A koronavírus okozta megszámlálhatatlan probléma közül Franciaországban a járvány kezdete óta elsősorban a vírus egészségügyi vetületei voltak a figyelem középpontjában, nem is véletlenül. A nyugat-európai országban több mint 32 ezer ember esett áldozatul a vírusnak, az elmúlt hetekben rohamos emelkedésnek induló számok már több mint 620 ezer regisztrált esetről tanúskodnak. Az ország gazdasága kevésbé szenvedte meg a koronavírust, az aktív munkakeresők száma az utóbbi hónapokban még relatív jelentős csökkenésnek is indult (fontos azonban hozzátenni, hogy más európai országokhoz képest Franciaországban hagyományosan jóval magasabb a strukturális munkanélküliség, a mostani csökkenés után is körülbelül 7.1%-os).

Ezért is érte derült égből villámcsapásként a francia közbeszédet a japán gumiabroncs-óriás, a Bridgestone döntése, miszerint 2021 második felében bezárják az észak-franciaországi Béthune-ben működő gyárukat, 863 embert munka nélkül hagyva. Ez az önmagában nem ritkaságszámba menő esemény azonban bőven rendelkezik önmagán túlmutató jelentőséggel, hiszen Béthune története rámutat a korlátlan szabadkereskedelemre épülő gazdasági rendszer fenntarthatatlanságára, valamint arra, hogy az elmaradott térségek hosszútávú fejlesztését miért káros a magántőkére hagyni.

A Trente Glorieuses-ből keveset láttak

A világ legnagyobb gumigyártójának számító Bridgestone 1961-ben nyitotta meg a gyárát a Pas-de-Calais tartományban található Béthune-ben. A japán gyáróriás érkezése egybeesett az észak-francia bányavidék (Bassin minier du Nord-Pas-de-Calais), valamint a régióban található több fontos iparváros hanyatlásának a kezdetével. Az egykor szebb napokat is megélt észak-francia iparvidék ugyanis hatványozottan megszenvedte az egykori gyarmatok jelentette természetes felvevőpiac megszűnését, valamint a külföldi piacok megnyílása okozta fokozott, sok esetben a legkevésbé sem a fair play szabályai szerint játszott piaci versenyt. Hiába hivatkoznak ugyanis sokan a második világháború végétől a hetvenes évek eleji olajválságáig tartó, jelentős gazdasági és életszínvonalbeli növekedés jellemezte három évtizedre mint a „Dicsőséges Harminc (Les Trente Glorieuses), ebből a dicsőségből Franciaország északkeleti tartományai igen keveset érzékeltek.

A hagyományos ipari szektor visszaszorulása a mai napig rányomja a bélyegét a térségre, amelynek főbb városaiban még mindig nehézséget okoz a megváltozott gazdasági helyzethez való alkalmazkodás.

Ez első látásra talán nem is annyira feltűnő, mert mintha minden főbb városnak sikerült volna „újraértelmeznie” a saját szerepét.

A sokáig hanyatló egykori textilipari központ, Lille, Franciaország egyik legnagyobb egyetemvárosaként született újjá (én is az Erasmus program keretében töltök itt egy szemesztert), agglomerációja pedig olyan francia óriásvállalatok központja, mint az Auchan vagy a Decathlon. A néhai Bassin minier központja, Lens pedig mostanában a focicsapatáról, valamint a szépművészeti múzeumáról híres, ahol egy egykori bánya területén kerülnek kiállításra a párizsi Louvre kollekciójának egyes darabjai. Calais már elsősorban nem mint haldokló iparváros, hanem mint a kontinentális Európa és a Brit-szigetek közötti egyik legfontosabb összekötőhely ismert.

Ám egy kicsit a felszín alá nézve könnyen láthatóvá válik, hogy ez az „északi reneszánsz” végső soron nem több szépségtapaszoknál, amelyek amellett, hogy csupán elfedni képesek a térségeket sújtó strukturális gazdasági gondokat, jelentősen növelik az egyenlőtlenségeket is.

