Ahhoz, hogy egyszerűen és minél közérthetőbben kifejthessük, mi a baj „a szocializmus állásával” (siratjuk „a munkát, a fölszabadulást,/magát az emberi alkotást,/a láthatatlant, mert rátipornak hitvány/és látható hatalmak”), számot kell vetnünk közegünk – a magyar nyelvű közkultúra – sajátszerűségeivel.

Hogyan lehet megértetnünk magunkat olyan helyen, ahol a „hitel” kifejezés egyszer csak „adósságot” kezdett jelenteni, anélkül, hogy magát a „hitelt” másképp neveznék. Sőt, egyre inkább a „kölcsön” és a „tartozás” helyett is „hitelt” mondanak. Az, hogy valakinek hitele van (tehát szívesen kölcsönöznek neki), szerencsének számított, ma viszont főleg azt jelenti, hogy fülig eladósodott, ugyanakkor az előbbi jelentés se tűnt el.

Egyszerre használják a két ellentétes értelemben, ami senkit se bánt: ez súlyos elmezavarra utal. Szerencsére és szerencsétlenségre ugyanaz a szó? Ilyen fogalmakkal evickél népünk a válságban, így próbálja tisztázni magának a helyzetét és kilátásait, miközben írástudói inkább elvesznek a tudásából, mintsem hozzábiggyesztenének valamit.

Ez nem újdonság. A magyarhoni baloldalnak egyik legbefolyásosabb alakja, gondolkodója, közírója, politikusa (csakugyan jeles férfiú) – nomina sunt odiosa – azt írja 1988-ban, a nagy átalakulások küszöbén: „…lehetséges-e tényleges demokrácia a szocializmusban, megvalósítható-e az egyén szabadsága a szocialista államrendszerben, összeegyeztethető-e az egyéni szabadság a társadalmi tulajdonnal stb. 1953-ban [amikor Nagy Imre vezetésével elindul Magyarországon „az új szakasz” politikája] ezek az elméleti kérdések még nem vetődtek fel a marxista elemzésben, sőt, szélesebben a baloldal körében sem…”

Hű, a mindenit.

A szocializmussal kapcsolatban, még jóval Marx előtt, például Saint-Simon (1760-1825) munkásságával kapcsolatban merültek föl demokratikus kételyek, aki a henyélőkkel szemben az iparkodók társadalmát óhajtotta meritokratikus alapon, amelyet az iparkodó vagy ipari osztály (munkások, tudósok, mérnökök, technikusok) irányított volna, s amely megszüntette volna természetesen az iparkodók nyomorát, miközben háttérbe szorította volna a hagyományos, lényegileg arisztokratikus államot, a henyék és papok uralmát, amely képtelen a jólét, a műszaki fejlődés, az általános közlekedés, higiénia, miegyéb előmozdítására. (Ezért ellenezte a földjáradékot és az osztalékot is, és korlátozta volna az örökösödést: mindezekben nincs iparkodás, fejlesztés, civilizációs nyereség.)^[1]

Ezek a kételyek s viták elkísérték, mint tudjuk, a szocializmus teljes történetét, a marxizmussal szemben is azonnal fölmerültek. S fölmerültek nagy hévvel az októberi forradalom után, hiszen ezt a forradalmat – többek között – olyan ember vezette, aki 1917 nyarán, Állam és forradalom c. híres művében közelesen vette tervbe az állam (s mellesleg minden régi tekintély) teljes lerombolását, amiből ugye sajnos nem lett semmi. Annál inkább a diktatúra, ami nem volt tervbe véve.

A szélsőséges, totális szabadság és a szélsőséges rémuralom végletei között hánykolódva, az oroszországi kommunisták hevesen – olykor egymásra lövöldözve, mint Kronstadtban – vitatták „a demokrácia és a szocializmus” kérdését. A kommunista világmozgalomból kezdettől fogva a szabadság problémájának (enyhén szólva) megoldatlansága miatt váltak le eretnek csoportok szüntelenül.

