Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Biztonságos vidék kontra veszélyes város: hogy alakította a járvány a vidékről alkotott képzeteinket? 

Az elmúlt kicsit több mint egy év tapasztalatai és kutatásai azt mutatják, hogy a koronavírus járvány nagy mértékben megváltoztatta, új tartalmakkal töltötte meg, új megközelítésbe helyezte a vidékkel kapcsolatos képzeteket és a hozzájuk kapcsolódó cselekvéseket, tevékenységeket és mindezek kutatását is.

A vidékszociológiában régóta elfogadott tézis, hogy a vidékről alkotott elképzelésekhez különböző társadalmi cselekvések kapcsolódnak[1]. Erre a legismertebb, széles körben igazolt jelenség, hogy a fejlett világban a középosztály idealizált vidékképzete – melynek a legfontosabb elemei a csendesség, a lelki, szellemi béke, a természetközelség, a közösséghez tartozás és a hagyományok ápolása – a legfőbb ösztönzője az olyan társadalmi gyakorlatoknak, mint a városból vidékre költözés, a vidéki turizmus vagy a  vidékhez kapcsolódó háziipari és kistermelői termékek fogyasztása[2].

A fentiekből kiindulva, vidékkutatóként már az első lezárások idején feszült figyelemmel követtem, hogy vajon mennyire lesznek tartósak a középosztálynak a vidék számos idealizált képzetéhez köthető, a járványra és még inkább a korlátozásokra adott válaszaként megjelenő tevékenységei, mint például a tradíciókhoz való visszatérés (a kenyérsütés, kistermelés), a helyi termékek iránti megnövekedett igények vagy a vidékre kirándulás mint szinte egyetlen „biztonságos” közösségi tevékenység.

Egy 2020 szeptemberében a középosztály körében végzett online kérdőíves felmérés[3] a fentiek közül a kenyérsütésre és a kirándulásra vonatkozóan tartalmaz információkat. Az eredmények alapján az látszik, hogy a kenyérsütés az első hullám lezárásaiban valóban nagy népszerűségre tett szert: a megkérdezettek több, mint ötöde mondta, hogy gyakran süt, ami a járvány előtt 7,7%-nak csaknem háromszorosa. Ez tehát igazi karanténtevékenységgé vált a középosztály körében, bár a lazítást követően a többség nem folytatta ezt az újonnan felfedezett tradíciót, és ugyan a korábbi szintnél magasabb maradt, de a kenyérsütéssel gyakran foglalatoskodók aránya jelentősen lecsökkent a lazítás után (9,8%).

A kirándulás esetében is azt tapasztaljuk, hogy a lezárások idején a gyakran kirándulók aránya jelentősen megnőtt a járvány előtti időkhöz képest (57,5% vs 28,8%). A lazítások után itt is visszaesés figyelhető meg (36,5%), de jelentősége megmaradt, vélhetően azért is, mert a biztonságos találkozások fontos formájává vált.

Az már a járványválság kezdetén, az első kijárási korlátozások idején jól látszódott, hogy a vidéki elvonulás és kikapcsolódás mint „társadalmi gyakorlat” gyors és intenzív növekedésnek indult.

A zsúfolt kirándulóhelyek és a nyaralótulajdonosok rövidebb-hosszabb ideig történő „letelepedése” azonban hamar rávilágított arra is, hogy ezt a fajta gyors és intenzív keresletet a vidék iránt az érintett települések inkább teherként, nyomásként, veszélyként, mint lehetőségként érzékelik.

Annak ellenére, hogy „békeidőben” a kistelepülések a belső értékekre és hagyományokra építő szolgáltatások és termékek, valamint a turisztikai vonzerő fejlesztésében látják a fő fejlődési, kitörési lehetőséget, és a vágyott fogyasztót pedig éppen a városiak jelentik számukra[4].

