Hogy mekkora játékos volt Maradona? Az én gyerekkoromban még divat volt a fiúk között a gombfoci. Mi ugyan már nem kabátgombokkal játszottunk, mint szüleink – a trafikban lehetett kapni színes műanyag korongokat, a csapatok színeiben és a játékosok arcképeivel. Emlékszem, hogy annak idején sok helyen az volt a szokás, hogy a hatalmas és vérre menő asztalifutball-derbiken senki nem rakhatta be a csapatába (még az argentin válogatottba se), hiszen ezzel behozhatatlan előnyhöz jutott volna. Hiszen mindenkit kicselezett volna.

Maradona ugyanis a hihetetlen cseleiről volt nevezetes. Ma a különböző fájlmegosztó oldalak tele vannak összeállításokkal, amelyekből bárki meggyőződhet valóságos zsonglőri képességeiről. Azok, akik szembe találták magukat vele a pályán, úgy emlékeznek, hogy egyszerűen nem lehetett tőle elvenni a labdát.

Nem véletlen, hogy az Anglia ellen a 86-os világbajnokságon szerzett gólját választották minden idők legszebbjének: amikor az Azték stadion göröngyös gyepén a félpályáról indulva kicselezte az ellenfél egész csapatát, majd a hálóba lőtt. Utólag álszerényen annyit mondott erről, hogy olyan rossz volt a pálya talaja, hogy úgysem tudott volna pontosan passzolni – egyszerűbb volt így.

Az igazság persze az, hogy idehaza ebből a fenomenális karrierből viszonylag keveset élvezhettünk annak idején. Nekünk fénykorából csak néhány mérkőzés jutott, különösen azok, amikor éppen egy magyar csapatot szédített cseleivel. Más idők voltak akkor: a 80-as, 90-es évek a legendák kora volt. A közvetítések még nem árasztották el a televíziókat, nem volt internet, nem volt rengeteg nemzetközi mérkőzés, nem volt Bajnokok Ligája, nem voltak számítógépes focijátékok. A focisták jó részét csak a „gombokon” található kis képekről ismertük, a TOTO-n meg olyan csapatokra fogadtunk lelkesen, amelyeket élőben sosem láthattunk.

Manapság a játékosok teljesítményét a rekordok, az elnyert címek, a megkeresett milliárdok, a folyamatosan maximalizált profizmus minősíti, Messi és Cristiano Ronaldo ezekben valószínűleg verhetetlen. Maradonának alig van rekordja (már az SSC Napoliban is megdöntötte őket Marek Hamsik), trófeái száma korántsem végtelen, nem volt elképzelhetetlen keresete (persze bármit megkapott, amit csak kért), és kitartásánál azért mindig nagyobb volt tehetsége.

Mégis ő marad örökre az Isteni, a felülmúlhatatlan.

Három szempontból legalábbis mindenképpen.

Egyrészt egy olyan időszakban volt aktív, amikor a mai tökéletes és precízen megtervezett taktika kevéssé volt jellemző. Előfordulhatott, hogy egyetlen játékos egész mérkőzéseket és tornákat nyer meg csapatának. Valójában szólisták voltak az akkori világklasszisok a mögéjük rendelt zenekarban. Nem utolsó sorban annak is köszönhetően, hogy egy-egy klubban csak 3 külföldi léphetett pályára.

Ők voltak „a sztárok” – és így mindenhova jutott is belőlük. Alemao, Careca, Maradona. Vagy Rijkaard, Gullit, van Basten. Ma is fejből tudunk mondani kamasz éveinkből ilyen triókat.

Másrészt mivel a futball még nem volt fogyasztói termék, a klubok és a játékosok sokkal inkább városokhoz, közösségekhez, társadalmi osztályokhoz kötődtek. Aki egy csapathoz szerződött, a szurkolótáborhoz, a településhez szegődött el, a válogatott tajgai tényleg a hazájukat képviselték (sokan nem is játszottak külföldön), az egyes ligáknak tradíciói voltak, és sajátos miliő jellemezte őket.

A nagy meccsek, a jelentős gólok, a csillogó cselek, az ikonikus pillanatok (ahogy a futballtörténelem hívja őket) belevésődtek az emberek retinájába. A foci a társadalmi emlékezet része volt.

Végezetül: az akkori világsztárok legtöbbje alsó társadalmi osztályból származott és fiatalkorát végig ugyanabban a közegben töltötte (nem akadémiákon és utánpótlás-bázisokon, nagy ösztöndíjakkal elárasztva), így az „otthon maradottak” egész életükben közülük valónak érezhették őket. Mivel pedig nem burokban nőttek fel, sokukat mély élettapasztalat és elven kapocs kötötte az „övéikhez”.

Maradona gyerekkoráról elég sok információ maradt: Villa Fioritoban, Buenos Aires egyik szegény elővárosában született, összesen hét testvére volt. Apja kikötői dokkmunkás volt.