És hát mi volt a kommunisták és szociáldemokraták – illetve még régebben: a szocialisták és az anarchisták – évtizedes hangos pörlekedésének és tragikus szembenállásának a középpontjában? Nem merült-e föl mindez már a régi szociáldemokráciában?^[2]Nem látta-e előre Rosa Luxemburg a centralizált káderpárt alapelveiből elkerülhetetlenül következő zsarnokságot? Miről írta a műveit „a renegát Kautsky” (Lenin nevezte így) másfél évtizedig a forradalom után? (Leninen kívül olyan kommunista gondolkodók foglalkoztak velük, mint Trockij és Korsch.)

Szerzőnk ifjúkorában, az 1940-es évek második felétől 1956-ig ez a vita szikrázott és lángolt mindenütt, elsősorban Franciaországban, s ott is legérdekesebben a Les Temps modernes-ben, főleg Sartre és Merleau-Ponty között. (Szerzőnk tudott franciául, bár írásainak sajtó alá rendezői a démarche-ot [szóbeli jegyzék] de marche-ra [?] javítják. Ó, magyar értelmiség!) Minderről nem venni tudomást 1988-ban, magabiztosan, habozás nélkül: megdöbbentő. S jele az az akkor még csak eljövendő időknek.

Nagyjából ugyanebben a mocsárban gázolunk ma is, a tudatlanság és a feledés, az arasznyi perspektíva lápvirágai vesznek körül. A használatos képzetek és terminusok, a készpénznek vett „történelmi tapasztalatok” többnyire az égvilágon semmire se vonatkoznak, egyszerűen fedezet nélküli szavak újradadogásai.

A szocialista – mindenekelőtt a marxista – baloldal tragédiája igen régi, és a lényege elég világos.

Megértéséhez föl kell idéznünk néhány elemi tudnivalót. A nagy francia forradalom után kibontakozott szocialista munkásmozgalom maguknak a munkásoknak a mozgalma volt. Nem az volt a szerkezete, amit a nyomorúságos mából vetítenek vissza, amely szerint vannak vezetők és ideológusok, akik a programjukhoz „közönséget” keresnek, és választókat toboroznak.

A mai „baloldal” szemére szokás vetni, hogy elvesztette a munkásosztályi szavazóit, miközben a vakok serege észre se veszi, hogy a munkások munkásmozgalmai, a munkások munkáspártjai rég megszűntek, és nem pótolhatja őket a „fölülről” szerveződő ún. baloldal, amely „érdekeik” képviseletére vállalkozik.

A régi munkásmozgalom tagjai és vezetői is munkások voltak. Több forrása volt nézeteiknek: Angliában s pár más helyen a radikális reformációból kiszakadó, a bibliától ihletett egyenlősítők és anarchisták, egyebütt a francia forradalom szélsőbaloldala s a belőle megmaradt titkos társaságok, a szakmai-céhes érdekképviseletek, s nem ritkán a liberalizmus egy fajtája: a Charta az általános szavazati jogért küzdött (amit a konzervatívoktól kapott meg Angliában), Lassalle munkáspártja a társadalombiztosításért (amelyet a német proletárok Bismarcktól kaptak meg) – a hűbéri-nagybirtokos privilégiumokat az első világháború után számolták föl csak, mindenekelőtt Lloyd George liberális kormánya – ; mindent összevéve a munkásmozgalom a születési, azaz „rendi” kiváltságok, pl. a nemesi adómentesség és hasonlók ellen küzdött, mint évezredek óta annyi nemzedék, illetve a szerződési szabadság megszorításáért (sztrájkjog) és a jogok bővítéséért a társadalmi igazságosság irányában, azaz a francia (nem szocialista) forradalom szellemében. Ami gyökeresen új volt, az az elismerés megvonása a fönnállótól és – utánzás, „föltörekvés” helyett – a saját politikai kultúra megteremtése, a „szubaltern” alázat és lelki függőség fölszámolása. (Ehhöz tartozott a nacionalizmus és a vallás elutasítása.)

