Az idősgondozási migráció a gondoskodási válság transznacionális vetülete: a nők és férfiak közti és osztályegyenlőtlenségek mellett az Európán belüli hatalmi aszimmetriák is meghatározzák. A kelet-közép-európai gondozónők ellentmondásokkal terhelt helyzetéről jelent most meg egy kötet.

A koronavírus-járvány számos strukturális problémát a felszínre hozott, köztük az Európán belüli egyenlőtlenségeket. A pandémia tavaszi első hullámában sorra olvashattuk a híreket, hogy a kelet-közép-európai munkaerő kiesése a határlezárások miatt teljes szektorokat bénít le Olaszországban, Nagy-Britanniában, Németországban; hogy az olaszok, britek, németek nem akarják elvégezni ezeket a munkákat ilyen munkakörülmények és bérek mellett a mezőgazdaság, a húsipar és az idősgondozás területén; hogy ezek a nemzetgazdaságok gyakorlatilag a kelet-közép-európai munkaerő kizsákmányolására építettek.

Ennek nyilvánvalósága és fenntarthatatlansága mutatkozott most meg. A határok lezárása ellenére márciusban sorra kötötték az államok vezetői a kétoldalú megállapodásokat a munkaerő szabad áramlására ezekbe a szektorokba, keletről nyugatra; emlékezzünk például a kolozsvári charterjáratokra, a németországi spárgaszüretre vagy az osztrák vonatokra, amelyek magyarországi megállás nélkül szállították az idősgondozókat Romániából Ausztriába.

A határlezárások kivételes, idősgondozási célú feloldására el is terjedt a kifejezés: „care corridor” – gondozási folyosó.

Ezért nem is lehetne aktuálisabb a gondozási migrációról szóló, Katona Noémi és Melegh Attila szerkesztésében megjelent, a budapesti FES által kiadott kötet. A könyv árnyalt képet ad azokról a feszültségekről és ellentmondásokról, amelyek az országok között ingázó több százezer bentlakásos gondozót közvetlenül érintik, köztük magyarokat is – közvetetten a nyomában járó súlyosbodó gondoskodási hiány miatt pedig még többeket.

Ezek a problémák a pandémia előtt is léteztek, és – mivel minden jel szerint továbbra sincs kellő politikai akarat ezek kezelésére – velünk maradnak a járvány után is. Ugyanakkor az is világossá válik: egy súlyos és egyre súlyosbodó problémával állunk szemben, a gondozás bizony nem egy kiapadhatatlan erőforrás, és nem terhelhető végtelenségig a családokra (azokon belül elsősorban a nőkre), sem pedig a bevándorlókra; a politika szereplői előbb-utóbb mind keleten, mind nyugaton lépéskényszerbe kerülnek.

Ausztria és Németország foglalkoztatja a legtöbb kelet-közép-európai bentlakásos idősgondozót: Ausztriában kb. 60-85 ezerre, Németországban 300-400 ezerre tehető a számuk.

Ausztriába elsősorban Szlovákiából és Romániából, Németországba főként Lengyelországból érkeznek. Magyarok és csehek mindkét országba mennek.

A házimunka nélkül, valamint a gyerekekről, a betegekről és az idősekről való gondoskodás nélkül nem működne a gazdaság, szükség van ezekre a gondoskodó munkákra a munkaerő napról napra és generációról generációra történő újratermeléséhez. A kapitalizmus jelenlegi működése azonban pontosan ezt ássa alá: a megélhetéshez szükséges munkateher mellett egyre nehezebb ellátni a gondoskodási feladatokat. A csökkenő népesség és társadalmaink öregedése is abba az irányba hat egész Európában, hogy egyre kevesebb ember tud gondoskodni egyre több gondozásra szoruló emberről. Vagyis idővel ez a teher még tovább fog nőni. Ez az úgynevezett gondoskodási válság.

