A holokauszt történeti kontextualizációjával szorosan összefüggő kérdés, hogy hogyan definiáljuk a holokauszt és az egyéb genocídiumok viszonyát. Előbbinek a bizonyos szempontból vett precedens nélküliségére, egyediségére fókuszálunk vagy inkább tágabb keretrendszerben, más népirtásokkal, elnyomásokkal valamilyen szempontú viszonyrendszerben lévőként értelmezzük azt. Egyes szerzők ezen versengő megközelítések szintetizálására törekszenek, a genocídiumokat egymással relációba helyezve, de ugyanakkor nem relativizálva a holokauszt extremitását.

Ehhez szorosan kapcsolódik az antiszemitizmus és a rasszizmus viszonyára vonatkozó kérdés, ahol – annak ellenére, hogy nagyfokú tudományos konszenzus van a tekintetben, hogy az antiszemitizmus a rasszizmus egyik formája – sok esetben az antiszemitizmusra mégis különleges fókusz helyeződik, részint épp az előző témakörrel összefüggésben.

A holokauszt és az egyéb genocídiumok, valamint az antiszemitizmus és a rasszizmus viszonyrendszerével, végső soron a holokauszt kontextualizációval kapcsolatos tudományos diskurzus úgy gondolom, hogy eközben – és sokszor bizony óhatatlanul – összemosódik az ezekkel kapcsolatos politikai diskurzusokkal.

A következőkben két olyan, nemzetállami kereteken túlnyúló kortárs politikai narratívát szeretnék röviden bemutatni, amelyekről úgy gondolom, hogy jelentős mértékben befolyásolják a holokauszt kontextualizációjával kapcsolatos tudományos diskurzust is. Ezzel szoros összefüggésben különbözőképpen definiálják az antiszemitizmus és rasszizmus, valamint a holokauszt és egyéb genocídiumok viszonyát. E két narratíva rövid elemzése által a vitában feltett kérdéseket is igyekszem megválaszolni.

Mindehhez sorvezetőként a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetséget (IHRA), illetve konkrétan annak antiszemitizmus munkadefinícióját fogom használni. (E szövetség működését egy ideig volt szerencsém belülről is szemlélni.) Úgy gondolom, hogy e szervezet és működése szemléltetheti a tudományos és politikai diskurzus összecsúszását, hiszen az különböző kormányok tisztségviselői, valamint tudósok és oktatási szakemberek együttműködésén alapszik.

Miközben nyilvánvaló, hogy a szövetség, ahogy nevében is szerepel, elsősorban a holokausztra, annak örökségére fókuszál, egyik visszatérően megvitatott kérdése, hogy milyen viszonyrendszerbe tehető a holokauszt más genocídiumokkal.

Egy másik központi témaköre az antiszemitizmus kérdése. Az IHRA-ban a döntéshozók és a szakértők konszenzuális döntése alapján került elfogadásra az antiszemitizmus munkadefiníciója, amelyet azóta számos ország, köztük Magyarország is elfogadott – jogilag ugyan nem kötelező érvényű dokumentumként.

A munkadefiníció különböző pontjain, illetve általánosan az IHRA mint a holokauszt és az antiszemitizmus értelmezésében, illetve az ezzel kapcsolatos politikai diskurzusban domináns szerepet betöltő szervet alapul véve, egyúttal annak kritikáján keresztül mutatnék be tehát két jelentős politikai narratívát.

Az első politikai narratíva az összeesküvés-elméletekkel összefüggő antiszemitizmus IHRA-definícióban megjelenő verziójához kapcsolódik. Laczó Ferenccel egyetértésben úgy gondolom, hogy ez a típusú antiszemitizmus egy fontos „megkülönböztető jegye” a  rasszizmus egy bizonyos formájának. Az IHRA definíciójában ez a típus a következő példán keresztül jelenik meg:

„A zsidókról vagy a zsidóság hatalmáról valótlan, lealacsonyító, démonizáló vagy sztereotípiákon alapuló kijelentések tétele, ide tartozik például különösen, de nem kizárólag a zsidó világ-összeesküvés elmélet vagy az a mítosz, hogy a zsidók uralják a médiát, a gazdaságot, a kormányzati vagy egyéb társadalmi intézményeket.”

A példa, bár korrekt módon jelöli ki a jelenség bizonyos megnyilvánulási formáit, nem tér ki azokra az esetekre, amikor az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatos antiszemitizmus nem explicit formában, hanem egy kódolt nyelv használatán keresztül jelenik meg.