Azonban a járvány idején a vidéki csend és magány társadalmi távolságot lehetővé tevő biztonságát tömegesen kereső hétvégi ház- és nyaralótulajdonosok és kirándulók – jellemzően a városi közép és felső osztályok tagjai –  jelentős többletterhet róttak a kistelepülési infrastruktúrára és szolgáltatásokra, úgy mint a helyi élelmiszerellátás, távközlés és internethálózat, egészségügyi rendszer, hogy csak a leglényegesebbeket említsük. A tömegesen megjelenő kirándulókat pedig sok helyen veszélyforrásként érzékelték.

A városi nyomásnak ez a jelensége nem ismeretlen a vidékszociológusok számára, számos kutatás hívta már fel rá a figyelmet, döntően a városból vidékre költözés, azaz jellemzően szuburbanizáció kapcsán[5]. De ilyen intenzív, a helyiekben félelmet és ellenérzést kiváltó példát a városi nyomásra, mint amit a koronavírus járvány teremtett néhány településen (pl. a Balaton vagy a Velencei tó környékén)  még a legtapasztaltabb vidékkutatók sem láthattak.

Ez az egyelőre a kvalitatív, döntően interjús vizsgálatokban  és a médiában megjelenő attitűd, ami főleg a helyi politikai szereplők, civil szervezetek és részben néhány termelővel és szolgáltatóval készített interjúban jelent meg, mindenképpen további kutatásra érdemes, hogy megismerjük, valójában hogyan értékelték az érintett vidéki települések lakói  a megnövekedett városi igényt a járvány idején.

A vidékhez kapcsolódó biztonságnak van egy másik eleme is, amit a járványhelyzet szintén megerősített, ez pedig a hazai, kistermelői termékek „biztonsága”. Az elmúlt néhány hónap kutatási tapasztalatai és a híradások egyaránt azt mutatják, hogy a vidéki kistermelői termékek iránt megnövekedett az igény a járvány idején. Ezek a kisüzemekben előállított, rövid távolságból érkező, csomagolásmentes termékek most a „vírusmentesség” biztonsága miatt váltak fontossá.

Mind helyben, mind pedig a jellemzően a vidéki termelőket és városi fogyasztókat az internet segítségével összekötő bevásárlóközösségeken, online piacokon keresztül egyre többen keresik a helyi, családi- vagy biogazdaságokban, manufaktúrákban előállított termékeket. A helyi termelők, kosárközösségek, helyi termékboltok pedig az első kutatási eredmények szerint a helyzetre gyorsan reagáltak, például az átvételi pontok helyett elkezdték döntően házhoz szállítani a termékeiket.

A képhez hozzátartozik, hogy a jellemzően drágább kistermelői termékeket főleg a felsőbb osztályok tagjai tudják megvásárolni, ami különösen igaz a bevásárlóközösségek hálózataira.

A helyi közvetlen értékesítések valószínűleg a helyi társadalom szélesebb rétegét érinthetik, de ezek kevésbé jelentős felvevőpiacként jelennek meg általában és járvány idején egyaránt. A helyi termékek iránti kereslet, amely a lezárások idején nőtt meg, a tapasztalatok szerint a lazítások után is fennmaradt.

A gyors reagálásra képes helyi termelők és legfőképpen termelői hálózatok (online piacok és vásárlóközösségek) a járványhelyzetben növelni tudták tagságukat, és a válság „nyerteseinek” is tekinthetők.

A vidéki kirándulásokban, a járvány alatti vidékre költözésben és a helyi termékek fogyasztásában közös elem, hogy mindegyik a vidéknek a járványhelyzeteben felerősödő, az idealizált azaz idilli reprezentációjához tartozó vidéki biztonság képzetéhez kapcsolódik.

Egy, 2020 decemberében végzett online, a magyar felnőtt lakosságra reprezentatív kérdőíves vizsgálat[6] eredményei szerint a kérdezettek 57,1 százaléka értett egyet azzal, hogy „Vidéken élni járvány idején biztonságosabb” (az egyet nem értők 9,9% és az állást nem foglalók 33%-a mellett).

