Debord számára az elidegenedés az élet minden szférájára való kiterjedése egyszerre járt együtt a proletár lét általánossá válásával (már akkor is igaz volt, hogy a társadalom elsöprő többsége bérmunkás, munkaereje eladásából él) és az osztálytudata visszaszorulásával. Debord posztulál tehát egy forradalmi szubjektumot (melynek meghatározása filozófiai, nem szociológiai, tulajdonképpen egy feltételes szubjektum: az általa megtalált teória a feltétele szubjektumként való létezésének) – bizonyos szempontból ellentmondva önmagának is.

Itt kell szólnunk arról, hogy a Szituacionista Internacionálé (1957-1972) elméleti és gyakorlati mozgalma több tekintetben két világ határán működött. Ezzel természetesen ők is tisztában voltak :

„A mi kritikánk azért sokkoló, mert bemutatjuk a kapitalizmus új elemeit éppúgy, mint a kapitalizmus tagadásának újdonságait, miközben a régen legyőzött proletárforradalom régi igazságához kötjük mindezt”.

Egyszerre volt még a régi, tradicionális, minden újító teoretikus és praktikus meglátásával együtt szélsőbaloldali marxista mozgalom (elsősorban a forradalmi szubjektum létének affirmációjára, annak a – természetesen nem szociológiai, hanem filozófiai, „a tiszta tagadás osztálya” értelemben vett – proletariátusnak való megfeleltetésére és ebből következően a munkástanácsok igenlésére gondolhatunk itt) és új, ultrabaloldali marxista elméleti és gyakorlati útkeresés (itt pedig mindenekelőtt magára a spektákulum fogalmára gondolhatunk, mint lényegében a marxi áru-fetisizmusnak az új formájára, amelynek kritikájából nem a kizsákmányolás, az értéktöbblet kritikája következik, hanem magának „az érték értékesülésé”, az eldologiasodásé, az elidegenedésé és persze a bérmunkáé).
Maga Guy Debord és legfontosabb munkája is magán viseli ezt a kétarcúságot. Debord egyrészről aligha lehetne explicitebb: a spektákulum társadalmi viszony, „valóságos absztrakció”, az árufetisizmus legfelsőbb foka – ebből a szempontból az osztályharc belül van, melynek szereplői a tőke körfogásának öntudatlan ágensei csupán. És mégis: „a proletariátus a forradalmi osztály”, mondja nekünk Debord ugyanezen munkájában, mintha a spektákulum fogalmából nem ennek éppen ellenkezője következne…

Ez az ambiguitás nem kronológiai kérdés: a spektákulum „kifejlett” fogalma (azaz az alapvetően a színház világából érkező fogalom, amely kezdetben elég banális, a kifejezésen tulajdonképpen a nézőkre jellemző kontemplatív passzivitást értik, amely az egész társadalomban általánossá vált, „marxizálódása”) lényegében 1965-ra készen állt, míg az IS a legközelebb a „conseillisme”-hez (conseil ouvrier=munkástanács) természetesen az 1968-as „események” során került és az azokat követő pár esztendőben. Az 1968-as forradalomban játszott szituacionista szerep meglehetősen közismert, mint ahogy az is, hogy ha volt (éppen általuk) a forradalomnak kitüntetett formája, azok a (diák- és munkás-) tanácsok voltak.

Ma már ez persze történelem, de talán mégsem árt felidézni Debord szavait a „conseillisme”-t illető szituacionista specifikumról: „Arról, hogy a mindenre kiterjedő tartalomról, melyet a tanácsoknak el kell érniük; és arról, amit az IS tehet és tennie kell, hogy ez a hatalom létezzen a gyakorlatban is, ezzel a mondattal foglalnám össze tézisemet: „nem a szituacionisták a munkástanácsok hívei, hanem a tanácsoknak kell szituacionistává válniuk.” Mindez nem egyszerűen a szokásos szituacionista szójáték, hanem jól leírja az IS eredetiségét a munkástanácsokat illetően: a tanácsoknak semmiképpen sem lehet az elidegenedés gazdasági és politikai aspektusai elleni küzdelemre korlátozódnia, hanem olyan mindenre kiterjedő totalitássá kell válniuk, ahol a „proletariátus” (azaz mindenki, aki totálisan szemben áll a rendszerrel) realizálja a mindennapi élet kritikáját, átalakítva tudatosan a társadalom teljességét.

