Meg lehet-e sérteni egy közösség méltóságát úgy, mint egy emberét? Az Alkotmánybíróság két hasonló ügyben egymással ellentétes döntésre jutott, mintha döntetlenre akarná kihozni a „meccset” a szólásszabadság és a vallásos érzékenység között.
Néhány éve a lengyelországi abortuszszigorítások ellen tartottak tüntetést Budapesten, a lengyel nagykövetség előtt. A lengyel politikában meghatározó szerepe van a katolikus egyháznak, melynek álláspontjáról a demonstrálók performansz keretében nyilvánítottak véleményt: a katolikus szertartás központi elemét, az áldozást játszották el úgy, hogy a „pap” ostya helyett „abortusztablettát” helyezett a „hívő” tenyerébe, aki azt „magához vette”.
Egy hívő ügyvéd, arra hivatkozva, hogy a performansz a vallási érzékenységét sértette, pert indított, amit elsőfokon elveszített, másodfokon megnyert, majd a Kúria előtt ismét elveszített. Így jutott el az ügy az Alkotmánybíróságra (AB), amely az ítélettel szembeni alkotmányjogi panaszt befogadta.
A panaszos szerint az ügyben eljáró bíróságok nem vették figyelembe, hogy a vallási érzékenységét sértő performansz nem fejezett ki konkrét véleményt, ráadásul szerinte a bíróságok a híveket – tehát nem magát az egyházat, vagy annak prominens képviselőit – is olyan fokú tűrési kötelezettséggel terhelték, mint a közszereplőket.
Az Alkotmánybíróság maga is alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek tekintette, hogy a vallási közösségekhez tartozó személyek milyen mértékben kötelesek eltűrni a vallási közösségüket sértő véleménynyilvánítást – ám érthetetlen módon mégis kikerülte, hogy megválaszolja ezt a kérdést, és szempontokat adjon a jövőre nézve, ha hasonló ügy kerül a bíróságok elé.
Az Alkotmánybíróság a panaszossal egyetértésben úgy látta, hogy „a támadott ítéletek (…) a sértő közlést alkotmányosan védett véleménynyilvánításnak fogadták el anélkül, hogy a konkrétan sérelmezett magatartás véleménytartalmát és a közügy megvitatásához való hozzájárulását megvizsgálták volna; ebből következően nem vizsgál(hat)ták meg kellő körültekintéssel azt sem, hogy a vitatott közlés nem az érintett közösség megsértésére irányult-e”.
Az AB szerint tehát három bíróság hozott ítéletet úgy, hogy fel sem tették a kérdést: közügyet érintő véleménynyilvánításról vagy öncélú sértegetésről kell döntést hozniuk.
Ez az állítás nemcsak a támadott ítéletek szövegének, de a józan észnek is ellentmond. A performansz egy tüntetés keretében zajlott, aminek volt konkrét célja (a tüntetés bejelentésekor és a tüntetésre való felhívásban erről nyilatkoznia kellett a szervezőnek).
Noha ez egy szimbolikus véleménynyilvánítás, a performansz tartalma mégis elég egyértelműen azonosítható: a lengyel abortuszszigorítás elleni tiltakozás részeként a katolikus liturgia központi elemének felhasználása nehezen értelmezhető másként, mint az egyháznak az abortusz ügyében elfoglalt álláspontjával kapcsolatos ellenvélemény kifejezéseként.
Az Alkotmánybíróság ráadásul idézi is az ügyben született döntéseket, és ezek az idézetek is egyértelművé teszik: a bíróságok pontosan értették, hogy a performansz milyen közéleti üzenetet hordoz.
Ezzel párhuzamosan, de éppen ellenkező előjellel döntött el az Alkotmánybíróság egy másik, nagyon hasonló ügyet. Szintén egy magánszemély indított pert évekkel ezelőtt a HVG hetilap egyik címlapja miatt, vallási közösség megsértésére hivatkozva.
A kifogásolt borítón egy vallási témájú festmény alakjainak helyén magyar politikusok láthatók, egy halom pénz bűvöletében. Az Alkotmánybíróság – a másik üggyel szinte szóról szóra egyező indoklás, és az eljáró bíróságok álláspontjának ismertetése után – arra a következtetésre jutott, hogy az alkotmányjogi panasz megalapozatlan, mivel a bíróságok nagyon is figyelembe vették a címlap mondanivalójának közéleti tartalmát, így nincs ok megsemmisíteni a bírósági döntéseket, melyek szerint a címlap nem volt jogsértő.
Sajnos azok után, hogy a két ügyben eltérő következtetést vont le, érdemi indoklást nem ad az Alkotmánybíróság. Nehéz másra gondolni, mint hogy „döntetlenre” akarta kihozni a szólásszabadság és a vallási közösségek méltóságának tusáját.
Ezt nemcsak azért tudta megtenni, mert könnyedén elrugaszkodott a tényektől, hanem azért is, mert
megkerülte, hogy feltegye és megválaszolja az alapvető alkotmányjogi kérdést: egyáltalán megsérthető-e egy közösség méltósága.
Az európai kultúrában nagy hagyománya van annak, hogy görbe tükröt tartsanak a túlbuzgó klerikusok és a babonás hívek elé. Sajnos annak is van hagyománya, hogy a vallási bigottság fizikai erőszakban csúcsosodjon ki. Hála istennek, a szekuláris államok legalább már nem üldözik a törvény erejével a vallás kigúnyolását – ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallást és az egyházakat kritikával illető polgároknak ne kellene ismétlődő támadásokkal szembenézniük.
A 2013-ban bevezetett új Polgári törvénykönyv, valamint az annak megágyazó negyedik alaptörvény-módosítás lehetőséget adott arra, hogy egy közösséget érintő véleménynyilvánítás ellen a közösség bármely tagja személyiségi jogi pert indíthasson.