A klasszikusnak számító, háttérhatalommal összefüggő összeesküvés-elméletekben nem hat újdonságként, hogy Soros György és az „általa irányított” menekültek, Brüsszel, a civil szervezetek, a gender- és meleglobbival együttesen hogy támadják a nemzetet, a kereszténységet, Európa és/vagy a nyugati és/vagy fehér civilizáció koherenciáját vagy egyenesen létét. A konspiratív háttérhatalmazás tehát egyrészt azzal védi meg magát az antiszemitizmus vádjától, hogy nem használ explicit antiszemita fogalmakat.

Az ilyen típusú kódolt antiszemitizmus definiálása szempontjából is zavarba ejtő példája a világviszonylatban előretörő Qanon összeesküvés-elmélet és mozgalom, amely számos más ország mellett Izraelben is lelkes követőkre talált az elmúlt időszakban.^[1]

Egy most zajló nemzetközi kutatás részeként, amelyben a holokauszttal és az antiszemitizmussal kapcsolatos hazai politikai diskurzust elemzem, az ezen konspirációval szemben „fellépő” politikai narratíva aktorainak egy másik, a vitában tárgyalt kérdésekhez szorosabban kapcsolódó argumentációs technikáját is azonosítottam.

Az antiszemitizmus elleni fellépés, illetve a holokauszttal kapcsolatos, sokszor valóban a történelmi felelősséget, bűnrészességet elismerő nyilatkozatok, beszédek ugyanakkor számos esetben a kizárólagosság jegyében fogalmazódnak meg ezen politikai narratíva képviselői által, amely így megkerüli a múltban és a jelenben az egyéb csoportokkal szemben elkövetett diszkriminatív politikával való szembenézést és felelősségvállalást.

Ennek egy szélsőséges keretezése valósul meg a török politikai közbeszédben, amikor a zsidósággal szemben elkövetett népirtást azonosítják kizárólagosan a genocídium fogalmával, amely értelmezés szerint Törökországban (illetve az Oszmán Birodalomban) nem került sor genocídiumra. Ahogy Karakaja és Baer is megjegyzi, ez az argumentációs technika nem mond ellent az IHRA ajánlásainak, miközben a kizárólagosság elvén haladva a saját nemzeti kontextusban elkövetett népirtás tagadásához vezet (uniqueness as denial).

A magyar esetben ez a kizárólagosság kevéssé markánsan jelenik meg. Az ellentmondás máshol keresendő. Magyarországon leginkább a fentebb bemutatott, a legutóbbi időkben a zsidóságra is kiterjesztett történelmi és jelenkori védelmi narratíva, kiegészülve a globális hivatalos holokausztemlékezet^[2] jelenlétével az, ami az áldozati, bűnrészességet minimalizáló, vagy adott esetben tagadó lokális hivatalos holokausztemlékezet^[3] mellett, azzal sokszor ellentmondásban létezik.

Az áldozati narratíva nem csupán a második világháborúhoz, de az első világháborúhoz, egészen pontosan Trianonhoz kapcsolódóan is megjelenik. Ebből pedig egy másik csoportra, a határon túli magyarságra irányuló (történelmi és jelenkori) védelmi narratíva is kibontakozik.

A kettő ellentmondása kapcsán az egyik, bizonyos tekintetben meglehetősen új argumentációs technika, amit a magyar kormány és a hozzá közel álló média is alkalmazott a Nemzeti Alaptanterv (NAT) körüli közelmúltbéli újabb botrányok során: hogy Wass Albertet és Nyírő Józsefet nem az esetleges antiszemitizmusuk és/vagy a holokausztban való bűnrészességük szerint kell megítélni, hanem alkotói tevékenységük alapján, illetve az erdélyi kultúrában való jelentőségük szerint.^[4]

Szemlátomást kétféle áldozatiság és kétféle, ez alapján kidolgozott ‘emlékezeti biztonságiasítás’ (securitization of memory) és azokra épülő védelmi narratíva kerül itt konfliktusba.

A másik politikai narratíva, ami úgy gondolom, hogy hasonlóan domináns a vitában feltett kérdések kapcsán, az a kritikus, elsősorban emberi jogi nyelvezetet alkalmazó politikai narratíva, amely sok esetben Izraelt helyezi a fókuszba mint elnyomó és/vagy gyarmatosító hatalmat, valamint a cionizmust rasszizmusként definiálja.

Hogy hol húzódik meg ennek a határa és hol kezdődik az antiszemitizmus azon formája, amit a szakirodalom új antiszemitizmusnak nevez, arról a tudományos és a politikai színtéren (valamint a kettő ütközetében) is éles, sőt szó szerint vérre menő vita zajlik.

De nézzük meg, hogyan fogalmazza meg az Izraelhez kapcsolódó antiszemitizmust a már fentebb citált IHRA definíció. A definíció tartalmazza, hogy:

„(…) az Izraellel szemben megfogalmazott kritika – hasonlóan a bármely más országgal szemben megfogalmazotthoz – nem tekinthető antiszemitának.”