A kötet a gondoskodási válság államhatárokon keresztül húzódó összefüggéseire összpontosít. Célja a kelet-közép-európai gondozási migráció okainak pontos megértése. Sokrétűen körbejárja, hogy milyen strukturális tényezők befolyásolják a kibocsátó országokban a kínálatot (miért választják ezt szlovák, ukrán vagy magyar nők) és a fogadó országokban a keresletet, vagyis hogy a centrum országaiban miért odavándorló nőkkel igyekeznek pótolni a gondozási hiányt és mi áll az eltérő intézményes szabályozások hátterében. Azt is megvizsgálják a szerzők, hogy milyen tényezők befolyásolják a gondozók mozgásterét az emberhez méltó bérek és munkakörülmények kiharcolásában.

Egyenlőtlen csere a gondozási migráció alapja

A kötetet a szerkesztők előszava nyitja, amelyet hét esettanulmány követ.

Katona Noémi és Melegh Attila bevezetőjükben lefektetik az elméleti alapvetéseket. A kötet célja, hogy kelet-közép-európai perspektívából megvilágítsa azokat a társadalomtörténeti, politikai, demográfiai és gazdasági tényezőket, illetve intézményeket, amelyek hajtják és szervezik a gondozási migrációt: mi a gondozók társadalmi háttere és munkaerőpiaci helyzete? Milyen körülmények között dolgoznak a fogadó országokban? Mi a helyi intézmények, törvényi szabályozások és közvetítő ügynökségek szerepe e munkakörülmények meghatározásában?

A kötet tanulmányai megmutatják, hogy az állam fokozatos kivonulása és a gondozás folyamatos piacosítása a nyugati országokban hogyan járult hozzá az egyenlőtlenségek növekedéséhez.

Nemcsak a háztartásokon belüli (nők és férfiak közötti) egyenlőtlenségekről van szó, hanem a háztartások közötti osztályegyenlőtlenségekről is: helyben és transznacionális szinten – centrum és a (fél)periféria között – egyaránt.

A nyugat-európai országok ahelyett, hogy többet fektetnének be szociális szféráikba, azon az áron kezelik a gondozási hiányukat (vagyis hogy nincs elegendő gondozási kapacitás a családokban és az állami ellátórendszerben), hogy a helyi viszonyokhoz képest olcsóbban (alacsonyabb bérekért) és rosszabb munkakörülmények között (gyakran szürke foglalkoztatási viszonyok között) alkalmazott gondozókat hívnak be az EU perifériáiról.

A szerkesztők abból indulnak ki – és ezt a kötetben az empirikus tanulmányok egytől egyig alátámasztják –, hogy itt a történetileg kialakult gazdasági viszonyok következtében

egyenlőtlen csere áll fenn mind az országok között, mind pedig a kelet-közép-európai gondozók (és családjaik) valamint a nyugat-európai gondozottak (és családjaik) között.

Kelet-Közép-Európa: befogadó és kibocsátó régió is

Az esettanulmányok szerzői mind kutatási témájuk elismert szakértői: több empirikus kutatásuk tanulságait foglalják össze a kötetben megjelent írásaikban. A hét téma a következő:

1. ukrán gondozónők Csehországban és csehek Ausztriában (Petra Ezzeddine, Zuzana Uhde);
2. lengyelek Németországban és a lengyel politikai elit érdektelensége a témával kapcsolatban (Kamil Matuszczyk);
3. a német, az osztrák és a svájci gondozói piac a közvetítő ügynökségek tevékenységén keresztül (Jennifer Steiner, Veronika Prieler, Michael Leiblfinger, Aranka Benazha)
4. szlovák gondozónők Ausztriában (Miloslav Bahna);
5. magyar gondozónők Ausztriában (Gábriel Dóra);
6. ukrán gondozónők Olaszországban (Olena Fedyuk);
7. végül egy gondozó összehasonlító elemzése a magyar és brit gondozási viszonyokról és a változás lehetőségeiről (Milánkovics Kinga).

Mindegyik tanulmány az érintett országok demográfiai és munkaerőpiaci helyzetképével indít, ezzel materiálisan beágyazva a gondozók helyzetét a tágabb strukturális összefüggésekbe. Az írások átfogó képet adnak a régió érintettségéről, befogadó és kibocsátó országokként egyaránt.