Mindez persze azért van így, mert Debord elmélete: forradalmi teória (és mint ahogy Korsch óta jól tudjuk: maga a marxi elmélet is az). Debord (mint Lukács) visszautasítja a történelem egyedüli, valamiféle tudományos magyarázatát: „Marx elméletét az köti a tudományos gondolkodáshoz, hogy racionális módon érti meg a társadalomban valóságosan működő erőket. Alapjában véve azonban ez a tudományos gondolat túlvilága; azt csakis annyiban őrzi meg, amennyiben meg is haladja. Marx számára ugyanis a kérdés a harc megértése, és semmiképpen sem a törvényé”. Debord is abba a marxista (leginkább talán Korschtól eredeztethető) hagyományba tartozik, mely a „megfagyott marxizmus” esetében éppen a tudományos determinizmusában látja azt a rést, ahol az elmélet ideológiává válásának szelleme beférkőzött.

Mind Lukácsnál, mind Debord-nál a proletariátus az eldologiasodásnak való ellenállás alanya: a proletariátus, melynek az „esszenciája” nem a gazdasági körülményeiben van, hanem éppen ebben az ellenállásban: a proletariátus van abban a helyzetben, hogy saját bőrén érzi a tárgyiasulás legalapvetőbb formáját, a bérmunkát, ezáltal képes lehet arra, hogy felfedezze annak más alakzatait is. Mindketten feltételezik, hogy van egy nem tárgyiasult szubjektum, a proletariátus – vagy pontosabban szólva: mivel mindketten feltételezik „az igazi, nem tárgyiasult élet” létét, ezért is ingadoznak a proletariátus szociológiai és filozófiai definíciója között. Végül Debord a lehető legszélesebb, legnehezebben „redukálható” szubjektumot véli megtalálni: magát az „igazi életet”, szembe állítva a spektákulum nem-életével. Bizonyos szempontból visszatérés ez a fiatal Marxhoz, ahol a tőkés rendszer az emberi lényeg tagadása, a kommunizmus pedig az újra megtalálása ennek az emberi lényegnek, és ahol tulajdonképpen Marx a proletariátus, mint forradalmi szubjektum alakjában spekulatív filozófiai választ ad egy gyakorlati, stratégiai kérdésre.

Ebből lesz „A Spektákulum társadalmához” 1988-ban írt Kommentárokban az igaz és a hamis meglehetősen egyszerű dichotómiája a világban, ahol minden „manipuláció”, azaz a titok és a hamisítás érdekes keveréke. Ez nem jelenti azt, hogy ebben a meglehetősen különös hangulatú munkában ne lennének igen figyelemreméltó gondolatok. Ma a „válságmenedzselés” állandóvá válásának korában (amikor a válság tulajdonképpen a kormányzás módjává vált) például komoly előrelátásról tanúskodnak az 1988-ban leírt gondolatok arról, hogy régebben a spektákulum öntömjénező monológjának az elve az volt, hogy „ami megjelenik, az jó és ami jó, az megjelenik”, mára ebből ez maradt: „a modern társadalom, amely egészen 1968-ig sikert sikerre halmozott és meg volt győződve a felé sugárzó közszeretetről, le kellett mondania álmairól; szívesebben veszi ha félnek tőle. Jól tudja, hogy ’ártatlansága nem tér többet vissza’.”

Debord kissé hihetőbb magyarázatot ad mondjuk a „fakenews” jelenségére (azaz a tömeges tudatlan hiszékenységre), mint hogy mindez „orosz hackerek” műve lenne. A spektákulum alapvető jellegzetessége a történelem elpusztítása, az állandó jelen állapotának konstrukciója: egy ilyen világban nincsenek okok, sem következmények, minden logikai kapcsolat a dolgok között felfoghatatlanná válik az izolált individuumok számára.

Debord éles szemmel vette észre azt is, hogy a spektákulum elpusztította a burzsoáziát is, annak ízlését, tudását, életmódját, stílusát éppúgy, mint bármit, ami eddig az útjába akadt. Ma elég egy pillantást vetünk a világra, hogy megbizonyosodjunk Debord példás előrelátásáról amikor 1988-ban arról értekezett, hogy a spektákulum immár nem csak köz-, hanem önveszélyes is: a rá leselkedő legnagyobb veszély saját totális irracionalitása.

