Nagyjából 7,3 millió kelet-európai halt meg feleslegesen, idő előtt a posztszocialista átmenet során. Mik ennek a példa nélküli halálozási válságnak az okai? Új adatok kiterjedt elemzésére épülő kutatásunk szerint a gazdaságpolitika meghatározó szerepet játszott.

Túlélni és meghalni a legmélyebb értelemben vett életesélyek, ezt a közhelyet a koronaválság mindenki számára egyértelművé tette. A dezindusztrializált rozsdaövezetekben élő munkások várható élettartamának csökkenése és az ezzel együtt járó egészségügyi egyenlőtlenségek elmélyülése már a világjárvány kitörése előtt jelezte a kortárs gazdasági berendezkedés egzisztenciális válságát.

Ann Case és a Nobel-díjas közgazdász, Angus Deaton közelmúltbeli kutatásai széles körű figyelmet irányítottak az észak-amerikai rozsdaövezetben dolgozó munkavállalók egészségi állapotának romlására, kirobbantva a „reménytelenség okozta halálozásról” szóló vitát (Case és Deaton 2020), amiről egy korábbi cikkben már beszámoltam.

Case és Deaton szerint ennek a halálozási válságnak az egyik fő oka a dezindusztrializáció, amely a „kortárs kapitalizmus egyik döntő működési zavara.” Case és Deaton azt is látják, hogy a dezindusztrializáció nemcsak amerikai jelenség, hanem „széles körben elterjedt, és Amerika egyszerűen egy általánosabb katasztrófa vezetője, amely már máshol is gyökeret eresztett”. Az Egyesült Államok valóban nincs egyedül. A posztszocialista halandósági válság tanulságos párhuzamokat kínál.

A mai amerikai munkásosztályt tizedelő reménytelenség okozta halálozási járványt előrevetítve, 30 évvel ezelőtt példátlan halálozási válság sújtotta Kelet-Európát, amikor a volt szocialista országok áttértek a kapitalizmusra.

David Stuckler (2009) — korábban a Cambridge-i Egyetem kutatója, jelenleg az olaszországi Bocconi Egyetem professzora — számítása szerint a többlethalálozások száma Kelet-Európában 1991-1999 között körülbelül 7,3 millió lehetett, ebből 5 millió Oroszországban. Ez a becslés az UNICEF kisebb, 3,3 milliós, egész Kelet-Európára vonatkozó (UNICEF 2001), és a sokkal nagyobb, csak Oroszországra vetített 6,1 milliós becslés között helyezkedik el (Rosefielde 2001).

Bár a kilencvenes évek elejének viharos évei után javult a várható élettartam, a posztszocialista halálozási válság maradandó sebeket hagyott a térségen, hozzájárulva a mai napig fennálló mély egészségügyi egyenlőtlenségekhez. Az ENSZ előrejelzése szerint a kelet-európai térség népessége egyedülálló mértékben fog csökkenni a következő évtizedekben — a világ tíz leggyorsabban zsugorodó országa mind e térségben található (United Nations 2017). Magyarország lakossága 2050-re nagyjából 8,3 millióra fog csökkenni. Az egészségügyi problémák — az alacsony születésszám és a kivándorlás mellett — a fő okai ennek a népességfogyásnak.

A 90-es évek posztszocialista halálozási válsága a közelmúlt történelmének egyik legnagyobb demográfiai katasztrófáját jelenti az éhínségeken és háborúkon kívül (Eberstadt 2010). Ahogy Case és Deaton (2020:108) kiemelik, „nem túlzás összehasonlítani ezeknek a kelet-európaiaknak a hosszú ideje tartó nyomorúságát azzal a reménytelenségi hullámmal, amely az öngyilkosságokat, valamint az alkohol- és drogfogyasztást hajtja a kevésbé képzett fehér amerikaiak körében.”

Mi magyarázza a posztszocialista halálozási válságot?