Az alábbiakban olyan elemeket emelek ki a tanulmányokból, amelyek megvilágítják a jelenséget, és magyar szempontból is relevanciával bírnak.

Ellentmondásos emancipáció

Petra Ezzeddine és Zuzana Uhde etnográfiai kutatásaikat foglalják össze írásukban a cseh gondozónők helyzetéről Németországban és Ausztriában, valamint az ukránokéról Csehországban. Csehország egyben példája a gondozási láncoknak (care chains) és a gondozási elszívásnak is (care drain a brain drain, agyelszívás mintájára). Az előbbi alatt azt értjük, hogy a (fél)perifériákról a centrumba történő gondozói áramlás egy láncot alkot: ahogy a csehek a jobb bérek reményében nyugaton vállalnak munkát, úgy jönnek be, kvázi a helyükre az ukránok, akik számára a cseh bérek még mindig jobbak, mint az otthoniak.

Sokan viszont ezzel gyerekeiket vagy gondozásra szoruló idős hozzátartozóikat hagyják hátra, vagy éppen ápolónőként, orvosként, intézményes idősgondozóként dolgoztak hazájukban korábban, így távozásuk a kibocsátó országban hagy hiányt. Ezért elvándorlásuk egyben „gondozási elszívás”: ami elmegy nyugatra, az hiányzik otthon.

Ezek a jelenségek Magyarországon is megfigyelhetőek: a gondozási területen, az egészségügyben és a szociális szférában a munkaerőhiány hatalmas méreteket ölt. Sokakat a munkakörülmények és a bérek külföldre kényszerítenek – ezzel viszont még nagyobb nyomást helyeznek az itthon maradókra. És nálunk sem egy irányú a vándorlás: nagyon sok család, amelyik megengedheti magának, erdélyi takarítónőt vagy kárpátaljai bentlakásos idősgondozót foglalkoztat.

És mivel a férfiak nem kapcsolódtak be kellő mértékben, illetve az állam, a piac és a közösségek viszonylatában sem vált igazságosabbá a gondoskodás elosztása, így a gondoskodási láncokban kedvezőbb pozícióban lévő nők emancipációja más nők kárára lehetséges. Vagyis olyan áron tudnak bekapcsolódni a fizetett munkába, és tudnak ezzel anyagilag függetlenedni a férfiaktól, olyan áron jutnak szabadidőhöz vagy pihenéshez, hogy a tőlük keletebbről, még inkább periférikus országból érkező nők végzik el a gondoskodó és házimunkát. Ezt a jelenséget Uhdéék torz emancipációnak (distorted emancipation) nevezik.

Amit feltárnak a Csehországban dolgozó ukrán nőkről és az Ausztriában dolgozó csehekről, visszaköszön a kötet többi tanulmányában is. A feszültségek, amelyeket a gondozók említenek, elsősorban a munkaidőre, túlórára, annak kompenzálására, szabadidőre, szabadságra vonatkoznak. Azok tudják jobban érvényesíteni az érdekeiket, akik stabil jogi helyzetben vannak (ukránok esetében: állandó letelepedési engedéllyel rendelkeznek), beszélik a befogadó ország nyelvét és ismerik kultúráját, kevésbé kiszolgáltatott körülmények közül érkeznek, nem pedig mélyszegénységből vagy adósságok elől menekülnek a gondozói állásba.

Azok ellenben, akiknek az otthoni családja nagymértékben függ a hazaküldött pénztől, akiknek az állás elvesztése kitoloncolást vonna maga után, értelemszerűen rosszabb tárgyalási pozícióban vannak, és rosszabb munkakörülményeket is elfogadnak. Ezen okok miatt nem lehet egyenlő felek közti kölcsönösen előnyös cseréről beszélni.

