Az ellenzéki pártok közös videóban emlékeztek meg október 23-ról, de mintha a konkrét történelmi eseményekről megfeledkeztek volna annak érdekében, hogy az Orbán-rendszer elleni lázadásról beszélhessenek.
„Október 23. jelkép. A magyarok szabadságvágyának jelképe. Jöhetett az ember jobbról vagy balról, lehetett ilyen hátterű vagy olyan meggyőződésű, de abban egyetértés volt, hogy az elnyomásnak, a kizsákmányolásnak véget kell vetni” –
nyitja Jakab Péter, a Jobbik elnöke a videót.
Abban a politikusnak igaza van, hogy a rendkívül széles társadalmi támogatottsággal rendelkező forradalomban különböző hátterű és meggyőződésű emberek is részt vettek. Ugyanakkor az is megkérdőjelezhetetlen tény, hogy 1956 szocialista célokat kitűző és baloldali meggyőződésű alapbázissal rendelkező esemény volt, viszont ezt Jakab szavai elkendőzik.
„Október 23-a jelkép. Az igazságosság jelképe. Mert a haladás nem szólhat arról, hogy a régi urak helyébe újak lépnek, miközben milliókat hagynak az út szélén. A haladás nem szólhat arról, hogy a mindenkori urak luxusban dorbézolnak, miközben milliók küzdenek még mindig a megélhetésükért” – folytatja a sort Szabó Tímea, akinek a mondataiban már igencsak nehezen fedezhető fel a megemlékezés csírája. Kik ebben az értelmezésben az új urak? Nagy Imre, Kádár, a szovjetek? A forradalmárok lettek volna, ha nem tarolják le őket a tankok?
„Október 23-ára emlékezünk. Arra a felemelő pillanatra, amikor felébredt egy ország. Felébredt, és kinyilvánította, másként akar élni. Más irányt akar, más vezetőket.” Az LMP-s Kanász-Nagy Máté annyira általánosan fogalmazott, hogy ő legalább olyasmit állított, ami valóban igaz volt 56-ra: új kormányt, új nemzetgyűlést és többpártrendszert szerettek volna a forradalmárok, valamint a szovjet csapatok távozását, azaz más irányt és más vezetőket szerettek volna. Az persze Kanász-Nagy mondatából sem derül ki, hogy
az 56-osok nem magát a szocialista rendszert szerették volna megdönteni, csupán a rákosista-sztálinista iránynak véget vetni.
Gyurcsány Ferenc az első, aki a forradalom konkrét céljaiból megemlít néhányat, emellett viszont abban is az első, hogy Orbánt név szerint megidézze:
„Ha megnézzük 1956 követelését, akkor mit látunk? Új nemzetgyűlést, tisztességes sztrájkjogot, sajtó- és véleményszabadságot, megszabadulást a szovjet-orosz befolyástól és Európához tartozást. Na, látják, ez ennek a rezsimnek, Orbán rezsimjének a szégyene, hogy mindezek a követelések ma is érvényesek.”
Nem Gyurcsány az utolsó viszont, aki az Európához, a nyugati világhoz tartozás fontosságát emlegeti a videóban, Fekete-Győr András a Momentum szokásaihoz híven a Kelet = diktatúra, Nyugat = demokrácia képben gondolkodik 56 kapcsán is:
„Már akkor sem kértünk, és a mai napon sem kérünk a keleti típusú elnyomásból. Pedig ma, ha körbenézünk, és megnézzük a hatalmasok magatartását, azt látjuk, hogy putyini Oroszországokkal kokettálnak, és az a példa. Pedig 56-ban a nagyszüleim nemzedékének kevés dolog volt annyira egyértelmű, minthogy Magyarországnak nyugati típusú polgári demokráciákban van a helye.”
Csakhogy az 56-os forradalom követelései között sehol sem szerepelt a nyugathoz csatlakozás vágya. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmazott 2018-as cikkében, „egyetlen jelentős erő sem követelte a nyugati szövetségekbe való belépést. A privatizációt és piacgazdaság bevezetését tudatosan és határozottan elutasították.” Annak a logikája meg alapvetően megkérdőjelezhető, hogy Fekete-Győr a putyini Oroszországot hasonlítja össze a Szovjetunióval.
Az első (és egyben utolsó) politikus a videóban, aki megemlíti 56-nak azt az elemét,
amely végül tényleg forradalommá tette az eseménysort, azaz a dolgozók alulról építkező ellenállását,
az MSZP elnöke, Tóth Bertalan:
„Október 23-a jelkép. A munkástanácsoké, az önrendelkezésé. Ha ma körbetekintünk az országban, azt látjuk, hogy új hűbéri rendszer van kialakulóban. A dolgozók kiszolgáltatottak, jogfosztottak. Aki 56-ra emlékszik, szem előtt kell, hogy tartsa azt a törekvést, hogy a dolgozó ember ne robot vagy rab legyen, hanem méltósággal és jogokkal bíró, autonóm ember. Ezért küzdöttek akkor, és ezért kell küzdenünk ma újra.”
Az utolsó két megszólaló, Schmuck Erzsébet és Kunhalmi Ágnes mindketten a magyarok „szabadságvágyát” emelik ki, előbbi szerint október 23-a megmutatta, hogy „ideig-óráig rátelepedhet a hatalom a kiszolgáltatott emberekre, de a magyarok szabadságvágya erősebb minden elnyomó hatalomnál, és a végén győzedelmeskedik a szabadság és igazságosság”, utóbbi szerint pedig „a történelmünk megtanított rá, ha a magyar emberek összekapaszkodnak, megnő az erejük, és visszaszerzik a méltóságukat, visszaszerzik a szabadságukat.”
Az októberi és novemberi események után kivégzett forradalmárok lehet, hogy megkérdőjeleznék azt az elképzelést, hogy 56-ban győzött volna a szabadság és az igazságosság, de legalább se Schmuck, se Kunhalmi nem állít olyat, ami aktívan ellentmondana a forradalom tényleges céljainak és jellegének. Ez nem mondható el az összes megszólalóról.
Félreértés ne essék, nem azzal van a gond, hogy az ellenzék aktuálpolitikai üzeneteket szeretne az ünnep kapcsán közvetíteni – ez az ilyen alkalmak velejárója, a történelem egyes eseményeinek évente történő felemlegetésének pedig sok más értelme nincs is. A probléma azzal van, hogy az ellenzék – akiknek legalább egy része elvileg a baloldali politikai spektrumon található – egy baloldali forradalomra történő megemlékezéskor szinte teljesen kifelejti azokat, akiktől az erejét kapta: a dolgozókat.