A munkásmozgalomhoz csatlakoztak olyan emberek, mint Marx és Engels (és értelmiségiek ezrei), azaz már létező proletármozgalmakhoz.

Marx mindig rokonszenvezett a munkásság céhes és népjóléti követeléseivel mint radikális, haladó ember, és természetesen támogatta a béremelést, a munkaidő megrövidítését, az általános szavazójogot és a többit, s ebben nem különbözött a középosztály néhány millió más haladó tagjától.

Az elmélete ugyanakkor egészen más.

Ez az elmélet csak a legritkább, kivételes esetekben hatolt be Kelet-Európába.

Legutóbb épp a Mércén olvastam „az ortodox marxi osztályelméletről” (erről sokfelé írnak, és nemcsak Kelet-Európában), azaz olyan elméletről, amely nem létezik és soha nem is létezett. Marx készen találta az osztályfogalmat kora történet- és társadalomtudományában (pl. a Saint-Simon köréhez tartozó Augustin Thierrynél [1795-1856] és másoknál), őt az osztálytagozódásnak, különösen a modern proletariátus kialakulásának az okai érdekelték, nem pedig a rétegződés mikéntje, amely fontos, de ettől különböző föladat, amelyet akkor is, azóta is a polgári szociológia – megengedem, baloldali polgári szociológia – végez szorgalommal és elmeéllel, különös tekintettel Pierre Bourdieu-re és követőire.

Amint többen kimutattuk, A Kommunista Kiáltvány egyszerűsített (és hibás) osztályfölfogásához Marx soha nem tért vissza; a zseniális pamfletnak nincs nagy szerepe a marxi elmélet történetében (annál nagyobb a világ történetében), már csak azért se, mert ha minden társadalom osztálytársadalom (mint ahogyan nem az), akkor a proletariátusnak nincs egyedülálló specifikuma, és akkor a kapitalizmus mibenléte se túl érdekes kérdés – hiszen semmi nem érdekes tudományosan, ha nyilvánvaló – , és akkor minden társadalmi igazságtalanság orvosolható a születési kiváltságok fölszámolásával, béremeléssel, progresszív adózással és örökösödési törvénnyel, közérdekű vállalatok államosításával, hozzáférhető politikai képviselettel, ingyenes közoktatással stb., azaz a Marx nélküli szocializmus vígan ellehetett volna a liberális (sőt: konzervatív) reformerekkel, magyarán: ehhöz (bármennyire radikális volt pusztán politikailag) nem lett volna szükség forradalomra, azaz szakításra a kapitalizmus teljes rendszerével.

A nem létező egalitárius (mondjuk: Saint-Simon-i típusú, rousseau-i eredetű) „marxi” osztályelméletre^[3] még rárakódik „a marxi materializmus” teljes (ugyancsak régi) félremagyarázása, amely szerint Marx úgy hitte, a társadalomban „az anyagi érdekek” dominálnak, s ezek közül ő a munkásosztály anyagi érdekeinek a kielégítését tartja mindenekelőtt jogosultnak.

„Az anyagi érdekek” elsőbbsége annak a forradalom előtti, nyers burzsoá fölvilágosodásnak a jellemzője – bár mint a kultúrakritika eszköze, az ókortól kezdve ismeretes – , amelyből a klasszikus közgazdaságtan fejlődött ki: ez utóbbinak a kritikája (három főművének címe vagy alcíme szerint is) Marx leglényegesebb hozzájárulása a tudományhoz. Nem a művelése, hanem a kritikája.

Marx nem Mandeville, nem is mord francia fölvilágosító, nem is Adam Smith, nem is moralista à la Rousseau, nincs elmélete a „gazdasági viselkedés” általános szabályairól, hanem „csak” a kapitalizmusról, amelynek az eredetisége nem elsősorban az osztályharcban (amely íme át is alakult), nem is az „anyagiasságban” vagy a „pénzuralomban” áll, holott mindezek fönnálltak (a pénzről szólva Marx Shakespeare-t idézi, aki azért a fejlett kapitalizmus kora előtt élt), hanem valami másban.