Ez jelentős változás a korábbihoz képest: már nemcsak konkrét személyt sértő megnyilvánulás, hanem a közösség egészét érintő szólás miatt is lehet perelni.
Eddig az Alkotmánybíróság nem bírált el olyan ügyet, melyben a magyar nemzetet vagy nemzeti, etnikai, faji, vallási közösséget sértő megnyilvánulást kellett volna összemérnie az adott közösség tagjának érzékenységével. Most, hogy ezt kétszer is megtette, egyszer a közösség méltóságának javára ítélt, másszor pedig a szólásszabadság javára – de sajnos egyszer sem mondta meg, hogy miért.
Az Alkotmánybíróság 7/2014. (III. 7.) AB határozatában, melyben a véleménynyilvánítási szabadságot éppen az új Ptk. szóláskorlátozó szabályozása kapcsán értelmezte, így fogalmazott:
a „véleményszabadság nemcsak bizonyos felfogások vagy eszmék, hanem magának a véleménynyilvánításnak a lehetősége előtt nyit szabad utat. (…) a közvélemény tájékoztatása, figyelmének felhívása érdekében pedig bizonyos fokú túlzást, provokációt is magukban foglalhatnak. Éppen ez adja ugyanis a plurális és sokszínű demokratikus berendezkedésű társadalmak alapját. (…) a véleményszabadság határa mások emberi méltóságából fakadó becsület és jó hírnév védelme. Vagyis a véleményszabadság már nem nyújt védelmet az olyan öncélú, a közügyek vitatásának körén kívül eső, így a magán-, vagy családi élettel kapcsolatos közlésekkel szemben, amelyek célja a puszta megalázás, illetve a bántó vagy sértő kifejezések használata (…) nem védelmezi a közéleti vitában kifejtett véleményt sem, ha az abban megfogalmazottak az emberi méltóság korlátozhatatlan magját sértik, így az emberi státusz nyilvánvaló és súlyos becsmérlésében öltenek testet.”
A véleménynyilvánítás szabadságának a konkrét személyek emberi méltóságából fakadó korlátait a mostani ügyekben a közösség „méltóságára” kezdte el alkalmazni az Alkotmánybíróság.
Ezen értelmezés szerint a vélemény nemcsak konkrét személy méltóságát tiporhatja, hanem egy közösségét is – ha akad a közösség tagjai között valaki, aki ezt így érzi. És ha akad, akkor már nem kell vizsgálni, hogy az ő konkrét emberi méltóságát sértette-e a közlés.
Ez önmagában is problémás: felveti a kérdést, hogy egy közösségnek van-e absztrakt „emberi” méltósága, ami elkülönül a tagjainak emberi méltóságától.
Szerintünk azonban méltósága csak az egyénnek van. Az egyének közösségeinek – legyenek azok gazdasági vállalkozások, egyesületek, nemzeti vagy vallási közösségek – vannak jogilag védett érdekei, de méltóságuk nem lehet.
Ha a méltóság fogalmát a közösségekre is kiterjesztik, az nem más, mint az egyéni szabadságjogok eszméjét aláásó kollektivizmus. Az Alkotmánybíróság az ilyen irányú jogalkotási törekvéseknek évtizedeken keresztül elejét vette, de most szentesítette azzal, hogy korábbi gyakorlatát indoklás nélkül rúgta fel.
A HVG-címlap ügyében (7/2021. (II. 19.) AB határozat) az Alkotmánybíróság nem válaszolta meg azt a kérdést, hogy a vallási közösség tagjainak miért volna a közszereplőkhöz hasonlóan magasabb a kritikatűrési küszöbük. Még jobban hiányzik az erre adott válasz az abortusztabletta-performansz ügyének eldöntéséből (6/2021. (II. 19.) AB határozat), hiszen ott kifejezetten az indokolta a véleménynyilvánítást, hogy az egyház és prominensei határozott álláspontot fogalmaznak meg egy közéleti kérdésről, az abortusz törvényi szabályozásáról.
Márpedig a döntést megalapozó alkotmányjogi panasz épp ezt hiányolja, és az Alkotmánybíróság is úgy kezdi az indoklást, hogy erre a kérdésre választ kell adni. És épp azért lett volna fontos a hívő magánszemélyek kritikatűrési küszöbének kijelölése, mert az Alkotmánybíróság nem kifogásolta azt az elképzelést, hogy egy közösségnek is lehet méltósága, ami megsérthető.
Azután, hogy a performansz ügyében az Alkotmánybíróság megsemmisítette a jogerős bírósági ítéletet, a bíróságnak újból neki kell gyürkőznie a személyiségi jogi pernek – most már az Alkotmánybíróság által megadott szempontok szerint. Csakhogy ezek a szempontok jórészt hiányoznak, mert az érdemi kérdéseket az Alkotmánybíróság fel sem tette, vagy nem válaszolta meg, vagy önkényes következtetést vont le.
Ez ugyanakkor lehetőséget is ad a bíróságok számára, hogy jól végezzék el azt a munkát, amit az Alkotmánybíróság elrontott.
A jövőben, ha a hasonló, közösségek méltóságának sérelméről szóló személyiségi jogi perekben alkotmánykonform döntést akarnak hozni a bíróságok, nem kerülhetik el, hogy alapjogi bíráskodást végezzenek: a döntésükben meghatározó szerepet kell játszania annak a kérdésnek, hogy a sérelmezett megnyilvánulás közügyet érint-e, vagy sem, és ennek fényében elég indok szól-e a korlátozás mellett.
Ha ezt a kérdést nem tisztázzák egyértelműen, számolniuk kell azzal, hogy az Alkotmánybíróság meghazudtolja őket.
