Júniusban számoltunk be részletesen annak a 62 éves nőnek a történetéről, aki évekkel ezelőtt a munkaerőpiac és a nyugdíj között, és egyúttal a szociális ellátórendszeren kívül is rekedt: kora miatt nem veszik fel sehova dolgozni, a nyugdíjazásáig azonban még három éve van hátra, ez idő alatt azonban szinte semmilyen ellátásban nem részesülhet. Horváth Éva helyzete a koronavírus második hullámára csak rosszabb lett.

Éva 24 éven át dolgozott tárlatvezetőként Egerben, amíg 2013-ban, 55 évesen el nem veszítette munkáját, az azóta eltelt 7 évben pedig hiába jelentkezett számtalan állásra, nem járt sikerrel. Egy Heves megyei kis faluban, Balatonban él egyedül, kora mellett lakhelye miatt is jelentős hátrányból indul a munkaerőpiacon, innen ugyanis – autó híján – tömegközlekedéssel legfeljebb Egerbe lehet eljutni. Helyzete az utóbbi egy évben rohamosan romlik:

az egyetlen bevételéül szolgáló 22 800 forintos aktív korúak ellátását tavaly decemberben kapta meg utoljára, nyugdíj előtti munkanélküli segélyre pedig nem jogosult, mivel az utolsó 5 éven belül 480 napot kellene elismert szolgálati időként teljesítenie, de ebből – önhibáján kívül – csak 270 napja van meg.

2017-18-ban még kapott néhány hónapra közmunkát (8 órában, 54 ezer forintért), később viszont túlképzettnek minősítették, így azóta ettől a lehetőségtől is elesett. Éva állandó kapcsolatban van a munkaügyi központtal, ahonnan néhány interjúra ki is közvetítették őt, de munka helyett csak elutasítást és megaláztatást kapott, mivel a munkáltatók szerint túl idős, hogy felvegyék. Végső elkeseredésében országgyűlési képviselőjéhez, Horváth Lászlóhoz és az önkormányzathoz fordult, segítséget azonban innen sem kapott (előbbi még csak válaszra se méltatta).

Idén februárban aztán felcsillant a remény: tavasszal kezdhetett volna egy webáruháznál, de pont megérkezett Magyarországra a koronavírus-járvány első hulláma, ami magával sodorta Éva reményeit is. Azóta se kapott munkát, a járvány pedig többszörösen rontja az esélyeit, hiszen a jelenlegi gazdasági helyzetben alapvetően is nehéz elhelyezkedni, életkora miatt pedig még a vírusnak is fokozottan kitett. A nyár folyamán több helyre is beadta az önéletrajzát, de mindenhonnan azt a választ kapta, hogy a járvány miatt nem megy az üzlet, ráadásul veszélyeztetett kora miatt egyébként sem vennék fel.

Január óta ismerősök segítenek neki kisebb összegekkel talpon maradni, de számláit így sem tudta már kifizetni, a tavasszal még 70 ezer forintos tartozása azóta 130 ezresre emelkedett a gázszolgáltató felé, és ami a legaggasztóbb, hogy most már élelemre sem telik.

„Hol vannak az alapvető emberi jogaim – mint a szociális biztonsághoz, vagy a lakhatáshoz való jog -, ha a számláimat sem vagyok képes már fizetni és éhezek?” – teszi fel a kérdést Éva.

A munkaügyi központnál állásajánlat híján végül idén októberben felajánlották neki, hogy átképzik társadalombiztosítási ügyintézőnek. Ez azonban Éva szerint nem járható út számára: a tanfolyam ugyan ingyenes, de közel egy éven át tart, és ez idő alatt sem kapna semmiféle ellátást regisztrált munkanélküliként. „62 évesen, éhesen, a reménytelenségtől kimerülve, már nem leányálom a napi szintű tanulás. Főleg úgy nem, hogy adó, társadalombiztosítási és munkaügyi jogszabályokat kell elsajátítani” – teszi hozzá Éva.