A spektákulum tulajdonképpen nem más, mint a tőkés rendszer által felvett forma, a „gazdaság” elszabadulásának idején. Tamás Gáspár Miklós szavaival az „eggyé olvadt termelés és kultúra” (itt szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy Debord-ról szóló remek előadás-sorozata elérhető a Youtube-on), vagy éppen Kiss Viktor szép truvájával: „az eldologiasodás társadalmában az élet árunak látszott, a látványtársadalomban [a spektákulum korában] az áru életként jelenik meg”.  Itt a spektákulum önmagát igenlő képfolyama nem elválasztott a társadalmi totalitástól:

a spektákulum mindenütt ott van, ahol a reprezentáció felülírja a megéltet, ahol a spektákulum által nyújtott önmagáról szóló végtelen monológnak a passzív kontemplációja felváltja a cselekvést. Az érték, az absztrakció teljes, minden szférára kiterjedő uralma jelenik meg olyanképpen, mint képek inváziója.

A spektákulum kompenzáció, illúzió, amely elfelejteti velünk, hogy a mai élet milyen kopár, milyen szegényes, ami annál is botrányosabb, mert a termelőerők fejlettsége más minőségű életet is lehetővé tenne (ez még akkor is így van, ha később Debord a technikai haladás ügyében jóval visszafogottabban optimista). A spektákulum társadalma lehetővé teszi a túlélést, azonban megakadályozza a valódi életet (maguk a társadalmi viszonyok, a fennálló rend teszik lehetetlenné az értelmes életet), az emberiség előtörténete folytatódik a technikai szuperfejlettséggel is: „az erők, amelyeket ez a gazdaság szabadjára engedett, végül felszámolják a gazdasági szükségszerűséget, amely a korai társadalmak ércnél maradandóbb alapját adta. Amikor helyébe a korlátlan gazdasági fejlődés szükségszerűségét állítja, nem tehet mást, mint a többé-kevésbé elsődlegesnek elismert emberi szükségletek kielégítését a pszeudoszükségletek végtelen fabrikálásával váltja fel, amelyek léte azonban végül is egyetlen pszeudoszükségletre vezethető vissza – nevesül arra, hogy uralma fennmaradjon.”

Ne varietur

Ma már szinte közhely Guy Debord-ról leírni, hogy egy tekintetben mindenképpen ő volt utolsó nagy: az utolsó, akinél a teória még a szó szoros értelmében forradalmi elmélet lehetett. Ha a széles értelemben vett 1968 forradalom volt (és az volt), akkor ennek az elmélete aligha kétséges, hogy a szituacionistáktól érkezett, nehezen tagadható, hogy a szituacionista elmélet „eljutott a tömegekhez”. Akik szerint „68” Godard, Mao és a „lánykollégiumban aludni akaró fiúk”, azok aligha értenek meg sokat a korból. Az Internationale  Situationniste volt az, amely régóta arra készült, hogy „szelet vet és vihart fog aratni”, ahogy magukról írták: „egy összeesküvés, egy vezérkar, amely nem akar csapatokat”, „csak kimondtuk, ami később megérkezett”.

„Amit megértettünk, azt nem a televízióban akartuk elmondani, nem kerestük a tudományos élet, vagy az újságírók elismerő szavait sem. Olajat öntöttünk oda, ahol a tűz volt”.

Később az IS 1972-es önfeloszlatása egyrészt az eredeti programhoz való hűséget igyekezett bizonyítani (egy igazi avantgárd megnyit egy lehetséges jövőt, amelyben erre az avantgárdra nincs is többé szükség), másrészt a sorok között alig félreérthetően egy korszak végéről is szó van: a „valóságos szakadás” az Internacionáléban elsősorban a „korszak forradalmi realitása és a róla szóló illúziók” között állnak fenn…

Mindazonáltal magának Debord-nak az elmélete nem más, mint az eldologiasodás totális diadalának teoretizálása – ámde forradalmi perspektívából: ahogy egy kilencvenes évek közepi bírálója írta, „Debord-ban az a különleges, hogy teljesen haszontalan”. Ami 1967-ben még új volt, az napjainkban, a harmadik ipari forradalommal, a digitális korszakkal tulajdonképpen be is fejeződött, azaz totálissá vált. Debord számára a politikát még el kellett pusztítani (ne feledjük, a lehető legpolitizáltabb korban írta mindezt, a múlt század hatvanas éveiben) – ma már aligha kétséges: maga a spektakuláris-árujellegű társadalom pusztította el a politikát, melynek az utolsó élőhalott formája napjaink képviseleti demokráciája (a mai nagy szerzők egyik témája aligha véletlenül ez a végpont: Jacques Rancière, Alain Badiou, Michel Surya, Alain Brossat…).

