voronyezsi fronton harcoló német és magyar hadseregeknek összesen nem állt rendelkezésére ekkora páncélos erő 1943-ban.) A még Helmuth Kohl idejében visszavágott szociális kiadások újbóli bevezetésének fedezetére szánt eladásokra végül a közfelháborodás miatt nem kerülhetett sor, bár Schröder utolsó hivatali napjaiban végül tető alá hozott egy szintén tekintélyes, mintegy 300 harckocsiról szóló eladást Törökországnak. Ezen tankok közül több is részt vett 2018-ban az észak-szíriai kurd Afrin elleni offenzívában.

Angela Merkel idejében a törökökkel folytatott fegyverkereskedelem vitája a 2016-os, félresikerült Erdoğan elleni puccskísérlet, illetve az azt követő megtorlásokkor került egyértelműen újra napirendre, és az észak-szíriai kurdok elleni két nagyobb török offenzíva idején mélyült el, legalábbis látszólag.

Az Erdoğan hatalmának bebetonozásával végződő puccs utáni tisztogatások idején a Linke politikusa, a korábbi fegyverkezés-ellenes aktivista Jan van Aken kérdésére ugyan a német kormányzat megerősítette, hogy blokkoltak valamivel több mint tíz fegyverkereskedelmi engedélyt Törökország felé, ez a szám azonban töredéke csak az összes Törökország felé kiadott fegyverexport engedélynek (2018-ban 58, 2019-ben már közel 200). A kedélyek csillapítására mégis elegendőnek bizonyult a hír.

Az észak-szíriai kurd autonóm területek ellen „terrorellenes harc” címszóval megindított török támadások során aztán jóval nagyobb közfelháborodással találta magát szemben a fegyverexportjának legnagyobb részét Ankarának szállító német hadiipar, illetve az azt védő politikai vezetés. A 2019-es török offenzíva idején a kormányra nehezedő  nyomás akkora volt, hogy Angela Merkel kancellár személyesen intézett beszédet a Bundestag alsóházához, leszögezve, hogy „az adott körülmények között”, amikor „nagyon súlyos geopolitikai következményekkel járó humanitárius dráma zajlik” épp, Németország teljes fegyverembargót vezet be Törökországgal szemben. A bejelentés után viszont a gazdasági miniszter gyorsan tisztázta, hogy az embargó közel sem totális: csupán azokra a fegyverekre vonatkozik, amelyeket a szíriai offenzívában „közvetlenül” bevethetnének a török fegyveres erők.

A német kormánynak ezek után legutóbb tavaly ősszel kellett „kezelnie” a törököknek szállított nagy mennyiségű fegyver kérdését,amikor a görög-török nyersanyagzónák feletti harc konkrét fegyveres feszültséghez vezetett a két NATO-tagállam között. A szankciók kiszabását ismét el tudta kerülni Németország. Bár a társadalmi felháborodást a két kisebb párt, a Linke és a Grüne konkrét javaslatokra váltotta még tavaly ősszel, a Bundestag-szavazást sikerült egészen idén júniusig kihúzni, így a már részben aktualitását vesztett javaslatokat viszonylag kis visszhang kíséretében sikerült leszavaznia a kormánykoalíciónak.

Az ellenállás a szokásos módon elolvadt.

A helyzet jelenleg

A fentiekben láthattuk, hogy a török piac egész egyszerűen túl jól jövedelmező Németország fegyveripara számára ahhoz, hogy sikerüljön (egyelőre) elérni az eladások jelentős mértékű visszavágását. Az ügy tehát továbbra is napirenden van. Néhány napja például Nikosz Dendiasz görög külügyminiszter nyilatkozott elítélően az Ankarának szánt tengeralattjárók ügyéről Nils Schmidnek, az SPD frakciószóvivőjének, kiemelve, hogy az elmúlt hónapokban többször is kérte az EU vezetőit az embargó bevezetésére.

A német politikai erők közül a legutóbbi időkig egyedül a Linke képviselte következetesen a német fegyverkereskedelem jelentős átszabályozását, megakadályozandó, hogy a német fegyverek autokrata vezetőkhöz juthassanak, illetve hogy azokat nemzetközi joggal szembemenő háborúkban használhassák fel. Az 1999 óta jelentős átalakulásokon keresztülment, és az idei őszi választásokra jó esélyekkel készülő Grüne csak nemrég foglalt  határozott állást az ügyben, de – mint láthattuk – ezeket a politikai kezdeményezéseket még nem sikerült egyesíteniük az ellenzéki pártoknak.

Amíg ez nem következik be, addig a német állam továbbra is öntheti a fegyvereket Törökországnak, Szaúd-Arábiának, Indonéziának és gyakorlatilag bárkinek, aki bejelentkezik rájuk, törvényi korlátozásokon alapuló komolyabb kihívással nem kell számolnia a német fegyveriparnak.

(Deutsche Welle, Greek City Times, Greek Reporter, Bianet, Reuters, Ahval News, Mérce)
Címlapkép: MTI/Krizsán Csaba