A vidék biztonságának képzetét tovább erősíti a város veszélyességének narratívája is. A vidéket hagyományosan is a várossal szemben szokás meghatározni[7]. A vidék-város szembenállás, mind a köz-, mind a tudományos gondolkodásban hosszú időre visszanyúló, bevett nézet[8]. Ezt a szembenállást pedig éppen a biztonság-veszély mentén a járványhelyzet tovább erősítette. Mindennek sajátos színezetet ad, hogy a város és vidék között amúgy is van egy politikai ellentét, amit a járványhelyzet még tovább mélyített, és amelynek kapcsán éppen a veszélyes város képzete erősödött fel a politikai diskurzusokban – amihez a vidék biztonságának képzete kevésbé társult –, de látens módon minden bizonnyal megerősítette azt is.

A városiak vidéki biztonságképzetéhez kapcsolódó reakciója, azaz a hosszabb-rövidebb ideig tartó vidékre menekülés, a volumenét leszámítva, valójában várható reakció. A legtöbb korábbi kutatás azt is megmutatta, hogy a vidék idilli képzete jellemzően városi és döntően középosztályi jelenség, de a magyar vidékkép alapvetően kettős: az idilli oldala mellett van egy kritikusabb, inkább a vidékiekre jellemző, a vidék problémáit és a vidéken élők életkörülményeinek nehézségeit hangsúlyozó oldala is.

A vidék idilli képzete azonban olyan erőteljes, hogy elfedi az ellentétes elképzeléseket, nézeteket, ami jelentős konfliktusforrást jelent, hisz a vidéki társadalom számos csoportjának igényei és megközelítései maradnak ki belőle[9].

Ennek egyik szemléletes példája a kockaház-parasztház ellentét, amiben egyik oldalon a rusztikus parasztház városiak által értékelt és felértékelt szépsége ütközik a vidéki, helyi lakosság funkcionális és racionális a fejlesztéseket hangsúlyozó attitűdje a megszokott és elérhető kockaházhoz. Igazán éles ellentétté ez akkor válik, amikor az esztétikai érték gazdasági értékké konvertálódik: egyrészt egyszerűen a ház értékesítésével, de még inkább a hely, a vidéki település turisztikai vagy lakóhelyként való értékesítésén keresztül.[10]

Hasonló ellentétek jelennek meg  a helyi gasztronómia, vagy a helyi rendezvények kínálata, fejlesztése esetében is, amikor élesen kettéválik a helyiek és a városi látogatók, fogyasztók igénye, hogy miről szóljon,  kihez szóljon,  mit kínáljon és kinek, kik és hogyan vegyenek benne részt. Ezek az ellentétek pedig párhuzamos kínálatokhoz és a helyiek egy részének kiszorulásához vezetnek.[11]

A járvány alatt végzett kutatások és elemzések, de a mindennapi tapasztalatok is azt jelzik, hogy ez a kettősség és még inkább kritikai megközelítés a vidéki élet járványbiztonsága kapcsán alig jelenik meg. Széles körben elfogadott elképzeléssé vált a biztonságos vidék képzete. Sőt, ami igazán érdekes eredmény, hogy a vidéki élet biztonságának képzetét a járvány vonatkozásában a vidékiek még valamivel erőteljesebben is vallják.

 

A jelenség megértéséhez még további kutatásokra lesz szükség, de feltételezésem szerint itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a városi középosztály a képzeteivel, igényeivel és hozzá kapcsolódó cselekvéséivel – amire a tömeges tartós vagy ideiglenes vándorlás jó példa – a saját képére formálja a vidéket, és a vidéken élők ezeket a külső képzeteket tennék belsővé. A vidékszociológia bevett megközelítése a vidékidillről ebben az esetben nem tűnik működőképesnek.

Feltételezésem szerint a járvány természete és a róla való tudás és közgondolkodás önmagában ezt a képzetet támogatja, amit az első hullám tapasztalatai meg is erősítettek, hisz akkor még a járvány városi, sőt leginkább budapesti jelenségnek tűnt. Ami azonban ennél sokkal lényegesebb, hogy vajon ez a biztonságos vidékképzet, mennyire illuzórikus, és ez milyen következményekkel jár, járt vagy járhat.

