Törökországban az elmúlt években nemcsak a politikai hangulat lett fullasztó, de a gazdaság is az összeomlás szélére került. A helyzet súlyosságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy már nemcsak a rendszert kritizálók, de a kormánypártiak is egyre nagyobb számban próbálnak meg külföldre jutni a jobb élet reményében.

A mininálbér jelenleg 102 000 forint értékű török líra, az igazán elszomorító pedig az, hogy a török munkavállalóknak 42%-a keres havonta ennyit. Ráadásul a török líra folyamatosan zuhan: az évi infláció 16,9%-os az az országban. Nem csoda, hogy egyre nagyobb számban vannak azok, akik Nyugat-Európában szeretnének új életet kezdeni. Míg a 2016-os évben még csak 69 326 török állampolgár döntött a kivándorlás mellett a hivatalos adatok szerint, 2019-re már 136 740-re nőtt a számuk.

De vannak persze olyanok is, akik „illegálisan” hagyták el az országot. Erről pontos statisztikai adatok nincsennek, csak találgatni lehet, de az ő számuk is jelentősen növekszik: 2016-ban 186 török állampolgár kért menedékjogot Görögországban, 2018-ban azonban már 4834-en tettek így. Az ebben az évben a Marica folyón átkelve Görögországba érkezőknek már a 40%-át adták török állampolgárok. Az egész EU-t nézve is hasonló tendenciát látunk, míg 2015-ben még csak 2995 török állampolgár nyújtott be menekültkérelmet az EU-ban, addig 2020-ban már 18 145-re nőtt a számuk.

Egy tavaly készült felmérés szerint pedig a török fiatalok 69,2%-a külföldön képzeli el jövőjét.

Az első témába vágó botrány 2017-ben tört ki, amikor egy ankarai néptánccsoport tizenegy tagja nem tért vissza Törökországba egy budapesti fellépésük után. A török hatóságok által indított nyomozás alapján az derült ki, hogy komoly szervezés állt az események mögött: a néptánc csak kifogás volt, mint kiderült semmiféle fellépésük nem volt, és a magyar hatóságok ellenére beengedték őket az országba.

A „néptáncosok” fejenként 5-6 ezer eurót fizettek azért, hogy az akkor még kormánypárti vezetésű ankarai önkormányzat szolgálati útlevelet állítson ki nekik, amivel vízum nélkül utazhattak be a schengeni térségbe. Budapestre érkezve pedig már egyből mentek is tovább Németországba, ahol menedékkérelmet nyújtottak be. A török kormánypárt Európában működő lobbiszervezete, az UID (Union of International Democrats) magyarországi elnöke, Mehmet İnceoğlu ekkor úgy nyilatkozott az eseményekről, hogy az érintettek a 2016-os sikertelen katonai puccs előkészítésével vádolt gülenista hálózathoz köthető személyek voltak.

Az ügy ezzel le is lett zárva, pedig ez eléggé ellentmondásos állítás. A 2016-os sikertelen katonai puccs után ugyanis két évig szükségállapot volt az országban, ez idő alatt a kormány politikai tisztogatást végzett, amelynek keretében több mint száztízezer embert bocsátottak el állásából, közel hatszázezren kerültek bíróság elé, és ötszázezer török állampolgárnak vonták be az útlevelét.

Ha mindezek ellenére a puccs után másfél évvel egy tucat puccsista, egy kormánypárti önkormányzat által kiállított szolgálati útlevelekkel nyugodtan távozhatott az országból, akkor jogosan kérdőjelezhetjük meg a politikai tisztogatások eredményességét.

Arról nem is beszélve, hogy a török hatóságok a katonai puccs után egy héttel arról számoltak be, hogy komoly szigorításokat vezetnek be a szolgálati útlevelekkel külföldre utazók ellenőrzése terén, hogy így akadályozzák meg a puccsisták esetleges külföldre szökését.

2018 januárjában Ankarában történt hasonló eset, amikor egy németországi, mozgássérülteket segítő civil szervezet pár napos eseményére hivatkozva adott be szolgálati útlevélért kérelmet egy csapat török állampolgár. Az ügy azért lett gyanús a hatóságoknak, mert a kérelmezők között többeknek más tartományokban már visszautasították a kérelmét.