Ezután példákon keresztül szemlélteti, hogy milyen esetekben minősíti mégis antiszemitának az Izraellel szembeni kritikát:

• „A zsidóság önrendelkezési jogának megtagadása, például azon az alapon, hogy az Izraeli Állam létezése a rasszizmus kifejeződése.
• Kettős mérce alkalmazása azt követelve, hogy Izrael más demokratikus nemzetektől nem elvárt vagy kért magatartást tanúsítson.
• A klasszikus antiszemitizmushoz (pl. a zsidók Jézus gyilkosai vagy a vérvádak) kapcsolódó szimbólumok és képek használata Izrael vagy az izraeli nép jellemzésére.
• Izrael jelenlegi politikájának a nácik politikájával történő összehasonlítása.
• A zsidókat az Izraeli Állam cselekedeteiért kollektíven felelőssé tenni.”

Kijelenthető, hogy a legtöbb kritika épp a definíció Izraellel kapcsolatos pontjait éri, amennyiben az sokak véleménye szerint gátolni kívánja Izrael jogos kritizálását és megpróbálja annak szinte minden formáját lehetetlenné tenni. Mások szerint explicit módon kimondásra kerül benne, hogy Izrael kritikája önmagában nem antiszemitizmus, ezért ez az állítás nem helytálló.

Anélkül, hogy a túlfűtött vita minden egyes szegmensére kitérnék, itt és most csak azon példák közül vonultatnék fel párat, amelyek e politikai narratíva bizonyos változatainak részeként a dekolonizáló kísérletek szempontjából relevánsak – és amelyekről egyúttal úgy gondolom, hogy hathatnak a tudományos értelmezésekre is.

Az Izraelt kizárólagosan vagy felülreprezentált módon támadó narratíva az államot a gyarmatosító országok sorába helyezi, szélsőséges esetben a diszkriminált palesztin kisebbség és a terroristák közé egyenlőségjelet tesz vagy utóbbiakat a kolonizáció ellen vívott forradalom hőseiként aposztrofálja. Ez a narratíva kommunikációs funkcióját tekintve gyakran a saját csoport történelmi bűnrészességének relativizációját (egyenlőségjel a náci Németország és Izrael között) vagy éppen a saját csoport gyarmatosító múltjának Izraellel való párhuzamba hozását eredményezi. Ezzel pedig nem csupán relativizálja a saját csoport tagjainak bűnrészességét, de egyúttal le is választja a modernkori Izrael történetét a holokausztról.

Mivel a posztkoloniális elméletek megkerülhetetlen témája a palesztinok helyzete, adja magát a kapcsolat a fenti politikai narratíva és a posztkoloniális elméletek között.

Ugyanakkor, ahogy arra több posztkoloniális elmélethez tartozó gondolkodó is felhívta a figyelmet, a történelmi antiszemitizmus és végső soron a holokauszt szerepét nem lehet negligálni a közel-keleti helyzet tudományos megközelítésű értékelési kísérleteiben sem.

Úgy gondolom, hogy mindkét bemutatott politikai narratíva nagy mértékben befolyásolja a holokauszt kontextualizációját, amellett, hogy természetesen a „vegytiszta” formákon túl létezik számos másik, köztes politikai narratíva is. Az iménti egyúttal veszélyeket is rejt a dekolonizációs elméletek kortárs kísérleteire. Az ilyen típusú történelemszemlélet eközben – a különbségek, egyedi komplexitások, valamint az eltérő mikrotörténelmek figyelembevétele esetén – fontos adalékokkal szolgálhat a holokauszt és a világ többi részén zajló vagy a múltban lezajlott elnyomás, gyarmatosítás és népirtás megértéséhez is.

Daniel Blatmannal egyetértésben úgy gondolom, hogy a különböző kontextualizációk integrált formában, együttesen tudnak igazán erős magyarázó erővel bírni, amely tudományos munkák remélhetőleg egy ponton elérik és formálják majd a fentebb bemutatott politikai narratívákat is.

^[1]  A Facebookon a Qanon Israel csoport egészen a közelmúltig elérhető volt, de a Facebook döntése alapján a közelmúltban az összes, Qanonnal kapcsolatos oldal törlése került a közösségi média felületéről.

^[2] Kovács Mónika, Kollektív emlékezet és holokausztmúlt, 44-48.  (Budapest Corvina kiadó, 2016)

^[3] Ibid.

^[4] Ezen politikai diskurzuselemzés teljes formájában a Weiss-Livnat központ által vezetett kutatás végén lesz publikálva.