E gondozói státusz ugyanakkor mégis lehetővé tesz egyfajta emancipációt: sok esetben arról számolnak be a nők (akárcsak a későbbi tanulmányokban a szlovákok és a magyarok), hogy azáltal, hogy családfenntartókká válnak, nőtt a családjukon és a párkapcsolataikon belüli megbecsültségük, újra tudták tárgyalni a nemi szerepeket. Nagy különbség ugyanakkor a Csehországban gondozó ukránok és az Ausztriában dolgozó csehek között, hogy míg előbbiek fél évre érkeznek, addig a csehek általában kéthetes váltásokban dolgoznak. Ez sokkal inkább lehetővé teszi, hogy a gondozó élete ne csak a munkáról szóljon, életét ne kelljen hosszabb időre „kikapcsolnia”.

„Ez a családok dolga, az állam ne szóljon bele”

Kamil Matuszczyk tanulmánya Lengyelországra összpontosít. Lengyelország, Csehországhoz hasonlóan szintén egyszerre kibocsátó és célország: több százezer lengyel végez gondozói munkát Németországban, míg Lengyelországba főleg ukránok érkeznek.

A lengyel bentlakásos ápolók németországi munkakörülményei egyre inkább a média látóterébe kerülnek, és gyakran a „modernkori rabszolgaság” kifejezéssel írják le azokat.

Matuszczyk interjúkra épülő tanulmányában azt a kérdést járja körül, hogy vajon minek köszönhető a politika érdektelensége a gondoskodási válság és a gondozási migráció témája iránt Lengyelországban. A tényezőket, amelyeket azonosít, érdemes lenne Magyarországon is megvizsgálni. Nincsenek például megbízható adatok, ami miatt nem lehet pontosan látni a jelenség valóságos mértékét. Sok politikus nem érdekelt a téma politikai üggyé formálásában, ugyanis ő maga is bentlakásos gondozót foglalkoztat – neki jó a szabályozatlan környezet.

Ausztriában például néhány évvel ezelőtt az után került sor a szabályozásra, hogy több politikusról kiderült, hogy illegálisan kelet-közép-európai gondozót alkalmaz. Ilyen tényező még, hogy az érintettek nem szerveződtek meg, nincs lobbierejük. A 2015 óta kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) nagyvonalú családpolitikája (kb. 40 ezer forintos családi pótlék minden gyerek után) egy bizonyos fokú ösztönző is arra, hogy a nők otthon maradjanak – ami viszont megnövelheti a családok gondozói kapacitását.

A gondoskodási feladatok családokra terhelése viszont egyenlőtlenségeket szül: jellemzően nőkre hárul e feladat oroszlánrésze. Aki megteheti, a munkával alacsonyabb osztályhelyzetű vagy bevándorló nőket bíz meg – akiket viszont kedvezőtlenül érint a szabályozatlanság. A politika ezt azonban nem akarja szabályozni, mert – mint mondják – a „gondoskodás a családok dolga, az állam ebbe ne avatkozzon bele.”

A befogadó országok érdekei

Jennifer Steiner, Veronika Prieler, Michael Leiblfinger és Aranka Benazha a fogadó országok felől közelítik a kérdést: érdeklődésük középpontjában Németország, Ausztria és Svájc áll, három ország, amelyek jelentős mértékben támaszkodnak a kelet-közép-európai gondozónőkre. A gondoskodó munka áruvá válását és piacosodását a jóléti államok neoliberális átalakítása idézte elő, ami ráadásul egybeesett a családi struktúrák megváltozásával és a bevándorlási politikák liberalizációjával.

Így a bentlakásos gondozás egyszerű és megfizethető megoldásnak tűnik sokak számára, miközben fenntartják a családon belüli gondoskodás ideálját. A szabályozás mindeközben nagyon eltérő is lehet. Németországban nagyon sokan dolgoznak bejelentetlenül, ami felett szemet hunynak a német hatóságok. Ausztriában az otthoni idősgondozók 95%-a bejelentett önfoglalkoztató, viszont őket nem védi a munkaidő-szabályozás, sem pedig a minimálbér. Összességében mindez a felelősséget a gondozókra hárítja, a gondozók a társadalombiztosításba sincsenek teljesen integrálva, így elsősorban az őket alkalmazó háztartásoknak jó ez a megoldás.