A spektákulum társadalmáról szóló könyv akkor lett olyan félelmetesen érdekes, amikor a spektákulum társadalma megvalósult (maga „A Tőke” c. munka is hasonló utat járt be egyébként): a tőkés rendszer (a mostani válság ellenére, hacsak nem ez a válság lesz a végső) a csúcspontján van. Sikerült szintetizálnia a társadalmi szférákat. Nincsenek külső társadalmi csoportok (parasztság, munkásmozgalom), relativizálódik a munkaidő/szabadidő, fizikai munka/szellemi munka közti különbség, a rendszer „integrált”: spektákulumok hatalmas gyűjteménye, ahol az autonóm szubjektum is aspektusa az egyszerre reflexív és tárgyi világnak. Ma már nincsen a tőkés rendszertől olyan független szféra, melyet a kapitalizmus „manipulálna”. Minden, ami szubverziónak számított, elkerülhetetlen részévé vált a spektákulumnak, mindaz, ami a tőkés rendszeren kívül volt, mert vagy kreatív volt (a szónak a múltbéli értelmében: azaz „a bérmunkán kívüli”), vagy mert a lázadás különféle formáiban találta meg autonómiáját: megszűnt.

A polgári állam, az osztálytársadalom elleni küzdelem – mely elméletileg sosem volt helyes: a proletariátus éppen úgy a tőkés rendszer része, mint a burzsoázia – mára tökéletesen jelentőségét vesztette. A burzsoázia halott – a kapitalizmus ellenben nagyon is jól van.^[1]

Persze a nagy kérdés, hogy ha a rendszer valóban totális, akkor egyáltalán hogyan lenne lehetséges a neki való ellenállás? Ha az elidegenedés teljes, akkor miért nem vagyunk legalább boldogok? Talán mert minél inkább egységesebb rendszerré áll össze a kapitalizmus, a továbbra is létező szubjektivitás annál élesebben (és tragikusabban) áll vele szemben. Valójában, és ez (is) a spektákulum, mást is termel a tőkés rendszer, nem csak árukat: ezeket sosem lehet teljesen egységes rendszerbe foglalni, mint ahogy az is lehetetlen, hogy minden életforma betagozódjon a tőkés rendszerbe.

Debord aligha véletlenül vált a napjainkban színre lépő új ultrabaloldali generációnak^[2] a talán legfontosabb szerzőjévé. Ez a generáció napjaink felkeléseit, a tőkés rendszernek való ellenállás sokféle formáit teoretizálva természetesen az utolsó forradalmi elmélethez nyúlnak vissza: Guy Debord-hoz. Persze többek között: társadalomképük és az ebből következő ellenállási formák szemügyre vétele végül is a kapitalizmus totális rendszerré válása, ahol „a tér minden pontja ellenőrzés alatt áll, egyik oldalról a Spektákulum, a másikról a Biopolitika révén”, különböző leírási formáinak végeredményében elég imponáló szintézise.

Egy olyan teoretikus és persze gyakorlati útkeresésről van szó, ahol a forradalom alanya lényegében maga az „élet”,  az árutermelés logikájába be nem illeszthető életformák (formes-de-vie), közvetlen élettapasztalatok. Debord és a szituacionisták legszebb hagyományait felélesztve keresik a „spektákulum pozitív meghaladásának útját”, az ellenállás különböző formáinak kívánják nyújtani a „ma még ismeretlen teróiáját”, hiszen a proletariátus „kommunista, vagy nem létezik”.

Radikalitásban sem maradnak el elődeik mögött: „minden hely, ahol a biopolitika szövete elleni támadás megtörténik, a forradalmi harc egy-egy terepe”. „Beszélhetnek bármely nyelvet, mi megismerjük őket”. „Az eljövendő felkelés” célja éppen „szavakat adni” ennek a küzdelemnek: „nincs más megoldás, újra kell teremtenünk a történelmi konfliktust. Nem intellektuálisan: a gyakorlatban.”

