Az első Trump-Biden vita során az elnök azzal ijesztgette nézőket, hogy „növekszik a bűnözés”, ellenfele viszont a „radikális baloldali támogatói” miatt nem mer kiállni a „törvény és rend” mellett, pedig – folytatta Trump – ha nem lesz törvény és rend, akkor Biden elnöksége alatt – idézem – „el fognak tűnni a külvárosok”. Biden egyik, ha nem az egyetlen erős pillanata volt, amikor így szólt vissza Trumpnak: „[Trump] nem is járt soha a külvárosban, ha csak nem rossz helyen fordult be”, utalva az elnök gazdag családi háttérére. Biden hozzátette, hogy Trump burkoltan rasszista uszítása amúgy sem fog működni, mert az amerikai külvárosok demográfiája mára megváltozott, és különben is nagyobb fenyegetést jelentenek az amerikai külvárosra a koronavírus és a klímaváltozás okozta természeti katasztrófák.

Miért vált ilyen fontossá 2020-ra, hogy mi lesz az amerikai külvárosokkal? Miért mondta Biden, hogy Trump fenyegetése burkoltan rasszista? A válaszokból – nyerjen akármelyik jelölt –  az USA jövőjéről is sokat megtudhatunk.

A külváros és az etnikai diszkrimináció

Az amerikai külvárosiasodás eredete egészen a harmincas évekig nyúlik vissza, amikor a New Deal válságkezelő program részeként az állam felvásárolta a fizetésképtelenek lakáshitelét, kedvezményesebb feltételekkel új hitelszerződést ajánlott a bajbajutottaknak, illetve átvállalt bizonyos piaci kockázatokat, hogy a bankok több ügyfél számára biztosítsanak hitelt. Ezek az intézkedések nagymértékben mérsékelték a harmincas évek lakhatási válságát.

Azonban a New Dealből nem minden társadalmi csoport részesedett egyenlő mértékben, a fekete kisebbség számára éppen az elnyomás bebetonozását jelentette, a lakáspiac közvetítésével. A Home Loans’ Corporation – egy New Deal által létrehozott állami intézmény – feltérképezte Amerika városainak hitel-kockázatait, vörössel jelölve a feketék lakta lakóövezeteket, ahol hitelt biztosítani „kockázatos”, vagyis nem ajánlott, és zölddel jelölte a fehérek lakta, leginkább hitelképes területeket. A térképek nem maradtak következmények nélkül: az úgynevezett redlining – vagyis a lakáshitel megtagadása faji alapon – több évtizedes gyakorlattá vált és olyannyira bebetonozta a fehérek és a feketék közti lakhatási egyenlőtlenségeket, hogy 1934 és 1968 között a lakáshitelek elsöprő többségét, 98%-át (!) fehéreknek ítélték meg. Így aztán

amikor az ötvenes években, az amerikai gazdaság fénykorában lendületet vett a külvárosiadás, csak a fehér lakosság engedhette meg magának, hogy az új lakónegyedekbe költözzön,

de a vagyoni egyenlőtlenségeket nyílt diszkrimináció is megerősítette. A lakhatási faji diszkriminációnak a fekete polgárjogi mozgalom vetett véget, a hatvanas években.

A külvárosok demográfiája mára megváltozott, lakosságuk vegyes – az évtizedes faji szegregáció miatt mégis fennmaradt az a mítosz, hogy a külváros fehér és konzervatív, a belvárosi gettó liberális és fekete – lásd, Trump is gyakran felemlegeti, milyen „veszélyesek” a Demokraták által vezetett nagyvárosok. Trump ugyan csak egy régi és meghaladt sztereotípiára játszik rá, de Twitter-követői minden bizonnyal értik annak faji áthallását.

A külvárost lebontja a radikális baloldal?

Annak is megvannak az okai, hogy Trump szerint a „radikális baloldal” fogja lerombolni a külvárost. Mint minden más, amit Trump mond erről a témáról, ez is inkább a múltról szól, mintsem a jelenről.

Trump valójában az ötvenes évekre jellemző nyárspolgári nosztalgiát idézi fel, amikor a külvárosokra hivatkozik. A hagyományos, ötvenes évekbeli külvárosi lét nemcsak hogy sokáig egyet jelentett az „amerikai álommal”, de a tőkés fejlődés és polgárosodás helyszíne volt. A fejlődésnek ennek az irányával pedig sokféleképpen ment szembe az újbaloldal.