A tanulmány fókuszában a közvetítő ügynökségek állnak, amelyek kulcsszerepet töltenek be a kereslet és a kínálat egymásra találásában. Mivel a média mindegyik tárgyalt országban átláthatatlansággal és kizsákmányoló üzleti gyakorlatokkal vádolja őket, a botrányok nyomán legitimációs kényszerben vannak.

Fő érvelési stratégiájuk annak sokrétű bemutatása, hogy a törvényes kereteken belül működnek. Csakhogy – és ez a tanulmány fő következtetése – még ha ez így is van, ez édeskeveset árul el a gondozók munkakörülményeiről és béreiről.

A szektor liberalizált vagy alulszabályozott volta elfedi a kelet-közép-európai gondozókra váró bizonytalan és kiszolgáltatott (prekárius) helyzetet és hatalmi alávetettséget.

Menekülés az otthoni rossz körülmények elől

Miloslav Bahna tanulmánya a szlovák idősgondozók helyzetét tárja fel Ausztriában, akiknek 95%-a nő, és általában kéthetes váltásban ingáznak. Gábriel Dóra tanulmánya pedig az Ausztriában gondozó magyar nők helyzetét igyekszik megérteni Baranya megyéből ingázó nőkkel készített interjúk alapján. Bahna makroadatok és interjúk segítségével elsősorban a strukturális okokat vizsgálja, amelyek arra terelik a több tízezer nőt, hogy vállalják e vándorlást – ráadásul a környező (hasonló bérszínvonalú) országokhoz képest kiugró mértékben.

Összehasonlításképpen: csaknem ötször annyi szlovák nő gondoz Ausztriában (27 ezer), mint magyar (6 ezer).

A munkanélküliség vagy a foglalkoztatás bizonytalansága a fő magyarázó tényezők, ugyanakkor az adatok alapján úgy tűnik, hogy Szlovákiában, legalábbis mikroszinten nem jelentkezik a gondozási elszívás. A szlovák gondozók körében végzett felmérések szerint csak a töredéküknek vannak gondoskodásra szoruló gyerekei vagy szülei, amikor belevágnak az osztrák idősgondozásba.

Gábriel elsősorban arra kíváncsi, hogy a gondoskodási infrastruktúra, illetve a gondoskodási piac működése milyen hatással van az egyenlőtlenségekre. A gondozók helyzetét három szempont szerint vizsgálja: az előzetes munkaerőpiaci helyzet és annak stabilitása Magyarországon, a képzettség és a háztartás anyagi helyzete. Ezek különböző kombinációi különböző fokú sérülékenységet-kiszolgáltatottságot okoznak Ausztriában azzal kapcsolatban is, hogy milyen béreket és lakhatási és munkakörülményeket tudnak elérni.

Aki korábban stabilan foglalkoztatott volt, minimum érettségivel vagy akár ápolói végzettséggel rendelkezik és stabil anyagi háttere is van, értelemszerűen jobb helyzetből indul, mint aki tartós munkanélküliségből menekül, alacsonyabb végzettségű és mondjuk tartozásai is vannak. Akik rosszabb helyzetből jönnek, az otthoni helyzetükhöz és bérükhöz hasonlítják az osztrák viszonyokat és elégedettebbek, mint azok, akik például ápolónői végzettséggel dolgoznak Ausztriában, és látják, hogy osztrák kollégáikhoz képest kevesebbet kapnak.

Összességében egy elég borús kép rajzolódik ki: ez a fajta transznacionális migráció felerősíti az egyenlőtlenségeket. Magyar szemmel érdekes lett volna olvasni – ahogy a cseh tanulmányban – a Magyarországra érkező gondozási migrációról is.

Az igazi élet otthon

Olena Fedyuk az Olaszországban gondozó ukránok helyzetét tárja fel. Olaszországra is az jellemző, hogy a családi alapú idősgondozást a „migráns a családban” modell váltja fel, miközben sokszor szolgálóként tekintenek a bentlakásos gondozókra. Több mint 200 000 ukrán dolgozik Olaszországban, ezek 80%-a nő, felük a gondozói szektorban dolgozik. E vándormunkásoknak nincs más feladatuk, mint dolgozni – magukra is így tekintenek az otthonuktól elszakadva, hogy az igazi élet otthon zajlik, itt pedig szünetel. A szabadidejükre is gyakran időpocsékolásként tekintenek, vagy igyekeznek azokra az órákra vagy napokra egyéb kereső tevékenységet keresni.

