A Földközi-tenger szélessége csupán 3900 kilométer, vagyis durván feleakkora, mint az afrikai kontinensé, a 2010-es években mégis ez lett az afrikaiak legnagyobb tömegsírja a modern világban.

Bár Afrika, Ázsia és Európa között azóta kelnek rendszeresen át az emberek, amióta megtelepedtek a Földközi-tenger partjain, az utazási korlátozások és az erőszakos határbiztonsági fellépések nyomán a tenger a modern időkben vált tömegsírrá, mivel sok ország inkább a halálba küldi vagy a szinte biztos rabszolgaságba kényszeríti vissza a sérülékeny embereket ahelyett, hogy biztonságot nyújtana nekik. Szinte a kontinens egésze bűnrészes a legsérülékenyebbek kiutasításában, az Európa által épített erődbe bejutni próbáló hajók megfélemlítésében és visszafordításában.

A Földközi-tengeren bekövetkezett haláleseteket helytelenül állítják be afrikai, szíriai vagy líbiai válságnak, illetve migrációs válságnak.

Bár Európa igyekezett azonnal más irányba terelni a vitát, és kijelenteni, hogy az európai határok kerültek válságba, igazából az európai állam került válságba – és ez a válság a földrész viszályainak és megosztottságának történetéből fakad. A világ államainak működése és megannyi félelme javarészt Európa véres és erőszakos történelméből sarjad.

A Földközi-tengeren keresztül három fő útvonal vezet Afrikából és Ázsiából Európába. Ezeket az útvonalakat szinte azóta használják, hogy írásos emlékek tanúskodnak a Földközi-tengeren való utazásról.

A Földközi-tenger partvonala mentén elszórtan hevernek az ősi civilizációk romjai, amelyekre a modern világ épült – a görög Spárta, a tunéziai Karthágó, az egyiptomi Alexandria, a nagy múltú Athén és Róma. Ezek olyan társadalmak történetét mesélik el, amelyek állandó – ha nem is mindig baráti – kapcsolatban álltak egymással. Ha a nyugati filozófia a nyugati politika sarokköve, akkor ne feledjük: a nyugati filozófia sok jelentős vívmánya annak eredménye, hogy az emberek és az elképzelések szabadon kelhettek át a tengeren.

Hippói Szent Ágoston afrikai volt; az ő teológiája és filozófiája áll a modern kereszténység és nyugati politikai gondolkodás középpontjában. Az igazságos háborúról szóló elméletét mindmáig tanítják a nemzetközi kapcsolatok és politikatudományok iskoláiban világszerte. Történészek szerint Ágoston berber volt – vagyis egy pásztorkodó nép szülöttje –, így a vándorlás és a mobilitás központi jelentőségű volt világképében, már azelőtt is, hogy munkája folytatása végett Rómába és Milánóba ment volna.

A mozgás mindig meghatározó jelentőségű volt a földközi-tengeri térség szellemi termékenysége szempontjából, és az előbbivel szembeni modern viszolygás óhatatlanul az utóbbi hanyatlásával jár.

Szó sincs arról, hogy korábban ne lett volna ellenségeskedés a földközi-tengeri közösségek között. Ne feledjük: Európa mindig is erőszakos hely volt. De azzal, hogy Európa egyetlen hatalmas társadalmi és politikai projektté forrt össze, az okozott kár még nagyobb lett.

Bertrand Russell egyszer azt írta, hogy a vezetők mindig is ostobák voltak, de korábban nem volt ekkora hatalmuk. Russell a két világháború közötti időszakra utalt, de ugyanez ma is áll. Az ember képessége, hogy ártson, nagyobb, mint valaha, így a történelmi feszültség és gyűlölet is veszélyesebb lett. Aggasztóan sok ember hal ma meg olyan útvonalakon, amelyeket évszázadok óta használnak.

Az 1990-es schengeni egyezmény módot talált arra, hogy a történelmileg nyitott és a történelmileg zárt országok is elégedettek lehessenek. Az új rendszer eltörölte a belső vízumkényszert, közös vízumpolitikát vezetett be, és ezáltal csökkentette a bürokráciát sok európai ország határain. Ez a kompromisszum tolakodó, megalázó és sokszor erőszakos vizsgálati folyamatot jelent azok számára, akik túlságosan szegénynek tekintett országokból érkeznek, így bevándorlási kockázatnak minősülnek.

A humanitárius szervezetek szerint a schengeni rendszer egyetlen dolgot valósított meg riasztó hatékonysággal: lezárta az Európába vezető összes emberséges útvonalat az előírt kritériumokat nem teljesítő, emiatt nemkívánatos országok állampolgárai előtt.

Egy szenegáli vagy szudáni fiatalembernek vagy fiatal nőnek, aki nem képes munkát találni a klímaváltozás vagy a gazdasági összeomlás miatt romba dőlt falujában, a schengeni rendszer nem hagy legális módot arra, hogy alacsony bérezésű munkát keressen Európában.

Persze nem volt ideális megoldás, hogy az emberek repülővel érkeztek Európába, majd menedékjogot igényeltek, vagy lejárt turistavízumuk ellenére is ott maradtak. De legalább élve megérkeztek. A schengeni rendszer tervezői a jelek szerint figyelmen kívül hagyták, milyen sokan fordulnak majd embercsempészekhez, vagy próbálkoznak tiltott útvonalakkal.

Amikor az emberek két lehetőség közül választhatnak: vagy maradnak, és biztos halál vár rájuk, vagy elindulnak a siker csekély reményével, akkor elindulnak.

Amikor ezt az érvet hozom fel európaiaknak, mindig olyasvalamit válaszolnak, hogy „de miért nem veszik inkább saját kezükbe a politikát otthon, miért nem teszik élhetőbbé az országukat?” Természetesen ez volna a jobb, mi több, az ideális megoldás.

De lapozzuk csak fel Wallersteint, és olvassuk el, mit írt a határok alkalmazásáról és a nyugat instabilitásának exportálásáról. Vizsgáljuk meg csupán a huszadik századi Afrikát. Először az erőszakos gyarmatosítást és az inváziót. Aztán a széles körű, célzott merényleteket, a nyugati kormányok közreműködésével, az olyan vizionárius vezetők ellen, mint Thomas Sankara vagy Patrice Lumumba.

Aztán a több évtizednyi aktív gazdasági zavarkeltést és szabotázst, amely a 80-as évek végének strukturális kiigazítási programjaiban csúcsosodott ki: az IMF és a Világbank kölcsöneiben, amelyeket válságban lévő gazdaságoknak nyújtottak, strukturális reformok bevezetésének fejében. Ma pedig digitális gyarmatosítás zajlik, és a nyugati kormányok védelmét élvező nyugati magánvállalatok avatkoznak be a fejlődő országok politikájába.

Vajon méltányos dolog a civilekre hárítani a felelősséget az államok által meghozott döntésekért?

A fegyvereket gyártó és azokat a szegényebb kormányoknak értékesítő országok miért nem számolják fel ezt a gyakorlatot? A kormányok miért nem hagynak fel a diktátorok támogatásával? Az emigráció nem vákuumban zajlik.

Az Európa irányába tengerre szálló emberek száma nem csak azért emelkedett, mert egyszerűen nőtt a népesség. Hanem azért, mert az Európába vezető törvényes és biztonságos útvonalak mindenki számára megszűntek – kivéve a világ népességének csekély hányadát.

A szöveg eredetileg a Progressive International oldalán jelent meg.

Fordította: Piróth Attila, a Progresszív Internacionálé önkéntese.