Recep Tayyip Erdoğan török államfő tizennyolc évvel hatalomra kerülése után most először néz szembe azzal, hogy van a hazájában nála népszerűbb politikus. Nem más, mint Ekrem Imamoğlu, Isztambul ellenzéki főpolgármestere. A 2023-ban esedékes köztársasági elnöki választásig ugyan még van idő, de félő, hogy Erdoğan ismét valami radikális megoldáshoz folyamodik a hatalom megtartásának érdekében. A kérdés csak az, hogy ez alkalommal mennyire messzire menne el?

Az egykor sikeres gazdasági reformokról, liberális kisebbségpolitikáról és korrupció elleni harcról ismert Erdoğan már a múlté. Húsz hónap alatt a Török Nemzeti Bank élére a negyedik elnököt nevezik ki. A kurd kisebbség komoly politikai leszámolással néz szembe, pedig két évtizeddel ezelőtt olyan jogokat biztosított számukra Erdoğan, amilyenekre korábban egyik török kormány sem volt hajlandó. A korrupció és a nepotizmus olyan szintre ért, hogy amiért tíz éve még letöltendőt kapott volna egy politikus, az mára már az újságba sem kerül be. A török gazdaság pedig 2015 óta lassan, de biztosan zuhan lefelé.

Erdoğan azonban érdemi megoldások helyett hol a háttérhatalmat, hol a belső ellenséget hibáztatta a problémákért.

2016 óta harmadik alkalommal szólította fel a török állampolgárokat arra, hogy váltsák be valutatartalékaikat török lírára, ezzel segítve a török gazdaságot. Az illiberális államfő a 2017-es elnöki rendszer bevezetéséről szóló referendum kampányában azt ígérte, ha megkapja a kiszélesített jogköröket, véget vet az inflációnak. 2018-ban, mikor pár hónap alatt többszörösére nőtt a zöldségek ára, mégis úgy nyilatkozott, hogy hálátlanok, akik panaszkodnak, hiszen nem olcsó fenntartani a hadsereget, amely akkor éppen második szíriai hadműveletébe kezdett bele.

Ezután nem is meglepő, hogy 2019-ben a helyhatósági választásokon, Isztambul és Ankara mellett, a megyei jogú városok nagy része is az ellenzék kezébe került. A gazdasággal azóta se csináltak semmi érdemlegeset, a 15,61%-os infláció és a 17%-os jegybanki alapkamat jól mutatja, mekkora a probléma. A kormány azonban mindezért nem vállal felelőséget. Pár hónapja a kormánypárti Sabah napilap egyik újságírója, Mevlüt Tezel egy cikkében inkább az áruházakat vádolta puccsizmussal, amiért folyamatosan emelik az árakat. Véleménye szerint így akarják a lakosságot Erdoğan ellen hergelni.

A koronavírus pedig egyszerre volt áldás és átok a kormány számára. Egyrészt egy éve folyamatosan azt kommunikálhatják, hogy az egész világon komoly válság van, így nem igazságos mindenért a kormány gazdaságpolitikáját hibáztatni. Másrészt viszont a török gazdaság nem bírja a járvány okozta lezárást, hiszen így az ország egyik húzóágazata, a turizmus esett el a legtöbb bevételtől.

Ahogyan más országokban, így itt is az alacsony keresetű rétegeket érintette leginkább a válság. Az igazán nagy gond pedig az, hogy Törökországban a munkavállalók 42%-a van minimálbérre bejelentve, azaz itt egy sokkal szélesebb réteg vált kiszolgáltatottá. Az elmúlt egy évben pedig nem sokat tett értük a kormány.

A mellébeszélés azonban továbbra is megy, idén februárban például Erdoğan bejelentette, hogy 2023-ban Törökország embert küld a Holdra. Mindezt akkor, amikor az online oktatásban 2,4 millió általános iskolás diák azért nem tud részt venni, mert nincs internet hozzáférése.

Ehhez hasonló elterelő hadművelet volt a kormány részéről az Hagia Szophia mecsetté alakítása vagy az Isztambuli Egyezményből való kilépés is. Ez utóbbi kifejezetten érdekes manőver volt, Erdoğan ugyanis egyetlen elnöki rendeletben lépett ki az Isztambul Egyezményből és váltotta le a Nemzeti Bank elnökét, Naci Ağbalt. Így, mikor a jegybank elnök leváltásának hírére a török líra egy óra alatt elvesztette értékének egytizedét, a kormánypárti média mindezt úgy kommunikálhatta, hogy a nyugat az Isztambuli Egyezményből való kilépés miatt indított támadást a török líra ellen.