Van azonban valami, ami Debord-t és teóriáját sosem el nem avulóvá teszi: nem is a benne rejlő teoretikus megfontolások, hanem a radikális kritikának egy egészen magával ragadó stílusa, amely minden hátrálást lehetetlenné tesz, a könyvet értő olvasó számára a fél-kritikák érdektelenek, szinte szánalmasak lesznek. Debord eszméi és élete révén igen magasra emelte a radikális lázadás árfolyamát (igaz, a „belépés”, a csatlakozás árát is): nem csak igazán korának gyermeke volt, természetesen a negativitás oldaláról, hanem bizonyos szempontból meghatározta holnapja lázadásainak stílusát is.

Debord nem nagyon tréfált, amikor Chateaubriand-t idézve arról beszélt, hogy kevés olyan ember van, akinek az „élete és a művei összhangban vannak egymással”. Tulajdonképpen Debord a saját életéből csinált „műalkotást”, vagy inkább félelmetes politikai fegyvert, gőgös non-konformizmusával mutatta be a spektakuláris társadalomban lehetséges negativitást. Valódi műalkotás lett ez és Debord nem is nagyon hallgatta el, hogy önmagát az egyetlen szabad embernek tartja a rabszolgák társadalmában: „megtapasztaltam a száműzetés örömeit, ahogy mások az alárendeltség kínjait”.

Tény, ami tény: generációja számtalan képviselőjével szemben, ő a lehető legkevésbé hódolt be a fennálló rendnek és ezt szerette is hangsúlyozni:

„Jól tudjuk, hogy ez a társadalom úgy köt békét legádázabb ellenségeivel, hogy helyet biztosít nekik a spektákulumban. Én vagyok az egyetlen, akit eddig nem sikerült elhelyezni a lemondás eme színpadján”.

Saját életének és korának (amikor még létezett a forradalom és létezett Párizs) igen impozáns emlékművet faragott legszebb műveiben: „In girum imus nocte et consumimur igni” (1978, a film: 1981), „Panégyrique” I. (1989) és II. (1990).

A be nem hódolás pátoszát az igazságtalanságok, a nyomor, a nélkülözés leleplezésének terepéről átvitte a boldogság (amely még mindig „új eszme”), a valódi élet keresésének oldalára. Nem egyszerűen csak a világ igazságtalanságáról van szó, hanem arról a példátlan gaztettről, amit a spektákulum társadalma jelent az emberrel szemben. És az első igazságszolgáltatás első lépése, amit tehetünk az önmagától megfosztott emberiség érdekében, az éppen az igazság szolgáltatása: a művészetnek is azért kell eltűnnie, mert hazugság, csak reprezentációja annak, amelyre az emberi kreativitás valóban képes lenne: „az ígéret, melyet sosem lehet betartani”.

Debord-nál nem meggyőzésről van szó még a legfontosabb teoretikus dolgaiban sem: hanem arról, hogy kedvet csináljon, hogy értéket adjon a lázadásnak, a boldogság keresésének, a vágyak megélésének.

A szubverzió, és annak legradikálisabb formája, a szubverzívek közösséghez való tartozás „vágykeltőek” Debord értő olvasói számára.  Ezért van, hogy Debord szövegei fél évszázad távlatából is mondanak nekünk valamit (ha belegondunk, ő az egyetlen a „68”-as irodalomból, akinek nem csak historiográfiai érdekessége van, hanem aktualitása is) – a kérlelhetetlenség, „a forradalmi romantika” hangja szól belőlük, mely nem csak az ifjú szíveknek kedves. Igen, Debord nagy támadása nem sikerült, az ellenség nem pusztult el, de teóriájának néhány szálkája nagyon is „megakadt az uralkodó hazugságok rendszerének torkán”.

Debord ma alighanem sokakat inkább vonz, mint megértésére inspirál, maga a teóriája bizony nem egyszer vádbeszédbe fordult, de ma, amikor létkérdés, hogy „visszahozzuk a színpadra a történelmi konfliktust”, ez már inkább előnyére válik.

Debord-tól Marxig, Marxtól Debord-ig: egy radikális, kritikai teória az emberiség előtörténetének utolsó fetisiszta korszakáról.

Az ellenségeskedés folytatódik.