Kétségtelen, hogy vidéken, ahol kisebb a népsűrűség, a kertes házaknak köszönhetően nagyobb a személyes élettér és a szabadtéri tevékenységekhez nem feltétlenül kell közösségi tereket igénybe venni, könnyebb a távolságtartás, a kontaktusok csökkentése. Ugyanakkor a zsúfolt kirándulóhelyek és a kistelepülések, ahová kikerülhetne a megtelt tábla, evidens módon jelzik a járványban biztonságos vidék illuzórikus jellegét, amihez egyfajta hamis biztonságérzet is társul.

A vidéki élet biztonságképzetének azonban van egy másik, talán kevésbé magától értetődő oldala is. Az elmúlt hónapokban vidéken élőkkel – online – végzett interjús vizsgálataimban többször előkerült a vidék biztonságának témája is[12]. Egyrészt többen hangsúlyozták, hogy szerencsésnek érzik magukat, hogy vidéken élőként őket kevésbé érinti a járvány, nem kell maszkban járniuk, sőt, bátrabban járhatnak-kelhetnek a kistelepüléseken belül (és kívül is).

Ezzel szemben mások pedig éppen arról panaszkodtak, hogy a helyiek hajlamosak elfelejteni a járványveszélyt „csak azért mert egy faluban kevesebben laknak”, és azzal nem számolnak, hogy „ha a fél falu összegyűlik a templomban vagy a kocsmában az igenis veszélyes”.

Hasonló vélemények hangzottak el  legújabban az oltással kapcsolatban is: „Ha városban laknék, én sem várnék, de azért itt vidéken mégsincs akkora veszély, megvárom, amikor már látszik, mire jó, vagy még inkább, hogy mit okozhat…”

Ez a fajta hamis biztonságérzet, az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján úgy tűnik, komoly következményekkel is járt. A járvány az első hullám kedvezőbb lecsengését követően a kistelepüléseket sem kerülte el, számos kistelepülésen különösen nagy pusztítást végzett.

Az oltási hajlandósággal kapcsolatban, bár ritkán szerepelnek területi bontásban adatok, de ami elérhető, az azt mutatja, hogy az oltási hajlandóság Budapesten a legnagyobb. Természetesen mindez nem önmagában a vidékképzetek következménye,

nagyon komoly strukturális okai vannak annak, hogy a vidéki térségekben a járvány drámai erővel lobbant be, vagy az oltási hajlandóság alacsonyabb, úgy mint az egészségügyi ellátórendszer hiányosságai, közlekedési hátrányok, szegénység, elöregedés, információ elérésének korlátai, telekommunikációs hátrányok és még sorolhatnánk.

Mindenesetre a vidék biztonságának képzete a járványhelyzetben arra is rávilágít, hogy vidék idilli képzete nem „csupán” komoly konfliktusforrás a vidéki és városi érdekek és igények vonatkozásában, de veszélyes is lehet.

Most, amikor kinyitottak a teraszok, és az iskolák újraindításával fokozatosan költöznek vissza a családok a városokba vidéki házaikból, és talán a járvány a közeljövőben véget érhet, felmerül a kérdés, hogy a vidék idilli képzete is visszarendeződik -e? Vajon mi marad meg a vidéki biztonság képzetéből és a hozzá kapcsolódó cselekvésekből, és vajon milyen tanulságokkal szolgálhat a járványhelyzet a vidékidill értelmezéséhez?

[1] – Keith H. Halfacree, „Talking about rurality: Social representations of the rural as expressed by residents of six English parishes”, Journal of Rural Studies 11, sz. 1 (1995. 0): 1–20, https://doi.org/10.1016/0743-0167(94)00039-C; Marc Mormont, „Who is rural? or How to be Rural: Towards a Sociology of the Rural”, in Rural Restructuring, szerk. Terry Marsden, Philip Lowe, és Sarah Whatmore (London: David Fulton, 1990), 21–44;Kovách Imre: „A múlt és jelen vidékképe. Bevezetés.”, in Vidék- és falukép a változó időben., szerk. Kovách I.(Budapest: Argumentum, 2007), 7–11.

