Augusztusban ért véget a Comedy Central csatorna Corporate című vígjáték-sorozata, ami remekül rátapintott, hogyan lehet úgy kifigurázni a kései kapitalizmus vállalati kultúrájának abszurd vonásait, hogy a humor ellenére ugyanolyan fojtogató marad a felismerés: sok százezer ember hétköznapja tényleg abból áll, hogy Excel-táblákat tologat, szektaszerű csapatépítőkön vesz részt, és a csinovnyik munkatársak öncélú hatalomfitogtatásait tűri, csak hogy valahol egy vezérigazgató minden percben gazdagabb legyen.

És bár hosszan lehetne sorolni, miért volt innovatív a Corporate, jó látni, hogy abban koránt sem egyedülálló, hogy egyéni sorstörténetek helyett rendszerszintű problémákat tesz meg a forgatókönyv gerincének. Az elmúlt néhány évben ugyanis egyre több olyan sorozat landolt globális csatornák műsorain, amik egy az egyben kimondják, hogy a világ, amelyben élünk és dolgozunk, biztosan nem a létező világok legjobbika. Ezek közül mutatunk be most néhányat.

Jobban belegondolva persze nem annyira meglepő, hogy Hollywood éppen mostanában kezd érdeklődést mutatni a kapitalizmuskritika irányába.

Egyrészt a nyugati világban egyre jobban becsatornázódnak a baloldali gondolatok a mindennapi élet politikai diskurzusaiba, másrészt pedig mostanra vált a tévésorozatok fő fogyasztói csoportjává az a generáció, akiknek a fiatalkorát áthatotta a 2008-as válság, és akik most ébredtek rá, hogy az ígéret, miszerint tanulással és kemény munkával majd anyagilag biztonságos életük lesz, csak átverés volt.

Egyre többet dolgoznak egyre bizonytalanabb körülmények között, miközben a szegények rétege szélesedik, a világ vagyona pedig egyre kevesebb szupergazdag kezében összpontosul. Nem csoda, hogy az emberek figyelméért küzdő csatornák és produkciós cégek ezt a frusztrációt és kiábrándulást megpróbálják tematizálni.

Az antikapitalista sorozatok zászlóvivője sokak szerint a 2015-ben kezdődött Mr. Robot volt, amiben a hackerzseni Elliot egy globális monopolhelyzetben lévő vállalatot akar meghekkelni, hogy eltörölje minden ember adósságát, és újraossza a felső 1% vagyonát a többi 99 között. Habár az első évad után a társadalomkritika helyett inkább a főszereplő mentális betegségei és családi problémái kerültek előtérbe, az átlag televíziós tartalmakhoz képest így is újszerűen expliciten jelent meg a kérdés, hogy mi van, ha csak megvezetett bábok vagyunk egy fogyasztásra és kizsákmányolásra épülő világban.

Emiatt kezdetben sokszor hasonlították a Harcosok klubjához is (az inspirációt pedig Sam Esmail, a sorozat készítője is elismerte), de amíg David Fincher kultuszfilmjénél a kapitalizmus problémái mellett a férfi társadalmi szerep frusztrációi is fókuszban voltak, addig a Mr. Robot inkább arra a kérdésre összpontosított, hogy az emberek alapvetően gyarlók-e, vagy csak a fennálló gazdasági rendszer korrumpálja a lelkünket?

A Vice újságírója 2019 végén a Mr. Robotot az évtized legmeghatározóbb sorozatának nevezte, mert képes volt leszámolni azzal, hogy a tévénézés egyet jelentsen az eszképista szórakozással, miközben jómódú, szép házakkal rendelkező szép emberek személyes drámáit kísérhetjük végig.

Még ha helyenként szájbarágósra is sikerült a világunk romlottsága feletti siránkozás, az biztos, hogy a Mr. Robot úgy jelenítette meg a technológiával szemben szkeptikus, de attól elszakadni nem tudó, elidegenedett társadalmat, ahogy az keveseknek sikerült addig.

De vígjátékhoz képest sötét fordulatot vett az utolsó évadra a Szilícium-völgy nevű szitkom is, ami szintén múlt decemberben ért véget. Habár a sorozatnak mindig az volt a célja, hogy görbe tükröt állítson a San Francisco környékén berobbanó techparadicsomnak, nagyon messze került a kicsit lúzer, de szerethető informatikusok komédiájától, akik csak el akartak adni egy alkalmazást, örülni annak, hogy futja Teslára, és kivenni a részüket abból a mámorból, hogy az iskolában strébernek csúfolt férfiak lettek az új világ istenei.

A digitális kapitalizmus győzteseire jellemző amoralitást a Facebook első éveiről szóló, A közösségi háló című film (szintén David Fincher) már 10 éve ijesztően akkurátusan előrevetítette, ezidáig mégsem sokan ugrottak rá a témára a filmesek közül. A Szilícium-völgy viszont nem sokkal Mark Zuckerberg izzasztó Cambridge Analytica-meghallgatása után már nyíltan arra a tézisre épített, hogy az internet forradalmi ígérete nem vált be, a szabad, demokratikus hálózat helyett monopóliumok vették át az uralmat, a hataloméhes techvezérek pedig azon nyerészkednek, hogy eladják az adatainkat.