A tőkés viszonyok meghonosítása lehet erőszakos (többnyire az), de a tőke uralma tárgyi és elvont – az alany és a tárgy pozíciójának a fölcserélésén alapszik, nem a burzsoázia osztályérdekének az érvényesítésén, amely másodlagos – , ezért mind a luddita („gépromboló”), mind a „fejlesztő” munkásideológia hamis premisszán nyugszik. A proletariátus része a tőke szerkezetének, ezért az empirikusan észlelhető, „ellentétes” osztályérdek magyarázó ereje csekély.

Marx félreértve is nagy hatással volt a munkásmozgalomra – mindenekelőtt logikailag zárt, elegáns magyarázatával, a rendszerrel szembeni szellemi fölényével és polgárgyűlöletével – , de a munkáspártok gyakorlati politikájára nem sok. (Engelsnek élete vége felé – amikor tudósként valójában pozitivista volt már – inkább.)

A munkáspártok egyre marxistábbak voltak világnézetileg, és egyre kevésbé politikailag.

Ekkor írta meg Eduard Bernstein, „a revizionista” (egyébként ritka rendes ember, aki mind a háború, mind a Spartakusbund idején a legtisztességesebben viselkedett, amikor számos egykori „ortodox” radikális a legszánalmasabban megalkudott a nacionalizmussal és az ellenforradalommal), hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti mozgalom népjóléti-egyenlősítő reformpárt, reformmozgalom, amely „klienseinek” (a nagyipari munkásoknak és más dolgozóknak) a komparatív előnyéért küzd más osztályok és rétegek érdekeivel szemben, s ezért a polgári demokrácia leghatékonyabb védelmezője, nem pedig az ellenfele.^[4] Célja a parlamenti mandátumok, a taglétszám, a szakszervezeti vagyon és a munkássajtó gyarapítása, nem a rendszer megdöntése. „A végcél semmi.”

Mire elérkezett a bukás pillanata 1914-ben, az empirikus munkásmozgalom és a marxista elmélet ellentmondása nyílt titok volt; az, hogy a névleg internacionalista szociáldemokrácia pártjai támogatták a háborút – ahogyan akkor mondták a bírálók: „saját nemzetük burzsoáziáját” – , meglepte a naiv embereket, de nem a beavatottakat. A klasszikus szocializmus története ekkor befejeződött, hiába vannak azóta is szociáldemokratának nevezett pártok, amelyek méltányosabb adórendszert és hasonlókat javasolnak. (Érdemeik vannak, de polgári érdemek: béke, pluralizmus-demokratizmus, antifasizmus, diktatúraellenesség: ezek nélkülözhetetlen és szép dolgok, de nem szükséges hozzájuk szocialistának lenni.)

Mielőtt azonban befejeződött volna – és a konstruált osztályidentitást simán legyőzte volna a konstruált nemzeti identitás – megszületett a megoldás: Karl Kautsky, a századfordulós II. Internacionálé teoretikusa kimondta, hogy az elméletet kívülről kell „belevinni a tömegekbe”, hogy a munkásosztály (tapasztalati) osztálytudata nem haladja meg, nem töri át a „polgári” horizontot, a nagyobb jólét, a nagyobb cselekvési szabadság (értsd: osztályhatalom) többet jelent neki, mint a kapitalizmus megszüntetése. A célt tehát az ihletett-beavatott gondolkodóknak és „a proletár eliteknek” kell átérezniük és átérteniük, „az igazaknak”, majd Lenin – Kautsky hű tanítványa – szerint „a hivatásos forradalmárok” vasfegyelmű káderpártjának.^[5]

Evvel kezdődik a Kommunista Internacionálé igazi története, és ez magyarázza „a nyugati marxizmus”^[6] jó néhány sajátszerűségét.