Erdoğannak biztos jó pár hasonló, bevethető ötlete lehet még a választásokig. A legnagyobb dobásának a harmadik legnagyobb ellenzéki párt, a HDP (Népek Demokratikus Pártja) betiltása számítana, ez viszont pont annyi eséllyel hozhat számára győzelmet, mint a bukást. A balliberális HDP elsősorban a kurdok támogatását élvezi, de rajtuk kívül ezt a pártot támogatja a városi liberális és munkásosztálybeli törökök egy része is. Jelenleg pedig úgy néz ki, rajtuk dőlhet el a 2023-as választás eredménye.

Erdoğan hatalomra kerülésekor azt mondta – ő lesz az, aki megoldja a kurd kérdést. Igazság szerint egy évtizeden keresztül úgy tűnt, ez tényleg sikerülni is fog neki. Az általa meghirdetett Keleti Nyitás keretében a kurd kisebbségnek sok régi álmát teljesítette: a török közszolgálati TV-n kurd nyelvű adást kezdtek sugározni, valamint kurd nyelv és irodalom szakot indítottak két egyetemen. Mindemellett a török kormány tárgyalásokba kezdett a PKK-val (Kurdisztáni Munkáspárt) egy esetleges tűzszünetről. 2013-ra erről sikerült is megállapodniuk, és a kurd fegyveresek nagy része elhagyta Törökországot.

2013 ugyanakkor nem csak a fegyverszünetről szólt Törökországban, ekkor volt a Gezi parki tüntetéssorozat is. Ez volt minden idők legkomolyabb tüntetéssorozata az Erdoğan-rendszer ellen, ami azután kezdődött miután a kormány plázát akart építeni Isztambul egyik utolsó parkjának helyére. A hónapokig tartó eseménysorozatban tizenegy civil vesztette életét a rendőri brutalitás következtében.

A rendőrség túlkapásai miatt Erdoğan népszerűsége nagyot esett, ami a soron következő, 2015 júniusában tartott választásokon meg is látszott – a kormányzó AKP (Igazság és Fejlődés pártja) mindösszesen a szavazatok 40,87%-át kapta meg. Ez kevés volt ahhoz, hogy egyedül kormányt alakítsanak. Koalíciós partnerként egyedül a szélsőjobbos MHP (Nemzeti Cselekvés Pártja) jött szóba – akik a szavazatok 16,29%-át szerezték meg – ők azonban a kormány korábbi liberális kisebbségpolitikájára hivatkozva még a választások estéjén kijelentették, hogy nem fognak koalícióra lépni az AKP-vel.

Mikor kiírták az új választásokat novemberre, már mindenki tudta, hogy Erdoğan a hatalom megtartásának érdekében radikális lépéseket fog tenni, és mi tagadás, nem hazudtolta meg magát. 2015. július 20-án a szíriai határ mellett fekvő Suruç városában találkozott egy csapat kurd diák, hogy a határ másik oldalán található –az Iszlám Állam által korábban nyolc hónapig ostromlott – kurd város, Kobani újjáépítésében segédkezzenek a nyári szünet alatt. Az összegyűlt fiatalok azonban sosem jutottak át Kobaniba, ugyanis az Iszlám Állam egyik öngyilkos merénylője önmagát felrobbantva harminchármukat meggyilkolta. Bár az áldozatok kurdok voltak, a török állam reakciója mégis az volt, hogy kurd és dzsihadista állásokat kezdtek bombázni Szíriában és Irakban.

Ezzel véget ért az alig két évvel korábban megkötött fegyverszünet, és a Törökországban maradt kurd fegyveresek is támadásokat indítottak török katonai célpontok ellen. A novemberi választásokra Törökország kurd tartományai már lángokban álltak, ezzel viszont Erdoğan megszerezte a nacionalisták támogatását. Az AKP ez alkalommal 49,5%-ot kapott, amivel már gond nélkül kormányt alakíthatott. A hiányzó szavazatok leginkább az MHP táborából jöttek, akik csak 11.9%-ot értek el.

Erdoğan innentől kezdve, ha népszerűsége csökkent, nekiment a kurdoknak. A 2016-ban, a sikertelen katonai puccs után bevezetett szükségállapotot – amely elsősorban azt jelentette, hogy Erdoğan a parlament beleegyezése nélkül hozhatott döntéseket – az államfő arra használta fel, hogy börtönbe zárhassa a HDP elnökségét.

Ekkor tartóztatták le, többek között, a párt akkori két társelnökét, Selahattin Demirtaşt és Figen Yüksekdağt is, terrorizmus vádjával. A két politikus azóta is börtönben van, a tárgyalásuk nem nagyon halad. Eddig csak két vádpontban hirdettek ítéletet Demirtaş ellen, a többit négy éve folyamatosan halasztják.