A külváros terjeszkedése mind ökológiailag, mind társadalmilag fenntarthatatlan.

Elterjedése egy időben zajlott az olaj- és autóipar robbanásszerű fejlődésével,  ennek megfelelően a külváros infrastruktúrája is az olaj- és autóipar érdekeinek megfelelően épült, és így vált az autós ingázás a külvárosi lét természetes velejárójává, alternatíva, azaz tömegközlekedés nélkül.

A külváros lakóházai ezen túl a nukleáris családmodellnek adtak otthont, autó-orientált közlekedésük fokozta a feleség férjnek való kiszolgáltatottságát. Ráadásul a külváros minden parcellája magántulajdon, áru, ahol ezért városi köztulajdonok és közterek alig-alig akadnak, így a külvárosi életmód fokozta a nők társas- és közélettől való elszigetelődését is. Ezért is volt gyakori témája a második hullámos feminizmusnak a külvárosi háziasszonylét nyomorúsága, unalma. Ma az „interszekcionalizmus” korszakában azzal a kritikával szokás illetni a második hullámos feminizmust – némileg jogosan -, hogy „túl fehér” és „túl középosztálybeli” volt, pedig akkor és abban a helyzetben, a hatvanas-hetvenes évekbeli külvárosokban éppen az „amerikai álom” romlottságára mutatott rá; arra, hogy „az álom” sokaknak, pl. a nőknek, rémálom volt. Míg a feketék polgárjogi mozgalma azt mutatta meg, hogy az „amerikai álom” nem mindenki számára volt elérhető, sőt, egyenesen kirekesztésen alapult, a fehér nők „rémálma” belső törés volt a rendszerben, egyfajta leleplezés, kibeszélés, aminek jelentősége óriási volt annak fényében, hogy „a külváros” nem volt kevesebb, mint a kapitalizmus motorja és terméke, a jóléti állam gyümölcse.

Bill Clinton mondta egyszer, hogy „akinek az ötvenes éveket szerette, az republikánus, aki a hatvanas éveket, az demokrata”. A külvárosban felnevekedett posztvilágháborús, ’68-as generáció lázadása a „transzgresszióban”, a játékos ellenállásban, a mobilitásban teljesedett ki, hiszen a környezet, a külváros, amelybe beleszülettek, az unalmas nyárspolgárságot és a változatlanságot testesítette meg. Így jöttek létre a road trip filmek (pl. a 69-es Szelíd motorosok), a beat irodalom (pl. Kerouac Úton c. regénye) stb. A céltalan utazás, az amerikai motel kitörés volt a szürke külvárosi létből.

Nem véletlen tehát, hogy éppen 1968-ban Nixon győztes kampánya is azt hirdette, hogy a külvárosok végveszélyben vannak, csak a törvény és rend mentheti meg őket. De vajon 2020-ban beválik -e Trumpnak ez a régimódi republikánus közhely?

Neoliberális egyenlősítés

A 60-as években a külvárosi fiatalságnál csak a bankárok unatkoztak jobban. Átlagosan 3% kamat volt a bankbetéten, 6% nyereség a hitelen, és a bankár már 3 órakor mehetett is a golfpályára – ezért nevezték a köznyelvben keyseniánus bankrendszert „3-6-3 modellnek”. A profittermelés biztonságos és kiszámítható volt, a kockázatokért garanciát vállalt az állam. Az 1980-as, 90-es évekre azonban a banki világ újra kaotikussá és versengővé vált, mivel fokozatosan leépítették azokat a szabályokat, amelyeket még a harmincas évekbeli válságkezelés idején hozott az amerikai kormány.

Míg a régi bankrendszerben az állam vállalt garanciát a jelzáloghitelekért, a neoliberális rendszerben egy „második piacon”, befektetők között kezdték szétszórni a kockázatot a kereskedelmi bankok. Ami a két rendszer közti váltásban igazán furcsa, az nem is igazán az állam piacról való kivonulása, vagy a közgazdasági szemléletváltás, hanem annak ideológiai megalapozása.

Az új, neoliberális bankrendszer ugyanis végleg leszámolt a „redlining”-gal. Mivel értékpapír formájában szétszórta a kockázatot a befektetők között, több olyan „kockázatos” ügyfélnek biztosított hitelt, mint a feketék, egyedülálló nők, és általában, az alacsony-jövedelműek.