Az okok sokrétűek. A szakirodalmi áttekintéseink azt mutatják (Scheiring et al 2018b, Scheiring et al 2019), hogy a kutatók egyetértenek abban, hogy a posztszocialista halálozási válság nem az egészségügyi rendszerrel, a környezetszennyezéssel vagy a mélyszegénységgel összefüggő alultápláltsággal kapcsolatos válság volt. A környezet minőségével kapcsolatos mutatók többsége a 80-as évek végétől javult. Ha az egészségügyi rendszer válsága lenne a fő ok, akkor a legsérülékenyebbek halalázása emelkedett volna leginkább, a csecsemőhalálozás és az időskori halálozás.

Ehhez képest 1980 és 1995 között a leginkább a 30-49 közötti középkorú korosztály halálozása nőtt meg Magyarországon, úgy, hogy a legnagyobb növekedés 1988 után volt tapasztalható, ahogy az ábra mutatja.

A posztszocialista halálozási válság profilja a stressz és a kétségbeesés központi szerepét mutatja, amely a középkorú, főiskolai végzettséggel nem rendelkező munkásosztálybeli férfiakat sújtotta leginkább, akik egyre nagyobb számban haltak meg öngyilkosság, mentális zavarok, szívroham és alkoholfogyasztás miatt.

A kutatók egyetértenek abban, hogy a káros alkoholfogyasztás volt a szocializmus utáni túlzott halálozás egyik döntő közeli oka. A veszélyes alkoholfogyasztás növelte a stroke-ot, az infarktust, a májzsugorodást és a baleseteket.

A szociálepidemiológusok és a szociológusok egyetértenek abban, hogy az államszocializmusból a kapitalizmusba való átmenet az intézményi változások különösen stresszes esete volt, ami hozzájárult a káros alkoholfogyasztáshoz a stresszel való megküzdési egy negatív stratégiájaként (Perlman és Bobak 2009: 1818; Walberg et al. 1998).

Ezek a közvetlen okok ugyanakkor csak a kép egy részét mutatják. Az egyik legérdekesebb és legvitatottabb kérdés, hogy a közvetlen okokat milyen társadalmi folyamatok határozták meg? Mik volt az okok okai?

A gazdasági okokat illetően heves nézeteltérések vannak. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a gazdasági válság stresszt és kétségbeesést okozott, ami kedvezőtlen egészségmagatartáshoz és rossz egészségi állapothoz vezetett.

Magyarországon például 1988 és 1995 között majdnem minden második (!) ipari munkás elveszítette a munkáját. Ez hét év alatt több mint 40%-os dezindusztrializációt jelent; sehol máshol a világon nem tapasztalható ilyen gyors ipari összeomlás.

A 90-es évek második felétől beinduló, működőtőke vezérelte növekedés ezeknek az ipari munkahelyeknek csak elenyésző részét tudta helyreállítani. A 90-es évek első felében bekövetkezett ipari összeomlás a legtöbb volt szocialista ipartelepülésen tátongó gazdasági fekete lyukat hagyott hátra, ami tartósan befolyásolja az életesélyeket is.

Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a kilencvenes évek elején Magyarországon volt a térség egyik legfejlettebb jóléti rendszere, ami sok életet mentett meg. Magyarországon például a 90-es évek elején két évig járt a munkanélküli segély, amelynek értéke nem maradt el sokkal a korábbi fizetés értékétől. Sokaknak jelentett menekülő utat a korai nyugdíjazás is.

A rendszerváltás előrehaladtával ezek a jóléti intézkedések visszaszorultak, a munkanélküli segély értéke és folyósítási ideje folyamatosan csökkent. Az átmeneti válság legsúlyosabb éveiben ugyanakkor ezek társadalompolitikai eszközök jelentős szerepet játszottak abban, hogy az amúgy katasztrofális mértékű dezindusztrializáció, illetve az agrárium hasonlóan súlyos összeomlása, nem okozott nagyobb halálozási válságot Magyarországon. Ehhez képest például

Oroszország sokkal csökevényesebb jóléti rendszert tartott fent, így a gazdasági összeomlás káros egészségi hatása sokkal nagyobb volt.