A környék veszélyes, a bűnözés melegágya, a rendőrök minden nap buszokkal érkeztek, hogy rendet tegyenek. Mivel sem víz, sem villany nem volt a házban, este a sötétben kellett kibotorkálni a kerti vécéhez – mesélte később. Egy ilyen alkalomban belecsúszott az emésztőgödörbe, és majdnem megfulladt – a velük élő nagybátyja tartotta benne a lelket, hogy legyen ereje a fekália felszínén maradni, amíg megérkezett a segítség.

Nem véletlen, hogy Diego Armando a Boca Juniorshoz igazolt, amely a két argentin gigaklub közül a munkások és a szegények csapata (a River Plate a középosztályé és a milliárdosoké).

Maradona később sem tagadta meg származását – éppen ellenkezőleg. Ebben talán a mi Puskás Öcsinkre hasonlít leginkább. Akik ismerik pályafutását, azok tudják, hogy azon a mérkőzésen, a vb-negyeddöntőn, amelyen minden idők legszebb találatát lőtte – a valaha volt leghíresebb gólt is megszerezte: kézzel. A bíró pedig nem vette észre a szabálytalanságot.

Többször szembesítették azzal a kérdéssel, hogy mennyire tartja etikusnak a csalást a futballpályán. Erre általában úgy felelt, hogy ő azt tanulta meg fiatalkorában, hogy mindegy milyen eszközökkel éred el a célodat, csak az a fontos, hogy sikeres légy – hiszen különben bár becsületes leszel, benne maradsz a nyomorban és a szenvedésben.

Egy könyörtelen világban senki sem szent, és mindenkinek megvannak a maga bűnei. Az egyik interjújában azonban a szokásos válaszhoz hozzátette: mivel tudja, hogy ezzel mennyi szomorúságot és tehetetlenséget okozott a brit átlagembereknek, ha lehetne, visszacsinálná az egészet.

Az argentinok persze inkább azt gondolják, hogy ennek így kellett lennie. Az isteni gondviselés segítette meg azon a létfontosságú meccsen a (különösen vallásos) fenomént, amikor a játékvezető nem vette észre a kezezést.

Bár szülei peronisták voltak (a házuk Eva Perón képekkel volt tele), ő maga szenvedélyesen támogatta a latin világ radikális baloldalát. Talán ezzel is magyarázható Fidel Castróval, a kubai forradalom egyik vezetőjével kötött atyai barátsága. Feltétlenül imádta és tisztelte őt – sokan abban is jelképet keresnek, hogy ugyanazon a napon haltak meg, néhány év eltéréssel.

Karjaira Fidel és Che Guevara porréját tetováltatta. Úgy kerültek kapcsolatba, hogy Castro felajánlotta számára: kezeltesse magát Havannában drogproblémáival, a kubai egészségügy ugyanis ezen a területen is világhírű. Reggelente órákat sétáltak, politikáról és sportról beszélgettek és – ahogy Maradona később megfogalmazta – „fogadott apám bebocsátást engedett nekem az igazi Kubába”. Ezzel persze nem arra utalt Diego (ahogy a rossznyelvek megfogalmazták kapcsolatuk lényegét), hogy drogfüggőből szivar- és rumfüggővé vált. És nem arra, hogy legalább három házasságon kívüli gyermeke született kubai nőktől.

Több helyen együtt szerepeltek a kommunista elnökkel a világ nyilvánossága előtt és Maradona mindig kifejtette: gyűlöli az USÁ-t, gyűlöl mindent, ami amerikai, és teljes erejével azon lesz, hogy megszabaduljon ettől a „globális maffiától”. Számára Castro egy olyan világ hírnöke volt, amely nem hasonlít a félperifériális Argentínára, amely szabad, boldog, hedonista és emberi. Amely szocialista – de igazi dél-amerikai módon.

Mondják, hogy az Isteni Diegónak két élete volt. Az egyik pályafutása alatt, a másik pedig utána. Egy, amelyik a profi sztár élete, és egy, amely a sikereket feldolgozni képtelen, még életében túlrajongott, lecsúszott és gátlástalan celebé. Ez azonban nem állja meg a helyét. Maradona egyike volt az utolsó hús-vér futballikonoknak, akiknek valódi jelleme, valódi egyénisége, valódi sorsa volt.

Emlékezzünk hát az emberre és a cselek királyára egyaránt. Az emberre, aki azt vallotta: „legyél fekete és fehér – de soha ne szürke”. És a futballistára, aki így fogalmazott a szeretett játékunkat egyre inkább körülvevő profitéhségre és erkölcstelenségre utalva: a foci körül bármi megtörténhet és bármit megtehetünk – egyet kivéve: „A labdának mindig tisztának kell maradnia”.