Akiket az államilag szabályozott kapitalizmus kirekesztett, azokat a piaci kapitalizmus könnyedén bevonta a gazdaságba, sőt, ingatlantulajdonhoz juttatta.

A neoliberális építmény azonban kártyavárnak bizonyult, amikor a bankrendszer 2008-ban összeomlott, és vele együtt az a tévképzet is, hogy a kapitalizmus képes emancipálni a marginalizált csoportokat. A kártyavár alján helyezkedtek el a bankok, viszonylagos biztonságban, és mint utólag kiderült, egyedüli csoportként voltak jogosultak az állam segítő kezére. Középen álltak azok, akiknek fizetőképessége a növekvő ingatlanárakon nyugodott, és a kártyavár legtetején – a legnagyobb veszélyben – azok a fizetésképtelen szerencsétlenek, akiket csak akkor vontak be a rendszerbe, amikor már látszott, hogy az ingatlanáraknak aligha van hova növekedniük. Amikor véglegesen lecsökkentek az ingatlanárak, ki is pukkant a buborék… A történet innentől ismert. A válságban aránytalanul több latinó és fekete származású amerikai vesztette el otthonát. Azonban egy valami véglegesen megváltozott: az etnikai határok elmosódtak, már nem lehet vörös vonallal körülhatárolni azokat.

Az új amerikai városkép?

Túlzás lenne azt állítani, hogy a külvárost nem fenyegeti semmi. Trump elképzelésével szemben a külvárost azonban nem a bűnözés, a színesbőrűek és a radikális baloldal fenyegeti, hanem a növekvő vagyoni egyenlőtlenségek. Erre a fenyegetésre Biden centrista kampánya is  igencsak halványan reagál.

2008 nemcsak gazdasági visszaesést, hanem végeláthatatlan lakhatási válságot is elindított. A Washington Post nemrég helyszíni riportot közölt a floridai Orlando nyomor-moteleiről. A riportból kiderül, hogy az eredetileg alacsony büdzsés utazókra szakosodott motelek már egészen a 2008-as válság óta fogadják a külváros egykori lakóit. 2008 után pedig nemhogy javult, de romlott a helyzet: a válság után újra fellendülő turizmus nem a régi külvárosi nyugalmat hozta vissza, hanem növekvő ingatlanárakkal és luxus-villákkal pörgette fel a gazdaságot. A koronavírus-járvány okozta gazdasági visszaesés pedig a legújabb mélypont, de a gödör alja még mindig nem látszik: lásd, a segélyszervezetek is arról számolnak be, hogy a nyomor-motelekben meghúzódók száma nem apadt 2008 óta, sőt, a jelenlegi helyzet egyenesen rosszabb, mint 12 éve. A dolgozó emberek számára tehát a koronavírussal a válság nem újrakezdődött, hanem sosem ért véget.

A motelszobákba nem ritkán egész családok zsúfolódnak be, de gyakran kényszerülnek oda a profitalapú magánegészségügybe belerokkanó idős házaspárok is. Állandósultak a víz- és áramkimaradások, mivel a lakók felhalmozott adósságai miatt a szolgáltatók időnként megvonják azokat. A szobákban szaporodik a penész és a csótány, a környéken mindennaposak a pisztolydördülések.

A motelben lakók nagyrésze gyorséttermekben dolgozik, mint Chili’s, Taco Bell, Burger King stb. vagy olyan óriáscégeknél, mint a Walmart. Ezek a dollármilliárdos profitot termelő cégek átlagosan 9-10 dollárt fizetnek óránként, ami nem biztosítja a létminimumot sem, így a lakhatási költségeket messze nem fedezi. Ezért amikor a segélyszervezetek segíteni kívánnak egy-egy családnak vagy idős házaspárnak, nem tehetnek többet, mint hogy egy jobb motelbe költöztetik őket. Pl. egy olyanba, ahol van áram. Egy ilyen átköltöztetés életfontosságú beavatkozás lehet, mivel Florida fullasztó hőhullámai gyakran életveszélyt jelentenek az idős és beteg emberekre. Így viszont értelemszerűen kialakul egy ördögi kör, amiben az alullévők motelről motelra költöznek.