Vannak ugyanakkor olyan kutatók, akik szerint a gazdaság- és szociálpolitikának semmi köze nem volt ezekhez a halálesetekhez. Szerintük a diszfunkcionális munkáskultúra részeként örökölt káros alkoholfogyasztás és a populista alkoholpolitika voltak a fő meghatározó tényezők (Bhattacharya 2013, Treisman 2010).

Ezek a tanulmányok vagy azzal érvelnek, hogy a posztszocialista halálozása válság nem tért el érdemben a szocialista halálozási trendektől — ezt az érvet epidemiológusok cáfolták — vagy ha volt is sokk a 90-es évek elején, akkor az kizárólag a munkások alkoholfogyasztási szokásaival, és az azt közvetlenül befolyásoló alkoholpolitikával van összefüggésben.

Ennek az érvnek az egyik gyengesége, hogy ha van is empirikus alapja, akkor az kizárólag a volt szovjet tagállamokra vonatkozik. Gorbacsov a 80-as évek végén alkoholellenes kampányt indított, amit aztán 88-után kivezettek. Ez a kampány az alkohol árának emelésével és a kínálat visszaszorításával jelentősen csökkentette az alkoholfogyasztást, aminek következtében a halálozás is csökkent 87 környékén.

Később az átmenet évei alatt a politikai elit lazította az alkohol árának szabályozását („populista alkoholpolitika”), ami a vodka árának relatív csökkenésével, így az alkoholfogyasztás megemelkedésével járt. A rendszerváltás gazdaságpolitikáját védelmező közgazdászok szerint ez magyarázza a 90-es évek elejének halálozási hullámát.

E két tábor vitájában mérföldkövet jelentett a világ egyik vezető egészségügyi tudományos folyóiratának számító The Lancetben közölt úttörő tanulmány, mely szerint a sokkterápiás privatizáció volt az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai tényező a posztszocialista halálozási válság hátterében (Stuckler et al. 2009).

Néhány közgazdász azonban megtámadta ezt az érvelést, részben az alkoholpolitikára hivatkozva, részben módszertani alapon, mondván, hogy országos szintű adatokból nehéz egyéni jelenségekre következtetni (pl. Earle és Gehlbach 2010). Erre a vitára válaszként indult útjára a Privatizáció és Halálozás (PrivMort) kutatási projekt, egy kvázi experimentális kutatási dizájnt alkalmazva, városi, céges és egyéni adatokat összekapcsolva.

A PrivMort projekt a kelet-európai halálozási válság társadalmi okait vizsgáló eddigi legnagyobb kutatás, számos egyetem együttműködésével többszázezer egyénről gyűjtöttünk adatokat Oroszország, Ukrajna és Magyarország közepes városait lefedve.

A kutatási projektből kibontakozó tanulmánysorozatban (a kutatás áttekintését adja Irdam et al 2016 és Scheiring et al 2020a) a mögöttes gazdasági okokra világítunk rá.

Az egyik tanulmányban azt mutatjuk ki, hogy az állami tulajdon fenntartása a jelek szerint egészségvédő hatású volt a privatizációhoz képest Magyarországon 1995 és 2004 között (Scheiring et al 2018a).

Többszintű adatokat gyűjtöttünk 52 várost, több mint 500 vállalatot és több tízezer egyént lefedve. A cél az volt, hogy felmérjük a kapcsolatot a városok domináns vállalati tulajdonformája és a halálozás között.

A városokat három tulajdonosi kategóriába soroltuk: domináns állami, hazai magán- és külföldi tulajdon által dominált városok. Lakossági felméréseket végeztünk ezekben a városokban, hogy adatokat gyűjtsünk a felmérésben részt vevők hozzátartozóinak élethelyzetéről és egyéb jellemzőiről (például mikor és hogyan halt meg az interjúalany férje). Az 52 városból 78 622 személy adatait gyűjtöttük össze, akik közül 27 694-et voltunk be az elemzésbe. Úgynevezett discrete-time survival analysis modellezést alkalmaztunk, kiszűrve a városi és egyéni szintű tényezők hatását (a dohányzástól kedve a koron át a városok munkanélküliségi szintjéig bezárólag).

