Kétség sem férhet hozzá, hogy a magyar oktatási szektor a jelenlegi kormányzat mostohagyerekei közé tartozik. Igazából már a kormány 2010-es születésénél lemondtak róla, mikor megszüntették az önálló oktatási tárcát és a poroszos szemléletű Hoffmann Rózsa kezébe adták az államtitkárság vezetését. Azóta a szektor vegetál. A szakmát teljesen háttérbe szorították, így nem meglepő, hogy

a 2010 óta történt beavatkozások nemcsak nem voltak képesek a hazai oktatás évtizedes problémáin érdemben javítani, de nagyon sok kárt is okoztak.

„Évente tízezer gyerek megy a lecsóba” – mondta jogosan a budai kerületébe száműzött fideszes oktatáspolitikus, Pokorni Zoltán a tankötelezettség 16 évre leszállításáról. És valóban sorra születtek a teljesen szakmaiatlan, gyakran pusztán hatalmi vagy politikai kommunikációs okokból indított intézkedések: a 2011-es köznevelési törvénytől, a felsőoktatási keretszám csökkentéseken át a CEU elüldözéséig, amelyek a magyar tanulók tízezrei előtt zárták be a versenyképes tudáshoz való hozzájutás kapuját. Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts! – tartja a mondás. Sajnos a kormánypártok oktatáspolitikájának ezt az alacsony küszöböt sem sikerült megugrania.

Az elmúlt időszak szomorú hanyatlása tisztán látszik a hazai oktatás kimeneti mutatóiból is. A nemzetközi PISA teszteken minden kompetenciaterületen jelentősen visszaestek a magyar diákok eredményei a 2009-es OECD átlag körüli teljesítményhez képest.

A végzettség nélkül iskolát elhagyó diákok aránya a korábbi kedvező trenddel szemben 2010 óta 17%-kal nőtt, míg a felsőoktatásban továbbtanulók évenkénti létszáma 30 ezer hallgatóval csökkent.

Az esélyegyenlőség terén nagyon komoly gondok vannak: hazánk világviszonylatban is makacsul tartja a helyét azon országok között, ahol a legerősebben határozza meg a diákok tanulmányi teljesítményét a családi háttér.

Ki kell jelenteni, hogy el van akadva a hazai oktatási rendszer. Márpedig a közepes jövedelmű országok csapdájából kizárólag az oktatásba történő jelentős beruházással törhetünk ki.

El akarjuk érni Ausztria életszínvonalát? Nos, ez 160 ezer forintos nettó kezdő pedagógus bérekkel, kőkorszaki digitális eszközökkel és a pedagógiai innovációt elfojtó szabályozási környezettel nem fog menni.

Ha a XXI. században versenyképes oktatási rendszert akarunk teremteni, akkor bizony körül kell néznünk a fejlett világban, és haza kell hoznunk az itthon is adaptálható jó gyakorlatokat. A nemzetközi teszteredmények a kelet-ázsiai (Szingapúr, Kína, Japán) és észak-európai országok (Finnország, Észtország) kiemelkedő teljesítményét mutatják. Mivel a magyar társadalom kulturális vonásait tekintve egyértelműen a nyugati kultúrkörhöz tartozik, így az észak-európai példákhoz érdemes nyúlnunk.

És valóban, a sokat emlegetett finn oktatás, bár nem tökéletes rendszer, de nagyon sok tanulsággal szolgál nekünk, magyaroknak. Annál is inkább, mert a finnek ott erősek igazán, ahol a magyar oktatási rendszer elbukik: az esélyteremtésben, az iskolák egységesen magas színvonalában, a modern gyermekközpontú pedagógiai gyakorlatban, a pedagógusok megbecsülésében és az innovációt támogató szabályozási keretekben.

Három alapelv mentén lehetne legjobban összefoglalni a finn oktatási rendszer sikerének számunkra legfontosabb tanulságait: esélyegyenlőség, gyermekközpontú pedagógia és pedagógusok megbecsültsége.

Ezeket állítja a Momentum Mozgalom oktatási programja is a középpontba.

Esélyegyenlőség nélkül nincsen sikeres oktatási rendszer

Az, hogy egy fiatal generáció szűk elitje a diákolimpiáról rendszeresen díjakkal tér haza, még nem biztosítja, hogy minden rendben van az adott oktatási rendszerrel.

Fontosak ugyan a nemzetközileg is kiemelkedő eredmények, de egy oktatási rendszer igazi fokmérője az, hogy mit kezd a nehéz anyagi és szociális helyzetű családokból érkező diákokkal.

A jómódú, nemesi családok már a középkorban is kiemelkedő nevelést tudtak biztosítani a saját gyermekeiknek, az állami oktatás szerepe az anyagi és kulturális erőforrásban szűkölködő rétegek esetében igazán kritikus. És ebben a tekintetben Finnországnak sikerül az, ami Magyarországnak nem: a finnek nagyon alacsony szinten tudják tartani a legfontosabb kompetenciákat elsajátítani képtelen, alulteljesítő tanulók arányát (mindössze 14-15%, szemben a magyar 25-26%-kal).

A finneknél a világon az egyik legalacsonyabb a családi háttér meghatározó ereje a tanulmányi teljesítményre, és az átlagnál sokkal több a hátrányos családi háttere ellenére jól teljesítő, úgynevezett reziliens diák.