Az 1914. augusztusi katasztrófa megmutatta, hogy a szociáldemokrácia beleolvadt a nyugati kapitalizmus szerkezetébe, megszervezte és megerősítette az imperialista métropolisz munkaerejét, saját erejével kiszélesítette és befejezte a polgári „demokrácia” művét Nyugaton, államfönntartó tényező lett – Németországban a legnagyobb parlamenti párt – , és ennek megfelelően járt el, amikor mindenütt azonosult a nemzeti, azaz a burzsoá államérdekkel, és segített mozgósítani a proletár ágyútölteléket. Az „osztályharcos” és „marxista” beszéd hamis és üres retorikának bizonyult, amelynek az elárulása nem került a vezetőknek nagy erőfeszítésükbe. Kautsky valamit motyogott arról, hogy az Internacionálé a béke, nem a háború „eszköze”…

Maga a munkásosztály kétely nélkül követte pártját (pártjait) a lövészárokba, a halálba és az örök szégyenbe. Csak a margón – Olaszországban, az Ibériai-félszigeten, Oroszországban – voltak számosabban az antimilitaristák, a nyugati országokból semleges országokba (főleg Svájcba) kellett menekülniük a keveseknek, vagy börtönben ültek, mint Rosa Luxemburg.

Az evolucionista és parlamenti szocializmus örökre megbukott (ennyiben a későbbi bolsevikoknak volt igazuk, illetve nekik is; az anarchisták pedig már rég megjósolták ezt a fejleményt),

kiderült, hogy a „valóságosan létező” proletariátus empirikus osztálytudata polgári, nem pedig forradalmi; beéri a monarchia, az egyház, a főnemesség pozícióinak végső megrendülésével, a bővülő szavazati joggal, a növekvő jóléttel és biztonsággal: a burzsoázia megbízható szövetségese, vele együtt képez „nemzetet”, amelynek érdekei nem osztályérdekek, hanem más polgári nemzetekkel versengenek a földi javakért és a szuverenitásért.

Az ellenség itthon van, nem külföldön – der Hauptfeind steht im eigenen Land (Karl Liebknecht, 1915) – , mondták a szociálsoviniszták ellenfelei: az első világháború mindaddig példátlan barbárságával szemben végérvényesen az internacionalizmus lett a valódi baloldal fő ismertetőjegye, és 1917-ben tört ki a világtörténelem első antinacionalista, ha tetszik: „nemzetellenes” lázadása a békéért.

Az örökre el- és megbukott szociáldemokrácia (korábbi és későbbi érdemeire való tekintet nélkül) érdekkalkulációs politikája doktrinális értelemben is szembenáll a marxizmussal. A parlamentarizmus is külső és belső koalíciók megkötésére kényszerítette a számbeli kisebbségben lévő munkásosztályt. Ezek közismert dolgok.

A háborúellenes radikálisoknak (ez sokáig jelentéktelen és szervezetlen, apró kisebbség volt a mozgalom legszélén) be kellett látniuk, hogy a doxa és az episztémé, a vélekedés és az ismeret, a hit és a tudás ellentéte a szocializmusban is fönnáll. A proletariátus politikai-szervezeti autonómiája nem kezessége az ortodoxiának, azaz a helyes hitnek. A proletariátus létéből nem következik a kommunista tudat. Az „ideológia” (azaz: a hamis tudat) az elidegenedés által megtévesztett embertömegek nézete, a többségi nézet még a szervezett munkások között se szocialista vagy kommunista valójában, ezért önmagában nincs értéke, ez csak „demokratikus illúzió”, amit 1914. augusztusa óta nem is kell bizonyítani többé, ez tény.

Amit a proletariátus empirikusan „akar”, az többé nem szent: fontos információ a mozgalom tudósainak és teoretikusainak, de nem több.

Mi lehet bármiféle szavazás, választás, plebiszcitum, közvélemény-kutatás, fölmérés eredménye? Logikája a parlamentarizmusé, a nézetek forrása a sajtó (a médiák), horizontja a polgári (civil) társadalom pluralizmusa: a polgári keretben aligha jöhet létre autentikus antikapitalista többség.