A többváltozós modellezéssel azt találtuk, hogy az elhúzódó állami tulajdonnal jellemezhető városokban élő nők halálozási esélye szignifikánsan alacsonyabb volt 1995-2004 között, mint a privatizált városokban élő nőké.

A nők felülreprezentáltak voltak az elhúzódó állami tulajdonban lévő ágazatokban (pl. textilipar) az általános népességhez képest, ami magyarázatot adhat a privatizáció e nemek szerinti hatására.

Egy másik tanulmányban, amely az oroszországi tömeges privatizációt megvalósító és nem megvalósító, párosított városokban élő egyének felmérésén alapult, megerősítettük a sokkterápiás privatizáció és a halálozás közötti összefüggést (Azarova et al 2017).

A posztkommunista átmenetet túlélt egyének rokonait kérdeztük meg, hogy összegyűjtsük szüleik, testvéreik és férfi partnereik demográfiai és társadalmi-gazdasági jellemzőit. Oroszország európai részén található 20 ipari városban tíz gyorsan privatizált és tíz lassan privatizált várost hasonlítottunk össze, amelyeket az ún. propensity score matching segítségével választottunk ki. Kiszámítottuk a gyors és lassan privatizált városokban az életkor szerint standardizált halálozási arányokat, majd többváltozós elemzésekben felmértük a gyors privatizáció hatását a halálozási kockázatra.

Az eredmények egyértelműek. A sokkterápiás, rapid privatizáció 1991-1998 közt Oroszországban erősen összefüggött a halálozással.

Úgy tűnik, hogy rövid távon a privatizáció károsabban hat a férfiakra, talán azért, mert a kenyérkereső férfi szerepére épülő hagyományos családmodell alapján a gazdasági sokkok — munkanélküliség, jövedelemcsökkenés — nagyobb stresszt jelentenek a férfiakra nézve. Hosszabb távon azonban a férfiak jobban tudtak élni az új gazdasági lehetőségekkel, míg a nők életesélyeit pozitívan befolyásolta az állami tulajdon fenntartása, mivel ők hosszabb távon kisebb eséllyel találtak jó minőségű magángazdasági munkahelyeket (a nők foglalkoztatottsága a rendszerváltás során jobban csökkent, mint a férfiaké).

Egy nemrégiben közzétett tanulmányban azt is megmutattuk, hogy a dezindusztrializáció szintén meghatározó tényező lehetett (Scheiring et al 2021). A fentiekhez hasonló többszintű adatállományra támaszkodunk, amely 1989-1995 közt 52 magyarországi városra és 42 800 emberre, valamint Oroszország európai részén 514 közepes méretű városra terjed ki. A települések szintjén végzett panelmodellek, valamint az egyéneket is bevonó többszintes survival modellek eredményei egybehangzóak.

A dezindusztrializáció Oroszországban és Magyarországon is erős és szignifikáns összefüggésben volt a férfiak halálozásával az 1990-es években.

Ez a káros egészségi hatás egyrészt közvetlenül is érvényesül (dezindusztrializált városban élők nagyobb eséllyel hatlak meg), másrészt közvetve is, a káros alkoholfogyasztáson mint diszfunkcionális stresszkezelési stratégián keresztül (dezindusztrializált városokban megnőtt az alkoholfogyasztás a stressz miatt, ami megnövelte a halálozást).

Mindkét országban súlyos dezindusztrializáció zajlott le, de úgy tűnik, hogy a szociálpolitika ellensúlyozta a magyarországi hatalmasabb ipari munkahelyvesztés egészségkárosító hatását.

Emellett Oroszország elfuserált, gyors, tömeges privatizációs programja jelentősen súlyosbította a halálozási válságot, mint a fokozatosabb privatizációval rendelkező országokban, például Magyarországon, ahol sok városban a 2000-es évek elejéig az állam meghatározó tulajdonos maradt, ami tompíthatta az átmenet egészségi sokkhatását.