[2] – Csurgó Bernadett:  Vidéken lakni és vidéken élni : A városból vidékre költözők hatása a vidék átalakulására (Budapest: Argumentum : MTA TTK Szociológiai Int., 2013); Paul Boyle és Keith Halfacree, szerk., Migration into Rural Areas: Theories and Issues, 1 edition (Chichester, UK ; New York: Wiley, 1998); Csurgó Bernadett: „A vidék nosztalgiája : kulturális örökség, turizmus- és közösségszervezés három észak-alföldi kistérségben”, socio.hu 4, sz. 2 (2014): 1–20, https://doi.org/10.18030/SOCIO.HU.2014.2.1.

[3] – Szokásaink járvány idején kérdőíves felmérés (Társadalomtudomány Kutatóközpont, Szociológiai Intézet) Kutatásvezető: Csurgó Bernadett – Kristóf Luca – Megyesi Boldizsár. A felmérés során középosztályként a legalább érettségivel rendelkezőket határoztuk meg. A mintánkat súlyoztuk iskolai végzettségre, aktivitásra és nemre. Mintanagyság 671 fő.

[4] – Terry Marsden, „Rural Futures: The Consumption Countryside and Its Regulation”, Sociologia Ruralis 39, sz. 4 (1999): 501–26, https://doi.org/10.1111/1467-9523.00121; Csurgó Bernadett és Szatmári „Vidéki kultúra, helyi közösség és lokális identitás. A kulturális örökség szerepe a lokális identitásépítésben és a helyi közösségfejlesztésben Hajdúdorogon és Hajdúhadházon”, Metszetek 3, sz. 3 (2014): 33–51; Bernadett Csurgó, Clare Hindley, és Melanie Kay Smith, „Imagined Idylls and Nostalgic Idealization: Gastronomic Tourism in Rural Hungary”, Journal of Gastronomy and Tourism 4, sz. 1 (2019): 13–28, https://doi.org/10.3727/216929719X15657857907761.

[5] – Csurgó, Vidéken lakni és vidéken élni, 31; Greet Overbeek és Ida Terluin, szerk., Rural areas under urban pressure. Case studies of rural-urban relationships across Europe (Haag: LEI, 2006).

[6] – Vidéki idill és turizmus: vendégház, táj, környezet (Társadalomtudományi Kutatóközpont, Szociológia Intézet) Kutatásvezető: Csurgó Bernadett

[7] – Csurgó Bernadett és Megyesi Boldizsár, „Képzelt különbségek A városi és vidéki közösségek, társas kapcsolatok kvantitatív vizsgálata”, Socio.hu 3 (2016), https://doi.org/10.18030/socio.hu.2016.3.48.

[8] – Louis Wirth, „Az urbanizmus, mint életmód”, in Városszociológia, szerk. Iván Szelényi (Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1973), 41–64; Tönnies Ferdinand, Közösség és társadalom (Gondolat K., 2004).

[9] – Csurgó, Vidéken lakni és vidéken élni.

[10] – Erről részletesen ír Tamáska Máté a Vidéki tér emlékezete című kötetében (Martin Opitz Kiadó Budapest, 2011).

[11] – Erről részletesebben Csurgó, Bernadett (2016) Vásári forgatag, vidékimázs, turizmus és helyi közösség: a mezőtúri Túri Vásár és az őriszentpéteri Őrségi Vásár esete. In: Mezőváros új szerepben. Új Mandátum Kiadó (ÚMK), Budapest, pp. 163-182. ISBN 97861580411-1-9

[12] – Számos kutatási projekthez kapcsolódóan az ország több régiójában élő interjúalannyal készítettem közel 20 interjút az elmúlt egy év során.

Kiemelt kép: MTI/Varga György