A parlamentarizmus soha nem tenné visszafordíthatatlanná a szocialista vívmányokat (pl. a termelőeszközök magántulajdonának, az örökösödésnek, a konkurenciának, a pénznek, az állandó hadseregnek stb. a fölszámolását), még ha a bevezetésükre sor került is volna valaha (nem került soha: a magántulajdon [vagyis az elkülönült tulajdon] megszüntetése a termelőerők és a termelőeszközök elválasztásának a megszüntetése, amiről az ún. létező szocializmusokban szó se volt; az állam is idegen tulajdonos a tulajdonnal és a tulajdon felől akkor se rendelkező proletárral szemben).

Lukács György legfontosabb munkájában^[7] fejtette ki, hogy miért elkerülhetetlen az eldologiasodás társadalmában – erre a műre Marxon kívül Max Weber és a neokantiánusok is hatással voltak (bár Lukács maga persze Hegel felé tájékozódott hasonlóan a nyugati marxizmus más nagyjaihoz) – az empirikus proletártudat polgáriassága. Ezt kell helyettesítenie a filozófiának (amelyet Lukács itt betudott, tulajdonított osztálytudatnak hív).

Lukács szerint tehát a kommunista párt lényegileg filozófiai (ma azt mondanák, nem túl helyesen, hogy „kulturális”) vállalkozás. A nyugati marxizmus – a marxizmus „második hulláma” az alapítók után – egyrészt a politika primátusa mellett szállt síkra (nem kellett Carl Schmitt-től kölcsönöznie, Chantal Mouffe egyszerűen rosszul értesült: a politika elsőbbségét Lenin és Trockij korábban tudta és hirdette), hiszen először tört ki (majd szenvedett vereséget) kommunista forradalom, másrészt a kultúrára és a tudományra koncentrált, mert meg kellett határoznia a beszámított-tulajdonított osztálytudat tartalmát, azaz a helyes filozófiát, társadalomtudományt és művészetet mint a forradalom előzményét és következményét.

Föltűnhetett bárkinek, hogy a nyugati marxizmus legnagyobbjai közül Lukács, Benjamin és Sartre az irodalommal és az irodalomtörténettel, Bloch és Adorno a zenével, Gramsci a történettudománnyal, Bloch a keresztyén teológiával (és valamennyien a filozófiával) mint paradigmával foglalkoztak a leglövöldözősebb időkben.

Itt ismét a platóni problematika támad új életre, kétszeresen is: egyrészt az igazságról nem lehet szavazással, azaz a szupremáciáért viaskodó vélemények közötti véletlenszerű döntéssel határozni (mint tudjuk, a szavazás/választás sem az igazságosság, sem a demokrácia kritériumait, ismérveit nem elégíti ki, legjobb esetben amolyan istenítélet), másrészt a filozófia kontraintuitív (vö. a barlanghasonlattal), eleve kritikailag viszonyul a legtöbb fajta intuitív szemlélethez (a nap fölkél és leszáll); Kant óta pedig az európai népi szemlélet, továbbá a magas metafizikai hagyomány valóságképzetét tartja érvénytelennek, s ez a filozófia helyzete máig (bár ennek mindig volt és van kisebb – romantikus – ellenzéke).

A nyugati marxizmus – amely épp olyan elmélete lett a kommunista világforradalomnak, mint Kant és Fichte filozófiája a nagy francia forradalomnak – csakhamar ellentétbe került mind a III., mind a föléledt II. Internacionálé vezetőivel. Mivel a nyugati, mindenekelőtt a német, az olasz és a magyar forradalom vereséget szenvedett, a modern kapitalizmusra adott válasz filozófiai maradt.^[8]