Ekkor négy főt tartóztattak le embercsempészet gyanújával, a nyomozás után pedig állítólag megszigorították a szolgálati útlevelek kiadását. Bár mint mára kiderült, ez egyáltalán nem történt meg, amiből szintén arra lehet következtetni, hogy volt kapcsolat a hatóságok és az embercsempészek között.

Pár hete pedig újabb ügy látott napvilágot, amikor kiderült, hogy a német hatóságok nyomozást indítottak, mivel tavaly nyáron egy Hannoverben tartott pár napos konferenciára, 43, szintén szolgálati útlevéllel érkezett török résztvevő nem tért haza, hanem menekültkérelmet nyújtott be.

Mindez azért is kavart nagy port, mivel a szolgálati útleveleket a török kormánypárt által vezetett Malatya tartománybeli Yeşilyurt városában adták ki.

Erdoğan elnök nem hajlandó elismerni, hogy országában gazdasági válság lenne, a kormánymédia média szerint például a török minimálbér vásárlóereje megegyezik a németével. Erdoğan arról is meg van győződve, hogy Németország csak azért kéri számon az emberi jogokat a török kormányon, mert a török jólétet irigylik.

Így érthetően eléggé nagy visszhangot váltott ki az országban, hogy egy kormánypárti önkormányzat komoly pénzekért közreműködik embercsempészetben, egy olyan országba, amit állítólag, megesz a sárga irigység a török viszonyokat látva.

Az ügy kivizsgálásáért határozatot nyújtott be Veli Ağbaba, a legnagyobb ellenzéki párt – a szekuláris CHP (Köztársasági Néppárt) egyik képviselője, de ezt a kormánypárti többség elutasította. Az ügy hátteréről mindeközben az derült ki, hogy hosszú évek óta folyik ez a fajta embercsempészet, eddig huszonkilenc önkormányzatról derült ki, hogy részt vett hasonlóban. Fejenként 5 – 6 000 euróért cserébe állítottak ki szolgálati útleveleket, legtöbb esetben néptáncfesztiválon, sporteseményen vagy környezetvédelemmel foglalkozó eseményekre való részvételre hivatkozva.

A török belügyminisztérium eddig nyolcszáznégy olyan személyről tud, aki ilyen módon hagyta el Törökországot, és soha nem tért vissza, ugyanakkor Cemal Bozoğlu isztambuli születésű, német zöldpárti képviselő 3000 körülire teszi a számukat. Az érintett önkormányzatok nagy része ugyan kormánypárti vezetésű, de akad köztük pár ellenzéki, és jelenleg a kormánymédia leginkább ezen önkormányzatokat teszi felelőssé. Csakhogy ezek a 2019-es helyhatósági választások alkalmával kerültek az ellenzékhez, előtte mindegyiket a kormánypárt vezette, a gyanús esetek pedig csak 2019 előtt történtek.

A kormány továbbra is állítja, hogy nem tudtak semmiről semmit, és a disszidensek olyan személyek, akik a 2016-os katonai puccshoz köthetőek, ezért menekültek el. Ezzel a magyarázattal továbbra is az a probléma, hogy ha évekkel a puccs után Fethullah Gülen mozgalmának még mindig olyan komoly befolyása van az országban, hogy kormánypárti vezetésű önkormányzatoktól szolgálati útlevelet tudott szerezni tagjainak, akkor az csakis arra utal, hogy a török kormány az évekig tartó politikai tisztogatással sem volt képes felszámolni a puccsisták hálózatát.

Persze nem csak ez a gyanús az ügyben, de

az is nagyon érdekes, hogy 2017 decemberében, mikor Magyarországon keresztül jutott Németországba a már korábban említett ankarai néptánccsoport, az üggyel a magyar kormány egyáltalán nem foglalkozott. Annak ellenére sem, hogy ekkor már évek óta migrációs válsághelyzet volt érvényben az országban.

Ha a németek most nem kezdtek volna nyomozni az ügyben, valószínűleg soha ki sem derült volna, hogy milyen szervezetten csempészik az embereket Európába a török kormánypárti önkormányzatok.

Németország még nem zárta le a nyomozást, így azt még nem lehet tudni, hogy milyen hatása lesz mindennek az EU és Törökország kapcsolatára, a kormány viszont – miközben már saját pártjának tagjai közül is egyre többen menekülnek Németországba – továbbra is kitart azon állítása mellet, miszerint Berlin irigykedve tekint az erdoğani Törökországra.