De hogyan tudják ezt elérni a finn rokonaink? Az egyik legfontosabb tényező az egységes szerkezetű és egyenletesen magas színvonalú oktatást kínáló iskolarendszer. Magyarországon ezzel szemben hamar szétválnak a jómódú és a szegény családokból származó diákok tanulási útjai. Már az óvodában és az általános iskolában megkezdődik az a szelekciós folyamat, amely felső tagozatra és a középiskolákban már erősen homogén társadalmi hátterű és tanulmányi eredményű osztályközösségeket hoz létre.

A szélsőséges minőségi különbségeket mutató hazai iskolarendszer és szabad iskolaválasztás vívmánya együtt veszélyes elegyet alkot: kinek a Fazekas, kinek egy gyermekmegőrzőként funkcionáló gettóiskola jut osztályrészül.

A finnek ezzel szemben az általános kompetenciákat hatékonyan fejlesztő, egységesen 9 évfolyamos általános iskolájukkal, a diákok egyéni fejlődését szem előtt tartó szemléletmódjukkal, a településtől függetlenül magas színvonalú és inkluzív oktatási intézményeikkel és a bölcsődétől a felsőoktatásig biztosított ingyenes részvétellel a világ egyik legegyenlőbb oktatási rendszerét működtetik.

Az iskola lehet egy izgalmas, szerethető hely is a diákok számára

Magyarországon sokszor azt érzik a diákok, hogy az iskolába lépve valódi időutazásban lehet részük. A bevett hazai pedagógiai módszertan, az előírt tananyag és a digitális eszközpark többnyire a múltban ragadt (tisztelet a kivételnek), és képtelen lépést tartani a XXI. század követelményeivel.

A XXI. századi készségek oktatása egyáltalán nem működik jól: a magyar fiatalok 40%-a nem beszél egyetlen idegen nyelven sem, a problémamegoldás és a kritikus gondolkodás fejlesztése a túlzsúfolt tanmenetbe egyszerűen nem fér bele, és a digitális készségek tekintetében is komoly a lemaradás.

A finnek ezzel szemben nagy hangsúlyt fektetnek a tapasztalaton alapuló (phenomenon based) oktatásra, mert fontosnak tartják, hogy az iskola ki tudjon szakadni a szigorú tantárgyi keretek közül és valóban hasznosítható, gyakorlati tudást nyújtson a diákok számára. A finn nyelvoktatás rendkívül eredményes, gyakorlatilag nem hagyja el úgy diák az iskolapadot, hogy legalább egy idegennyelven ne beszéljen, de a többség (85%) 2-3 idegennyelvet is elsajátít a statisztikák szerint.

A jó eredmények ellenére mégsem versenyistállóként kell elképzelni a finn iskolákat. A kevesebb néha több, a finn diákok kapnak ugyanis a legkevesebb házi feladatot a világon, náluk jellemzően 9-kor kezdődik az iskola és az értékelések célja valóban a visszajelzés, nem a minősítés. Nem pakolnak a diákokra felesleges stresszt és teljesítménykényszert, így egyszerűen több terük van gyereknek lenni.

A finn iskolákban megfelelő számú gyógypedagógust, fejlesztőpedagógust és pszichológust alkalmaznak, így jobban tudnak alkalmazkodni a diákok egyedi igényeihez, és a diákok számára mentorálás, pályaválasztási tanácsadás is elérhető.

A pedagógusok megbecsültsége és a munkájukba vetett bizalom a kulcs

Míg Finnországban csak minden tizedik jelentkezőt veszik fel tanárképzésre, addig Magyarországon háromból kettőt. Ez jól mutatja a két ország közti különbséget a pedagógus hivatás népszerűségét tekintve.

Ki kell jelenteni: hazánkban nem vonzó pedagógusnak lenni. A már-már megalázó pedagógus bérekből gyakorlatilag lehetetlen kigazdálkodni egy fővárosi albérletet, egy saját lakást vásárolni pedig végképp hiú ábránd. Nem csoda, hogy egyre kínzóbb a pedagógushiány, és sokszor éppen a legtehetségesebb pedagógusok hagyják el a pályát.

Pedig nem kellenek milliós fizetések, hogy legyen megtartó ereje az iskoláknak: elég ha a pedagógusfizetés megközelíti a diplomás átlagkeresetet. Egy finn középiskolai tanár meg is keresi a diplomás átlagfizetés 97%-át, nálunk azonban mindössze ennek kétharmadát kapják kézhez.

De nem csak pénzben lehet kifejezni a megbecsülést: a társadalmi presztízs és a munkakörülmények is sokat számítanak. És talán a legfontosabb a pedagógusok munkájába vetett bizalom és az alkotó munka öröme.

Ha nem felesleges adminisztrációval kell tölteni a napot, ha a tananyag oktatásában van valódi szabadság, és van lehetőség innovatív pedagógiai módszerek kipróbálására, ha értelmes továbbképzéseken és alkotói szabadságon frissítheti fel a tudását egy pedagógus, akkor érzi, hogy bíznak benne és fontos amit csinál. A pedagógus hivatást körülvevő pozitív légkört Finnországban sikerült megteremteni, nálunk sajnos nem.

Talán mindannyian egyetértünk abban, hogy az elmúlt évtizedben megrekedt oktatási rendszerünk fejlesztése nemzetstratégiai érdek. Ehhez szemeinket a sikeres oktatási rendszereket működtető országokra kell vetnünk. Finnország ilyen. Tanuljunk hát tőle.

A cikket szerkesztés nélkül közöljük.