A kötet utolsó tanulmánya kilóg a sorból, amennyiben nem kutató tollából származik, mégis sok mindenben egybecseng az övét megelőző fejezetek tanulságaival. Ebből kiderül, hogy sokszor családon belüli erőszakból, lakhatási szegénységből vagy szegénységből menekülnek bentlakásos idősgondozásba a nők Magyarországon. Ez abból a helyzetből kiútnak tűnhet ugyan, de sem számukra, sem a családok, gondozott idősek számára nem ideális. Milánkovics Kinga Nagy-Britanniában idősgondozó (az Új Egyenlőségen is olvasható írása az otthoni idősgondozás magyarországi helyzetéről), és a gondozók szemszögéből írja meg, hogy milyen lehetőségeket lát szerveződni és a helyzet közös javítására. A kötet korábbi tanulmányai után meglepő egy ilyen cselekvésorientált és alapvetően optimista írást olvasni. Az általa alapított Ozmózis Közösségi Idősgondozási Rendszer itthon igyekszik megszervezni az idősgondozásban érintettek (gondozásra szorulók, családjaik, idősgondozók) érdekeinek összeegyeztetését és érdekvédelmét.

Közösségi szerveződés nélkül kétségkívül nem lesz olyan politikai nyomás, ami a döntéshozókat arra bírná, hogy súlyának megfelelően kezeljék a gondoskodási válságot, és kiemelten az idősgondozást.

Egyes szakpolitikákon túlmutató megközelítésre van szükség

A kötet jól strukturált, az írások nagyon informatívak és sűrűek; a szerzők egymás tanulmányaira is utalnak a kötetben, kiemelve a párhuzamokat, erősítve a kötet koherenciáját. A kötet a nemek közötti viszonyokat nem önmagában, nő-férfi viszonylatban, és nem is az egyének szintjén tárgyalja, hanem a tágabb, nemzeti és globális intézményes és gazdasági viszonyok keretében, ahogyan azok alakítják egyének (nők és férfiak) cselekvési lehetőségeit, beleértve a párkapcsolataikon belül. A kötet tanulmányaiból az idősgondozók helyzetéről ugyanúgy összetett kép rajzolódik ki, ahogyan a politikai cselekvés lehetőségeiről is.

A gondoskodási válságnak számos vetülete van. Osztályegyenlőtlenségek, nemek közötti egyenlőtlenségek, és amit ez a kötet tisztán megmutat, globális és európai egyenlőtlenségek termelik ki és tartják fent. Komplex, egyes szakpolitikákon túlmutató megközelítésre van szükség ezek kezelésére. Nyilvánvaló, hogy nem elegendő férfiak felszólítása, hogy vegyék ki jobban a részüket (persze vegyék). Az állami újraelosztás erősítése, a szociális szféra béreinek rendezése és infrastruktúrájának bővítése, a helyi közösségek megerősítése, a piaci szereplők felelőssége és a jelenség országhatárokon átívelő voltának felismerése, valamint országhatárokon átívelő megoldások kidolgozása nélkül esély sincs az egyre növekvő gondozási kereslet és gondozási teher kezelésére. Miközben megy a mantra, hogy „ez a családok (értsd: nők) feladata”, a családok próbálnak túlélni.

Akiknek megvannak az eszközeik, másokra hárítják e munkákat. Akiknek pedig nincsenek, azokat kizsákmányolják – háztartáson belül, háztartások között vagy országhatárokon átívelően.

A kötet megérdemelné, hogy magyar nyelven is megjelenjen.

Aki magyar nyelven szeretne olvasni a magyar, külföldön idősgondozók helyzetéről, annak ajánlom a Váradi Monika Mária által szerkesztett Migráció alulnézetből és a Turai Tünde által szerkesztett Hierarchiák fogságában: Kelet- és közép-európai nők a globális idősgondozói ellátórendszerben című köteteket.