Az üggyel az Emberi Jogok Európai Bírósága is foglalkozott már, akik első alkalommal 2018-ban állapították meg, hogy Demirtaş fogvatartása jogszerűtlen, és a török állam így akarja ellehetetleníteni a politikai tevékenységét. A strassburgi szervezet ekkor, majd 2020 decemberében ismét, Demirtaş azonnali szabadon engedését rendelte el, a török hatóságok azonban egyszer sem teljesítették ezt.

A Demirtaş-ügy jól rámutat arra, hogy Erdoğan maga sem tudja, mit kezdjen az ország harmadik legnagyobb ellenzéki pártjával, a HDP-vel. A 2019-es helyhatósági választásokon a párt politikusai összesen hatvanöt településen nyertek, mára azonban már csak hat HDP-s polgármester maradt. A többi helyen a kormány terrorizmus vádjával egyszerűen eltávolította a kurd politikusokat pozícióikból, helyükre pedig saját embereit ültette.

Két hete pedig Ömer Faruk Gerğerlioglut, a párt egyik parlamenti képviselőjét fosztották meg mandátumától, majd tartóztatták le terrorista propaganda terjesztése miatt. Gerğerlioglu még 2018-ban osztott meg a közösségi médián egy képet, amelyen egy török katona és egy kurd milicista koporsója mellett gyászoló nők láthatók. A kép mellé azt írta: az anyák ugyanazok, csak a zászlók különböznek.

Gerğerlioglu letartóztatása után ismét szóba került a párt esetleges betiltása, ez a lépés azonban pont annyira jelentheti Erdoğannak a fölényes győzelmet, mint a biztos bukást. Hiszen ha a pártot betiltják, azzal Erdoğan támogatottsága biztosan nőne egy-két százalékot, viszont ugyanezzel a lépéssel szerezne pár millió biztos szavazót is a szekuláris-nacionalista ellenzéki összefogásnak.

A 2019-es helyhatósági választásokon ugyanis az ellenzék sikerében nagy szerepe volt annak, hogy a HDP tizennégy megyei jogú városban nem indított saját jelöltet, az ezen városokban élő kurdok pedig a két legnagyobb ellenzéki párt, a – Kemal Atatürk alapította – szekuláris CHP (Köztársasági Néppárt) és a jobbközép IP (Jó Párt) Nemzeti Összefogás elnevezésű pártszövetség jelöltjeire szavaztak.

Ez a stratégia a helyhatósági választásokon ugyan bevált, országgyűlési választáson azonban nem valószínű, hogy sikeres lenne anélkül, hogy a három párt megállapodna hivatalosan is a közös indulásról. Ez viszont nem tűnik egyszerű feladatnak, mivel a jobbközép IP és a balliberális, kurd HDP nem sok mindenben ért egyet a politika terén. A legutóbbi közvélemény kutatás szerint a kormánykoalíció támogatottsága 38,2%, a CHP és az IP-é együtt 27%, míg a HDP-é 8,9%. Azaz a három nagy ellenzéki pártnak összesen sem bír akkora támogatással, mint a kormánykoalíció.

A HDP esetleges bezárása egyébként jogi szempontból sem lenne egyszerű, éppen a kormányzó AKP miatt. A 2001-ben alapított iszlamista pártnak ugyanis az 1998-ban, alkotmánybírósági ítélet alapján betiltott FP (Jólét Pártja) a jogelődje. Erdoğan hatalomra kerülése után éppen emiatt alkotmányt módosított annak érdekében, hogy ne lehessen olyan könnyen politikai pártokat betiltani. Most pedig ezzel számolniuk kell.

Erre a jogi problémára jól rámutat az is, hogy az Alkotmánybíróság szerdán elutasította a legfőbb ügyész vádiratát, amelyben a HDP betiltását kérte. Az Alkotmánybíróság döntése kapcsán a szélsőjobboldali MHP elnöke, Devlet Bahçeli úgy nyilatkozott, hogy Alkotmánybíróságot minél előbb be kell zárni.

Demirtaş ügye, a HDP betiltásához hasonlóan, veszélyes játszma. Ha jogerősen elítélik a volt pártelnököt, azzal előfordulhat, hogy Erdoğan nyer pár százalékot, de lehet, hogy csak az ellenzéket kovácsolná jobban össze. A választásokig ugyan még van idő, az viszont már most látszik, hogy a kurd kisebbség szavazatai ismét olyan fontosak lesznek, mint a 2019-es helyhatósági választásokon.