Miután november 11-től azoknak a közép- és felsőfokú oktatási intézményeknek is át kellett állniuk digitális oktatásra, amelyek még kitartottak a koronavírus-járvány második hullámában, Orbán Viktor újabb kormányrendeletet jelentett be november 14-én. „A digitális oktatással érintett családokat segítő intézkedésekről” című rendelkezés lényege, hogy a helyhez kötött internet hozzáférési szolgáltatást 30 napig ingyenesen vehetik igénybe azok, akik köznevelésben és szakképzésben, nappali rendszerű nevelés-oktatásban és szakmai oktatásban vesznek részt középfokú intézményben.

Ahogyan arról mi is beszámoltunk: a rendelettel a kormány tett ugyan egy lépést a jó irányba, ám

az egyhavi ingyenes hozzáférés még nem feltétlenül veszi le a digitális oktatással járó nehézségeket a családok válláról. Még mindig sokan vannak, akik olyan eszközzel sem rendelkeznek, amellyel elérhető volna az internet. Illetve olyan térségek is vannak, ahol nagyon gyenge a kapcsolat:

az InDaHouse önkéntesei (akik borsodi falvakban élő, hátrányos helyzetű gyerekeket  segítenek tanulmányaikban) például arról számoltak be, hogy a sima vezetékes szolgáltatás mellett SIM-kártyákat is kell vásárolniuk a plusz adatszolgáltatáshoz, mert csak így elfogadható az internet minősége.

Az ingyenes internethozzáférés bejelentését taglaló cikkünk után felkereste a Mércét egy kisebb internetszolgáltató cég vezetője, Zoltán (kérésére a nevét megváltoztattuk), aki vázolta nekünk, hogyan nehezítette e döntés a kis szolgáltatók helyzetét.

A szolgáltatók leterheltsége pandémia miatt egyébként is megnőtt. Hiszen mindenki virtuálisan éli munkahelyi és magánéletét is, az otthoni szórakozás miatt a streamingszolgáltatásokat is sokkal többen használják. Ezek a tevékenységek mind nagyobb sávszélességet igényelnek, ami a cégek számára is pluszköltséggel jár, amihez viszont nem kapnak kormányzati segítséget.

Tehát a kieső bevétel mellett a bővítés miatt felmerülő plusz költségeket is nekik kell állniuk. Ha mindehhez az ingyenes hozzáférés miatt csatlakozó lakosságot is hozzávesszük, egy-egy apróbb vállalkozás könnyen bedőlhet. Ráadásul a kis cégek jellemzően a vidéki kistelepüléseken vannak jelen, a kábeltelevíziót is ők szolgáltatják – így a túlterheltségből adódóan akár egy egész falut levághatnak az internetről.

A nagy szolgáltatók (Vodafone-UPC, Digi, Telekom) ugyanis inkább a lakótelepekre koncentrálnak, ahol a hálózat kiépítése is olcsóbb, és több a fizető ügyfél. Az internetszolgáltatás biztosítása emellett komoly ügyfélszolgálatot is igényel, a kisebb településekre viszont nem akarnak a nagyobb cégek ezért dolgozót küldeni, vagy irodát nyitni. A legtöbb kistelepülésen helyiek működtetik az internetszolgáltató céget (például a számítógép-boltosok), hiszen évekkel ezelőtt más nem vállalkozott erre. Ilyen szolgáltatóból az országban nagyjából 150 lehet.

De miért fizetünk, amikor a szolgáltatónak fizetünk?

Fontos leszögezni, hogy nem magáért az internetért fizetünk, hanem azért, hogy hozzáférhessünk valamilyen módon, ebben segítenek nekünk az Internet Hozzáférés Szolgáltatók, azaz az ISP-k (Internet Service Provider). Ez az a szolgáltatás, amelyet a kormány most egy hónapra ingyenessé tett a középfokú rendszerben tanulóknak – és amelynek biztosításához viszont semmilyen plusz segítséget nem nyújt a kisebb piaci szereplőknek.

Maga az internet egy hatalmas hálózat, amelynek nincsen közepe vagy központja, alapvetően senki tulajdonát nem képezi. Ezt nagy a hálózatot összekapcsolódó magánhálózatok alkotják, így mindenki mindenkivel adatkapcsolatot tud létesíteni. Ez az adatokat továbbító nagy hálózat pedig úgy tud létrejönni, ha a kis helyi hálózatokat (Intraneteket) összekötik valamilyen adatkapcsolattal, amit nevezzünk egyszerűen „drótnak”. Itt jön képbe az ISP: ezek a cégek kötik össze az otthoni hálózatot, gépeket a nagy hálózattal.