Az, hogy a nyomor-motelek jelensége nem kizárólag Trump elnökségének eredménye, hanem egy immáron tizenkét éve tartó lakhatási válság kimenetele, arra enged következtetni, hogy árulkodnak Amerika jövőjéről. De a jövőnek van egy másik, egy párhuzamosan kialakuló arca is. A motelektől csupán pár kilométerre rendre „gated community”-k, azaz zárt közösségek emelkednek. Ezek olyan luxus-lakóövezetek, amelyeket kapukkal és kerítésekkel zárnak le, hogy csak a lakók és vendégeik járhassanak arra. Egy-egy ilyen zárt közösségben elsősorban nem a rendőrség, hanem őrző-védő magáncégek felelnek a biztonságért.

A „gated community”-k terjedésével tehát a rendőrségnek nem marad más feladata, mint a munkásosztály monitorozása. És hiába a republikánus érv, hogy „a fegyverviselés joga megvéd az állami zsarnokságtól”, a gyakorlat ennek ellenkezőjét mutatja – minél több a fegyver, annál több az erőszak, és minél inkább elszabadul az utcákon a fegyveres erőszak, annál inkább ürügyet talál az állam a népesség megfigyelésére. Amerika rendőrsége ráadásul folyamatosan militarizálódik, azaz egyre inkább hasonlít egy háborús hadseregre, mintsem szolgáló és védő közintézményre. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a világ leghatalmasabb állama hadat visel saját népessége ellen.

Mit hoz a jövő?

Lehetne jobb szimbóluma a neoliberalizmus lakhatási válságának, mint a motel? A jóléti kapitalizmusban az osztálytársadalom stabil és szilárd volt – a ’68-as lázadás is szürkeségét, maradiságát, közömbösségét ellenezte. A neoliberális kapitalizmus jellemzője viszont a struktúrák folyamatos változása, a bizonytalanság – ezért aztán nem, vagy csak ritkán alakul ki olyan stabilan elnyomó struktúra, melynek mentén megszerveződhetne a társadalom.

A posztvilágháborús kapitalizmusban az embert egy helyben maradásra kényszerítették, a neoliberalizmusban kihúzzák a lába alól a talajt.

Ennek megfelelően az új lakhatási válság sem csupán a város bizonyos kerületeibe szegregálja a prekariátust, hanem állandó mozgásban és félelemben tartja a bérlőket. Ahogyan a Washington Post riportja írja: „Az Otthon motelszobák sorozatává vált”.

Ez a fajta „otthon” nem csupán az USA-ról és a lakhatási válságról árulkodik, hanem a kortárs kapitalizmus mibenlétéről is. Mark Fisher (más szerzőkkel egyetemben) arról ír, hogy amíg a hatvanas években az antikapitalizmus az unalom elleni lázadást jelentette, addig korunkban jellemzően nem az unalom szokott rátörni az emberre, hanem a szorongás. Ezt a tézist igazolják a lakhatásban, a városképben bekövetkezett változások is. ’68-ban az egyenlőtlenségeket a rendszer maradisága betonozta be, a kiszámítható és államilag támogatott elnyomás, a nyílt, törvénybe foglalt zsákutcák. Ezzel szemben 2020-ban még a szegénység és a nyomor is „mobilis”, azaz nem egy-egy helyre korlátozza az alávetetteket, nem rajzolják őket körbe vörös vonallal: autóban, motelben, lakókocsiban kényszerülnek élni, állandóan fenyegeti őket a kilakoltatás, vagy esetleg vendégmunkásként kénytelenek „világot látni”. Az egyik elnyomásból logikusan következik az unalom, a másikéból a szorongás.

Erre a szorongásra a jelenleg futó elnökválasztási kampány egyik jelöltje sem ígér gyógyírt. Trumpnak viszont előnyére válhat, hogy ő valóban a szorongásra játszik rá, míg Biden csupán az Obama-évek stabilitását ígéri visszahozni. De nem ez az egyetlen probléma a Biden-kampánnyal. Amerikai elemzők mostanában gyakran hívják fel rá a figyelmet, hogy Trump félreérti a külvárosokat és ez akár az elnöki pozíciójába is kerülhet. Azonban nem csak Trump olvassa rosszul a térképet, amikor egy idejétmúlt rasszista mítoszra játszik rá, hanem mindazok, akik figyelmen kívül hagyják a „zárt közösségek” és a „nyomor-motelek” közötti űrt és a régi külváros lassú, de mégis folyamatos eltűnését. A New Deal a harmincas években megmentette a kapitalizmust és az USA hegemóniáját önnön magától, korunkban ilyen korrigáló politika még a láthatáron sincs…