Az igen kis területű Lille-ben szó szerint csak néhány utca választja el egymástól a legfényűzőbb és a leghányattatottabb sorsú városrészeket, egy kőhajításnyi távolságra fér meg egymástól a látványában Brüsszel belvárosát is könnyedén kenterbe verő, az elmúlt évtizedekben komoly renováción áteső Vieux-Lille, valamint a drogkereskedelem és fegyveres erőszak sújtotta, rossz minőségű panelházaktól hemzsegő Lille-Sud.

Lens-ban pedig hiába láthatók az ország leghíresebb múzeumának műtárgyai, a város szocio-ökonómiai helyzetéről jóval többet árul el az a tény, hogy a legutóbbi, 2017-es elnökválasztáson a szélsőjobbos Marine Le Pen még a második fordulóban is fölülkerekedett a centrista-liberális Emmanuel Macronon. Az utóbbi évtizedben pedig Calais egyre kevésbé mint a kontinens kapuja, semmint az európai menekültpolitikának csúfolt tragédia egyik legszomorúbb felvonása került be a hírekbe.

Egy ilyen térségben nem csoda, hogy ekkora jelentőségre tehetett szert egy multinacionális nagyvállalat, amely, ha ugyan nem is hozza vissza a régi idők iparának a tündöklését, de megmenthet néhány embert a nélkülözéstől, és büszkén lehet rá mutogatni, mint egy fénylő csillagra a sötétségben. Csak ha az ember járt már mondjuk a Csepel Művek, vagy egyes salgótarjáni gyártelepek területén, ahol az egykori nagy állami vállalatok elhagyatott épületeinek tőszomszédságában működget néhány kisebb cég, tudja, hogy mi a probléma ezzel. Ezek a sok esetben multinacionális cégek által működtetett üzemek legfeljebb tetszhalott állapotra konzerválhatják a gazdasági változásokat megsínylő régiókat, valódi strukturális változásokat nem tudnak és nem is akarnak véghez vinni. Ezekben a gyárakban jellemzően sokkal kevesebb ember dolgozik, mint a régi nagy üzemekben, automatizáltabb, és így kevésbé igényel hosszú távon elköteleződő szakmunkásokat a termelés, és így csak kevés embernek segítenek kimászni a nélkülözésből. És ami a legrosszabb, hogy így végsősoron ők maguk dönthetnek arról, hogy mikor kapcsolják le a lélegeztetőgépről a hanyatló iparvidékeket. Az állam pedig a partvonalról nézi, vagy legjobb esetben esetleg hangoskodva-kapálózva ítéli el ezt a haláltusát, ahogy az történt Béthune esetében is.

A szabadkereskedelmi rezsim áldozata

Itt van mindjárt Xavier Bertrand, a Béthune-t is magába foglaló Hauts-de-France régió vezetője. Az elnöki álmokat dédelgető jobboldali politikus veretes nyilatkozatokban fejezte ki elégedetlenségét, „előre eltervezett merényletet” emlegetve, ugyanakkor kiemelve, hogy még lehetséges a béthune-i üzem megmentése, ha és amennyiben a francia kormány határozott fellépést mutat a japán gyáróriással szemben. Bruno Le Maire pénzügyminiszter – aki 2017 előtt jobboldali kormányokban vállalt szerepet – azt ígérte, hogy az állam küzdeni fog a gyár bezárása ellen, ha pedig nem járnak sikerrel, akkor mindent el fognak követni a térség reindusztrializációja érdekében. Hasonlóan nyilatkozott Elisabeth Borne munkaügyi- és Agnès Pannier-Runacher ipari miniszter is, kiemelve, hogy a kormány kiemelt figyelmet fog fordítani arra, hogy alternatív megoldásokat találjanak a gumigyártás és 863 munkahely megszűnésére.