Egy ehhez kapcsolódó tanulmányban azt is megmutatjuk, hogy azok az érvek, amelyek a posztszocialista halálozási válságot az elhibázott alkoholpolitikára és a munkásosztály diszfunkcionális ivási kultúrájára akarják visszavezetni, nem állják ki az empirikus vizsgálatot (Azarova et al 2021).

Az alkoholfogyasztás elsősorban a gazdasági diszlokáció okozta stressz következménye volt, és nem a populista alkoholpolitika, a gorbacsovi alkoholellenes kampány vége vagy a vodka árának relatív csökkenése, ahogyan azt egyes közgazdászok állították (Bhattacharya 2013, Treisman 2010). Ezzel szemben a privatizációt a halálozással összekötő eredményeink erősek és szignifikánsak az alkoholellenes kampány és az alkohol megfizethetőségének hatását kiszűrve is.

Végül egy kapcsolódó, szintén nemrégiben közzétett, a magyarországi rozsdaövezetben dolgozó munkavállalókkal készített, 82 élettörténeti interjún alapuló tanulmány feltérképezi azokat a mechanizmusokat, amelyek az egyenlőtlenségen, a bizonytalanságon, a közösségek és a szolgáltatások tönkretételén keresztül összekapcsolják a gazdasági diszlokációt az egyéni egészségügyi problémákkal (Scheiring et al 2020b).

A dezindusztrializáció olyan egyéni és társadalmi folyamatokat generál, amelyek a stressz fokozásával és a megküzdési erőforrások erodálásával károsítják az egészséget.

Azáltal, hogy a dezindusztrializációt a rossz egészségi állapot alapvető okaként jelöli meg, a gazdaságszociológia és a politikai gazdaságtan lényeges, új szempontokkal járulhat hozzá a jobb, bizonyítékokon alapuló közpolitikákhoz, melyek a mögöttes gazdasági feszültségek csökkentésével javíthatják a népesség egészségét.

Durkheim (2002[1897]: 207) híres következtetése szerint „valahányszor a társadalmi rendben komoly átrendeződések történnek, akár hirtelen növekedés, akár váratlan katasztrófa miatt, az emberek hajlamosabbak az önpusztításra”.

Engels (1957[1845]: 301) egy másik folyamatot ragadott meg, melyen keresztül a gazdasági sokkok halálhoz vezethetnek:

„Ha valaki valakin testi sértést követ el, mégpedig halált okozó testi sértést, ezt emberölésnek nevezzük… Ha azonban a társadalom olyan helyzetet teremt, hogy a proletárok százai szükségszerűen idő előtti, természetellenes halálra vannak kárhoztatva, amely éppoly erőszakos, mint a kard vagy golyó okozta halál, ha ezreket megfoszt nélkülözhetetlen életfeltételeiktől, s olyan viszonyok közé taszítja őket, amelyek közt nem képesek élni, ha a törvény vaskezével arra kényszeríti őket, hogy ilyen viszonyok között éljenek a halál beálltáig, mely ezeknek a viszonyoknak szükségszerű következménye, ha a társadalom tudja, nagyon jól tudja, hogy ilyen körülmények között ezreknek kell áldozatul esniök, és mégis fenntartja ezeket a körülményeket — akkor ez éppolyan gyilkosság, mint az egyes ember bűntette, csak burkolt, alattomos gyilkosság.”

A kilencvenes évek posztszocialista halálozási válsága és a mai munkásosztály reménytelenség okozta halálozási járványa bizonyítja Durkheim és Engels éles szemű és merész korai felismeréseit.

Csak hasonlóan merész elemzések és politikák akadályozhatják meg a jövőben a hasonló halálozási válságokat. A stressz és a kétségbeesés kiváltó okait kezelő szociál- és gazdaságpolitikák javíthatják az egészséget, és életeket menthetnek.