A gyakorlatban ez úgy történik, hogy vezetékkel, optikai kábellel, mikrohullámon, rádiófrekvencián az előfizető hálózatát összeköti a szolgáltató saját hálózatával, amelyet korábban már összekötött más internetszolgáltatók és szervezetek hálózataival. Ez a kapcsolat, amely a szolgáltató és az előfizető közt létrejön, már az előbbi tulajdonát képezi, ennek használatáért kér díjat. A szolgáltató ezen a vonalon közvetlenül semmilyen adatot vagy tartalmat nem ad, csak összeköti a felhasználót a tartalomszolgáltatókkal vagy egymással, például hogy csetelhessenek.

A drótokat, amelyeken keresztül létrejön a kapcsolat, nem elég kiépíteni: karbantartani, javítani, sőt, bővíteni is kell. A használatért az előfizetők többféleképpen fizethetnek: havi fix összeggel, forgalommal arányosan vagy vegyesen. A mobilnetek esetében a forgalommal arányos, az egyéb hozzáféréseknél a fix díjas fizetés az elterjedt forma.

Viszont az internetszolgáltatók sem tudnak egymással mind összekapcsolódni, ezért létrehoznak egy úgynevezett helyi adatcserélő központot, ahová a szolgáltatók becsatlakoznak, és az egymás közötti forgalmat kicserélik. Itthon ilyen a BIX – azaz a Budapest Internet Exchange, ahova a magyarországi szolgáltatók szinte kivétel nélkül becsatlakoznak, saját költségükön bérelve egy drótot a Távközlési Szolgáltatótól (hiszen így nem kell felásni az egész országot ahhoz, hogy minden szegletéből csatlakozhassanak az internetszolgáltatók). Mindez ahhoz kell, hogy az összes hazai internetezőt elérjék.

A külföldi adatforgalom biztosítása ezen felül történik – és a legtöbb streaming szolgáltatás ezen keresztül jön, tehát a Netflix vagy az HBO Go használatához ez szükséges. Ahhoz, hogy a felhasználók elérhessék ezeket a tartalmakat, az internetszolgáltatóknak külföldre menő drótokat kell bérelnie távközlési cégektől, amellyel a külföldi kicserélő központokhoz csatlakozhatnak. De mivel ezekből is rengeteg kellene, ezért a szolgáltatók ebben az esetben nem drótokat, hanem úgynevezett „külföldi kapcsolatokat” bérelnek, amellyel a távközlési szolgáltató biztosítja, hogy az adatforgalmukat eljuttatja minden külföldi végpont internet szolgáltatójához.

„Így már az egész világot elérik az ügyfeleink. Persze nem egy kapcsolaton megyünk ki, hanem több távközlési szolgáltatótól több vonalat is bérelünk (esetleg több, kisebb internet szolgáltató közösen), és majd a routerek eldöntik, melyik csomag merre menjen, merre rövidebb az út, illetve ha bárhol vonalszakadás van, lesz alternatív kerülőút” – magyarázza Zoltán.

A gond a sávszélességgel van

A szolgáltatónak az összekötésen kívül az is feladata, hogy a forgalmat megfigyelve biztosítsa a megfelelő kimenő sávszélességet. Ha túl kevés a sávszélesség, akkor a szolgáltatás lassú és rossz minőségű lesz – ha pedig túl sok sávszélességet vásárol, akkor túlságosan drága lesz.

A távközlési szolgáltatók az internetszolgáltatóknak úgynevezett „dedikált vonalat” adnak, ami azt jelenti, hogy a névleges sávszélesség garantált, és mind a szolgáltatóé.

Így egy távközlési szolgáltató eladhat egy tíz gigabites vonalat tíz szolgáltatónak egy gigabites sávszélességgel – ezt osztja tovább az internetszolgáltató a felhasználóknak. Ám a továbbadás után már nem beszélhetünk garantált sávszélességről, van, hogy a szolgáltató tízszer annyi sávszélességet ad el, mint amennyije van. Ezt azért teheti meg, mert a felhasználók úgysem fogják mindig kihasználni a teljes sávszélességüket; vagy ha igen, azt sem egyszerre: például az otthoni internetet nappal alig használják, a cégeset pedig éjjel nem. A szolgáltató emiatt olcsóbban tudja adni az „átlagos” sávszélességet, mint egy garantáltat.

„Ha úgy vesszük, a végfelhasználók – felismerve, hogy úgysem fogják állandóan használni a netet – összeállnak, és közösen használnak egy adott sávszélességet, ebben segít nekik az internetszolgáltató. Ez olyan, mintha egy faluban lenne tíz utca: abba a faluba nem fognak tízsávos bevezető utat építeni, csak egy sávosat, mert az is elég.”

Az internetszolgáltató tehát üzemelteti a rendszert, vásárolja a kimenő vonalakat, némi hasznot hozzáadva pedig ezek költségeit osztja el a felhasználók közt. Ha olcsóbb szolgáltatást ad, akkor többfelé kell elosztania a sávszélességet, ám ha éppen sokan használják, akkor lassabban működik. Ha viszont kevesebb felhasználó osztozik a sávszélességen, a szolgáltatás drágább lesz, ám a sebesség kevésbé csökken nagy használat esetén.