Valahol dicséretes ez a nagy igyekezet a helyzet megoldására, ugyanakkor ez már tulajdonképpen eső után köpönyeg, ahogy azt Philippe Martinez is kifejezte. A CGT (Confédération Générale du Travail) nevű szakszervezet vezetője szerint ugyanis

lehet persze ujjal mutogatni azokra az állami támogatásban részesülő multinacionális vállalatokra, amelyek egyik pillanatról a másikra úgy döntenek, hogy beszüntetik a termelést, de a helyzet az, hogy ez az eshetőség már akkor is benne volt a pakliban, amikor a kormányzat az adófizetők pénzén óriási támogatásokban részesítette ezeket a vállalatokat.

A Bridgestone például 2018-ban több mint 1.8 millió eurónyi adókedezményben részesült a Hollande-elnökség alatt bevezetett, sokat kritizált CICE-adókedvezményen keresztül. A béthune-i gyár esete jó ellenérvként szolgálhat arra a gyakori felvetésre, hogy a vállalatoknak nyújtott adókedvezmények új befektetéseket, fejlesztéseket szülnek, hiszen amellett, hogy a Bridgestone évekig nem volt hajlandó az üzem régóta aktuális modernizálására, még a regionális kormányzat segítségét is igénybe akarta venni, hogy kifizessen egy tanulmányt, amely arra keresett választ, hogyan lehetne modernizálni a gyárat. Végül a cég elállt ettől az ötlettől, ezzel is mutatva, hogy mennyire tartotta fontosnak a vezetőség a franciaországi üzem megmentését.

A 2017-es elnökválasztás első fordulójában negyedik helyre befutó Jean-Luc Mélenchon baloldali nacionalista pártjában, a La France Insoumise-ban politizáló François Ruffin azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a béthune-i gyár bezárása elsősorban olyan általános gazdasági struktúrák következménye, amelyek kialakulásáért a teljes politikai elit felelős. A korábban dokumentumfilmesként ismertté váló, a Nemzetgyűlésben egy észak-francia körzetet képviselő Ruffin szerint a teljes politikai elit felelős azért a szabadkereskedelemre épülő gazdasági berendezkedésért, aminek következtében a tőkeerős nagyvállalatok korlátlan hozzáférést nyernek azokhoz a piacokhoz, amelyeken az olcsó munkaerő és a liberálisabb munkajogi törvények miatt sokkal nagyobb profittal folytathatnak termelést, mint például Franciaországban, ahol a hagyományosan erős szakszervezeteknek hála a dolgozók még mindig relatíve erős jogokkal rendelkeznek.

Ez a probléma nem független az Európai Unió működésétől sem: miközben az EU nem tesz valódi erőfeszítéseket a tagállamok közötti gazdasági egyenlőtlenségek mérséklésére, addig a nyugati vállalatok számára hozzáférést biztosít a kelet-európai munkaerőpiacokhoz, ahol alacsonyabb költségek mellett, nagyobb profittal folytatható a termelés. Ez a politika is felelős például az amiens-i Whirlpool gyár bezárásáért is, az amerikai háztartásigép-óriás 2017 elején úgy döntött, hogy a termelést áthelyezi Lengyelországba, ennek következtében pedig 290 ember veszítette el állását az észak-francia városban. Ruffin ennek a problémának a megoldására több protekcionista elképzelést is felvázolt egy tévéinterjúban: importálási kvóták, vámhatárok visszaállítása és a szállítmányozást sújtó kilóméteradó.

Könnyedén le lehetne söpörni ezeket az ötleteket azzal, hogy ezek csupán EU-ellenes, szélsőséges vagdalkozások, illetve hogy „nem lehet visszafordítani az idő kerekét” csak a helyzet az, hogy a jelenlegi uniós gazdasági berendezkedés valóban inkább árt, mintsem használ az európai egység elképzelésének.

Közös szociális költségvetés, uniformizált jóléti ellátások és munkajogi előírások hiányában ugyanis elkerülhetetlen, hogy a nagyvállalatok kihasználják az EU-s tagállamok közötti egyenlőtlenségeket, a termelés szegényebb országokba való áthelyezésével nyugaton munkanélküliséget, keleten pedig gazdasági kiszolgáltatottságot okozva.