Az orosz forradalom, amelynek a vezetője, Lenin már 1902-ben, Mi a teendő? c. híres tanulmányában megerősíti Kautsky nézetét, amely szerint a kizsákmányolt proletariátus képtelen az elmélet létrehozására, ez a polgári értelmiség föladata^[9], képtelen volt legyőzni részint az elmaradottságból, részint a hivatásos forradalmárok bolsevik káderpártjának jellegéből származó problémáit, s ezért az államkapitalista diktatúra ismeretes vonásai mellett – Lenin minden hegelezése ellenére – visszaesett a II. Internacionálé naturalista-pozitivista metafizikájába (ahogyan a szociáldemokrata Kautsky is a legmerevebb darwinizmusba), amelyet a központosított propagandaapparátus mellett a szovjet inkvizíció és Santa Hermandad terjesztett ijesztő szigorral és filozófiai naivitással.

Korschot kizárták a pártból, Lukácsot önkritikára, majd nézetei megváltoztatására kényszerítették. Gramscit börtönben tartották a fasiszták, a Szovjetunió pedig nem volt hajlandó kiszabadítani onnan, pedig Mussolini szívesen elengedte volna végül, ha kérik.^[10] A nácik elől menekülő Benjamin öngyilkos lett. A politikailag a még 1937-ben is az SZK(b)P-t támogató Bloch végül az NDK-ból az NSZK-ba volt kénytelen emigrálni, a szovjet tömbben betiltott Lukács Nyugat-Németországban publikált. Természetesen a sztálinizmus más rémtetteihez – és az orosz forradalom szégyenletes bukásához már az 1920-as években – képest ezek semmiségek.

Ugyanakkor a nyugati marxizmusból lett a jelenkori szélsőjobboldal szimbolikus réme, az ún. „kulturális marxizmus”, ennek a történelmi hamisításnak a leírására nem fogok időt fecsérelni. (Ahogyan Gramsci fasiszta használatára se: az újfasiszták már 1981-ben nagy Gramsci-konferenciát rendeztek Alain de Benoist szervezésében és fölléptével Párizsban: ez a divat fél évszázadnyi késéssel érkezett el a budapesti szélsőjobboldalhoz, pedig Gramsci szó szerint ugyanazt mondja, mint Lukács, akit gyűlölni illik ezekben a körökben. A „kultúra” fókuszba állítása érthető abban a pillanatban, amikor 1914 katasztrófája után és – vele szemben – a szocialista forradalmi kísérlet, a biennio rosso összeomlása után Mussolini fasisztái hódították meg az olasz proletariátus egy részét és az olasz falut, miközben az orosz bolsevik párt vezetését fokozatosan átvette Sztálin. Ez Gramscinál, Lukácsnál, Korschnál kevésbé éleselméjű embereket is elgondolkoztatott volna.)

„A tömegekbe kívülről bevitt” magasabbrendű, a forradalmi filozófiával egyenrangú proletár osztálytudat épp úgy csődöt mondott, mint az empirikus, „trade-unionista” (Lenin gúnyosnak szánt kifejezése), reformista osztálytudat. Az utóbbit maga alá temette a háborús nacionalizmus, az előbbit – amelyet Lukács tervezett (illetve „kulturális hegemónia” kódnéven Gramsci) – politikailag a sztálinizmus, filozófiailag az általa a kommunista pártok „bolsevizálásának” örvén rehabilitált, primitív, materialista-determinista, szcientista-naturalista metafizika (amelynek a homályos emléke Kelet-Európában még ma is megszabja a marxizmus appercepciójának a természetét, aminek a következtében negyven év pártszemináriumai után az egykori szovjet tömbben ismerik és értik a marxizmust a legkevesebben; ez a kelet-európai értelmiségiek, bal- és jobboldaliak „Marx”-fölfogása: még mindig a leggyermekesebb „materializmus”, amely a tőkések állítólagos „szándékaira” és „érdekeire” koncentrál; illetve a leglaposabb fogyasztói egalitarizmus: mindkettő a forradalom utáni, a restauráció és a polgárkirályság [1814-30, 1830-48] alatti neojakobinus kispolgári düh [indokolt düh] terméke, amellyel már a Kiáltványban leszámolt Marx és Engels).