„És szépen beáll egy egyensúly, mindenki boldog, és jól jár.  Kicsit olyan, mint az „All you can eat” rendszer, az adott összegért mindenki annyit eszik amennyit akar – de úgysem fog. Persze, ha elkezdenek csak nagyobb étkű emberek járni, és az átlagos arány felborul, akkor bukik a rendszer, fenntarthatatlanná válik.”

A pandémia miatt pedig ez a rendszer valóban elkezdett felborulni: a bezártság miatt egyre népszerűbbek lettek az olyan tevékenységek, amelyek nagyobb sávszélességet igényelnek, ráadásul általában külföldi vonalakat is használnak. Az elmúlt fél évben rengeteg cikk született arról, hogy az egyik legnagyobb webkamerás beszélgetésre és munkahelyi konferenciára, meetingekre használható Zoom felhasználóinak száma jelentősen megugrott: a BBC információi szerint a legforgalmasabb napokon akár 300 millió felhasználó vehette igénybe naponta.

Az olyan video-on-demand streamingszolgáltatások, mint a Netflix, szintén reneszánszukat élik: a kijárási korlátozások és tilalmak idején, áprilisig például 16 millió új felhasználó fizetett elő, egy augusztusi felmérés szerint a britek karantén alatti mindennapjaik 40 százalékát töltötték film- és sorozatnézéssel. A Profitline felmérése szerint a magyarok szokásai sem tértek el ettől drasztikusan: a legnépszerűbb tevékenységnek a főzés mutatkozott, ám ezt követte szorosan a film- és sorozatnézés.

A szolgáltatónak ilyen esetben nincsen más választása, mint hogy bővíti a vonalait, de így az előfizetési díjak gyakran már nem fedezik az üzemeltető költségeit. Egy ideig csak a szolgáltató nyeresége csökken, majd lassanként veszteségessé válik, így előbb-utóbb kénytelen lesz árat emelni.

„Ebből adódik, hogy a szolgáltatók költsége megnőtt – és ha emellett még ingyen is kell biztosítani a szolgáltatást, akkor előbb utóbb gond lesz: a szolgáltató bedől, akkor az ügyfélnek pedig egyáltalán nem lesz netje.”

Zoltán úgy tudja, a nagyobb cégek elég uniós pénzből elég komoly támogatásokat kapnak a kormánytól – így ezt az időszakot is könnyebb átvészelniük – feltételezi, hogy velük egyeztettek is az ingyenes hozzáférésekről.

A kábeltévét és internetetszolgáltató kiscégek ügyfélszáma párszáz és egy-két ezer között mozog. Nekik sokszor rugalmasabbnak kell lenniük, mint nagyobb társaiknak, hiszen sokszor már maga a hálózatépítés macerásabb, ha a házak között nagy a távolság, elég költséges odavezetni a bejövő kapcsolatokat, sokszor minden ügyfélnél más-más megoldást találva. Zoltán szerint egy kis internetszolgáltató céget üzemeltetni „nem aranybánya”, sokan éppen csak megélnek belőle, őket különösen nehezen érintheti a megnövekedett sávszélesség-igény. Ráadásul folyamatos felügyeletet, hibajavítást igényel a hálózat, hiszen az ügyfelek akár perceken belül jelzik a bajt.

„A kicsik abban erősek, hogy az ügyfeleket személyesen ismerik, egyedi megoldásokat tudnak adni, nagyon rugalmasak. Általában közepes áron, de nagyon jó minőségű szolgáltatást nyújtanak. Ám mivel az ügyfélszámuk kisebb, jobban felül kell biztosítani magukat” – magyarázza.

Nehezen tudnak viszont pályázni fejlesztési pénzekre, így többnyire saját zsebből fejlesztenek, az adminisztratív terheik viszont ugyanolyan nagyok, mint a nagyobb vállalatoknál. Kisebb ügyfélszám mellett kevesebb a tartalék is, nincs honnan átcsoportosítani, ha sokan élnének az ingyenes szolgáltatással.

Zoltán cégénél a világjárvány kitörése óta nagyjából duplájára növekedett az összes forgalom, így nála is sürgősen bővítésre volt szükség, ami húsz százalékos költségnövekedést eredményezett. Egy ilyen mértékű növekedés pedig gyorsan veszteségesbe fordíthatja az ekkora szolgáltatók működését.

Tehát az ingyenes hozzáférés nem csak az eszközhiány miatt átgondolatlan lépés: míg a pályázati pénzekkel alaposan megtámogatott nagyobb szolgáltatók számára nem jelent gondot egy esetleges bővítés, az egyeztetés és a kompenzáció hiánya miatt több olyan kis szolgáltató is veszélybe kerül, amely könnyen lehet, hogy egy egész kisváros internetellátásáért felelős. A rendelet, amellyel a kormány a digitális oktatásban tanulók dolgát szerette volna megkönnyíteni, könnyen a visszájára sülhet el, magával rántva a kisebb cégeket is.