Csak a magántőke visszaszorítása jelenthet megoldást

A béthune-i Bridgestone gyár esete arra is rámutat, hogy a magántőke eszközével sem a leszakadó régiók felzárkóztatása, sem pedig az olyan fontos célok, mint a környezetvédelem nem megvalósíthatók. A japán gumigyár érvelése szerint ugyanis a franciaországi gyáruk bezárásban nagy szerepet játszott az, hogy az egymást követő francia kormányok egyre szigorodó környezetvédelmi politikája miatt egyre kisebb kereslet mutatkozik a termékeikre, azokra a gumiabroncsokra, amiket gyakran a nagyméretű, környezetszennyező (és ezért erősen adóztatott) járműveken használnak. Miközben valóban eléggé bicskanyitogató ez az érvelés,

a kapitalizmus logikáját figyelembe véve valóban felmerül a kérdés, hogy egy profitorientált vállalat miért is menne bele abba, hogy a környezetvédelmi, munkavállalói előírások miatt jelentősen drágábban termeljen, ha egyszer hozzáférése van azokhoz a munkaerőpaciokhoz, ahol töredék áron állíthatja elő ugyanazt a terméket?

Ugyanígy, miért maradna a Bridgestone Béthune-ben és költene rá majd’ 200 millió eurót az ottani üzem modernizálására, ha körülbelül ennyi pénzből akár egy teljesen újat is felhúzhat mondjuk Lengyelországban, ahol a minimálbér nem 1500 euró, mint Franciaországban, hanem alig több mint 600?

Lehet persze azzal érvelni, hogy állampolgári-politikai nyomással a nagyvállalatok is rávehetők a szociálisan-ökológiailag tudatosabb működésre, ám valódi megoldást csak az jelenthet, ha olyasvalaki veszi át vezető szerepet a gazdasági folyamatokban, akit nem csak a részvényeseknek, hanem az állampolgároknak is felelős, és akinek a rövidtávú anyagi haszonnál fontosabb, társadalmi céljai vannak: erre a szerepre pedig jelenleg az egyetlen jelölt az állam.

Ahogy a már említett Trente Glorieuses is a gyakran „dirigisme-nek” nevezett, erős állami kontrollt megvalósító gazdaságpolitika eredménye volt, úgy a 21. század legfőbb gazdasági problémáira is a magántőke visszaszorítása adhatna valódi megoldást. Egy magánkézben lévő vállalattól nem várható el, hogy egymaga hozzájáruljon az elmaradottabb régiók felzárkóztatásához és az ökológiai katasztrófa elkerüléséhez, ám a demokratikus választásokon keresztül tulajdonképpen konstans állampolgári kontroll alatt lévő államnak lehetősége van arra, hogy közvetlenül teremtsen munkahelyeket akár olyan nehéz helyzetben lévő térségekben is, ahol egy pusztán magántőkéből működő profitorientált vállalat ezt nem tudná megtenni.

Arról nem is beszélve, hogy a nagyívű környezetvédelmi elképzelések megvalósításához elkerülhetetlen, hogy az állam aktív szerepet vállaljon a gazdaságban, ez pedig megteremti annak a lehetőségét, hogy a megfelelő anyagi támogatás fejében az egykori iparvidékek váljanak az új „zöld iparágak” zászlóshajóivá. Ez pedig sokkal jelentősebb változást hozhatna, mint a bezárt bányák közé felhúzott múzeumok, vagy az egykori textilipari központok felújított belvárosai, amelynek utcáin hontalanok tömegei gyűjtenek élelemre valót.

Persze lehet azt mondani, hogy ez az felvetés az állami dominanciájú gazdaságról szembemegy az Európai Unióban megszokottal, és az európai integráció végéhez vezetne. Csak a helyzet az, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy a növekvő egyenlőtlenségek, az idegengyűlölet és a nacionalizmus erősödésével ugyanúgy ennek az integrációnak a vége, és egy kifejezetten sötét jövőkép felé haladunk. A kérdés az, hogy megvárjuk-e ennek a bekövetkezését, vagy hajlandóak vagyunk elvetni a leszerepelt dogmákat?