Arról is tájékoztatták, hogy idén novemberben újra jogosulttá vált az aktív korúak ellátására, ezt azonban januárban kapja meg először, és csupán egy évig folyósítják számára. „A döntéshozókat, akik 2015-től fokozatosan csorbítják a szociális ellátórendszer juttatásait, azokat nem érdeklik az emberi sorsok. Nincsenek tekintettel az önhibájukon kívül bajbajutott emberek kilátástalan helyzetére. Még csak választ sem remélhetek tőlük arra a kérdésemre, hogy még 3 évig hogyan bírhatnám ki a nincstelenséget?” – mondja.

Éva helyzete nem egyedülálló: már a koronavírus-válság előtt jellemző jelentős munkaerőhiány ellenére sem töltötték fel szívesen a munkáltatók 45 évnél idősebbekkel az üres állásokat. A KSH statisztikája szerint az 55-64 éves korosztály alig több mint fele dolgozik, és még a felsőfokú végzettséggel, nyelvtudással rendelkező álláskeresőknek is nehéz dolguk van, folyamatos elutasításba ütköznek.

A kormány azonban csak a nyugdíjasok foglalkoztatását igyekszik évek óta vonzóbbá tenni a munkáltatóknak biztosított különböző adminisztrációs könnyítésekkel és járulékcsökkentésekkel, miközben a munkájukat a nyugdíj előtt elvesztők semmiféle segítségre nem számíthatnak. A korkedvezményes nyugdíj eltörlése, az 55 év feletti munkavállalók foglalkoztatását ösztönző  szociális hozzájárulási adó kedvezményének megszüntetése, az EU-ban a legrövidebb ideig – csupán 3 hónapig – biztosított álláskeresési járadék, illetve a rendszeres szociális segély, a lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás megszüntetése több tízezer – a munkához túl idősnek, a nyugdíjhoz viszont túl fiatalnak tartott – embert foszt meg attól, hogy az Orbán-kormány által büszkén épített „munkaalapú társadalomban” munkát vállalhasson, és méltó körülmények közt élhessen.

A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatai szerint a koronavírus-járvány első hullámának kitörése előtt, februárban 65 ezer 55 év feletti keresett állást, márciusban pedig 5 ezerrel többen, 70 ezren voltak, amibe feltehetően beletartoznak azok az idősebbek is, akiket veszélyeztetett koruk miatt küldhettek el. Májusra már közel 80 ezer 55 év feletti vált munkanélkülivé, ami novemberre ugyan 75 ezerre csökkent, de összességében – még a módszertani torzításai miatt a valóságot általában alulról súroló állami munkanélküliségi adatok alapján is –

legalább 10-15 ezer fővel emelkedett az utóbbi hónapokban azoknak a száma, akik koruk miatt „békeidőben” is sokkal nehezebben találnak új állást, nemhogy a most előttünk álló válságos időszakban.

A segítségnyújtásnak tehát bőven itt lenne az ideje, a kormány azonban még a rendkívüli helyzetre sem reagált: napirendre se vette azt a szakszervezeti javaslatot, amely lehetővé tenné, hogy legalább a 60 év feletti munkavállalók azonnal nyugdíjba mehessenek, megelőzve tartós munkanélkülivé válásukat, és az állami munkahelyvédelmi programba se került bele semmilyen formában a nyugdíjhoz közeledő 55 év feletti munkavállalók védelme. Persze jobb lenne a helyzet, ha a kormány már évekkel ezelőtt megkezdte volna a nyugdíjas munkavállalók mellett a nyugdíj előtt állók foglalkoztatásának ösztönzését is a munkáltatók körében (vagy legalábbis nem vágta volna el az utolsó lehetőséget is erre), így most leginkább „csak” azokért kellene aggódnunk, akik veszélyeztetett koruk miatt vesztették el állásukat. Sőt, ha létezne korengedményes nyugdíj és a munkanélkülieknek járó szociális ellátás is emberségesebb szintet ütne meg, még a járvány idején munkanélkülivé váló időseknek sem kellene az életben maradásért küzdeni épp.