A főszereplő Richard a sorozat második felében így nem kisebb vállalásra adja a fejét, mint hogy létrehozzon egy reklámok nélküli, demokratikus internetet a felhasználók kizsákmányolása nélkül. Ez persze ígéretesen hangzik, de nem meglepő módon óriási falakba ütközik, hiszen szembemegy a tőke és a befektetők érdekeivel – végül mindössze egy mecénása akad, de az ő családjának a pénze is Pinochethez, a volt chilei diktátorhoz köthető.

Végül pedig ott van az Utódlás című sorozat, ami sokak szerint hamarosan az új Trónok harcává is kinőheti magát, mivel ebben is ambiciózus antihősök vágják egymás alatt a fát a királyi pozícióért. Csakhogy itt a fantasy világ helyett egy, a trumpista Fox csatornára emlékeztető, szélsőjobboldali médiabirodalom vezetéséért versenyeznek a hamarosan leköszönő vezérigazgató gyerekei.

Idáig az Utódlás klasszikus Shakespeare-dráma átültetve a Wall Streetre, ebben sok új nincsen. Sokkal inkább az bilincseli az embert a képernyő elé, hogy a felhőkarcolók elefántcsonttornyában nevelkedett, saját gazdagságuktól kiégett testvérek hogyan próbálják elnyerni a velejéig nihilista és bántalmazó apjuk bizalmát, holott a sorozat eddig inkább arra adott bizonyítékot, hogy valójában mindegyikük alkalmatlan lenne egy globális vállalat vezetésére.

Mindenképpen ambiciózus kísérlet a liberálisabb, politikai filmektől a baloldal felé forduló Adam McKay producertől és Jesse Armstrong kreátortól, hogy úgy akartak a társadalom kettészakadásáról beszélni, hogy igazából alig tekintenek ki a sötétített limuzinok, hotelek és tárgyalótermek világából – mégis érezni, hogy a sorozat azoknak a pártját fogja, akik a szereplők számára láthatatlanok.

Ahogy a Ringer kulturális portál kritikusa remekül rámutatott, az Utódlás sikere éppen abban rejlik, hogy végre itt egy sorozat, ami nem fél a gazdag főszereplőkből szenvedő antihősök helyett igazi gonosztevőket csinálni, és egyáltalán nem áll szándékában, hogy minden osztálybeli különbség ellenére megpróbálja úgy ábrázolni a karaktereket, hogy az átlag tévénéző tudjon velük azonosulni, vagy akár szimpátiát érezzen feléjük.

És bár az Utódlást ezen kívül is millió dolog miatt lehetne éltetni, az intenzív és roppant szórakoztató párbeszédektől kezdve odáig, hogy milyen sok szinten megmérgez egy családot a hatalom és a pénz (és ezt egyébként Rácz Viktória pár hete remekül meg is tette a Recorderen), társadalomkritikus szempontból érdemes azokra az erős jelenetekre koncentrálni, amikor a szereplők olykor mégiscsak szembe kerülnek a kisemberrel.

Rögtön az első epizódban Roman Roy, a család komolyan vehetetlen, legfiatalabb tagja baseballozni hív egy látszólag nem túl gazdag kisfiút, és 1 millió dollárt ajánl neki a sikeres hazafutásért, majd kajánul közli a tüdejét (hiába) kiköpő fiúval, hogy a díj elúszott, mivel nem ért körbe a pályán időben.

De szintén Roman volt az, aki előrehozatta egy rakéta kilövését, mert „milyen látványos lesz”, ha a nővére esküvőjének a napján ez a projekt is kiteljesedik. Majd amikor a kilövés siettetése katasztrófába torkollik és robbanást okoz, Roman kicsattanó örömmel könnyebbül meg, hogy nem halt meg senki, csak a munkások néhány ujja veszett oda.

De másik két testvérének is jutott egy-egy érzékletes momentum a „pórnéppel”: az utódlásra legesélyesebb Kendall szintén a lánytestvére esküvőjén bedrogozva egy tóba hajt, egy pincérrel az anyósülésen, majd elmenekül a baleset helyszínéről, otthagyva az elsüllyedt autóban a megfulladt, fiatal fiút. Nyilván az egészet eltussolják.

Shivről, az egyetlen lánygyermekről pedig sokáig az lehet a benyomásunk, hogy ő a „normális”, amelynek bizonyítéka, hogy egy Bernie Sanders-kaliberű elnökjelölt kampánystábjában dolgozik, de végül kirugatja magát a csapatból, amikor kézfertőtlenítőt ajánl fel, miután az utcán kezet fog egy munkásosztálybelinek tűnő szavazójával.

Persze a szegénygyűlölet nem csak személyi szinten jelenik meg egy olyan sorozatban, ami egy ilyen tulajdonosokkal megáldott nagyvállalatnál játszódik: az Utódlás két évadának alvó bombája volt az eltitkolt, tömeges szexuális zaklatási panaszok aktája, amelyek közül némelyik öngyilkossághoz is vezetett. Viszont, mivel ezek az áldozatok a vállalat hajóutakat szervező ágának a személyzetéhez tartoztak, a vezetők végig azzal hárították maguk között a felelősséget, hogy „no real person involved”, azaz „valódi” személy élete nem forgott kockán, nem történt semmi, amit a megfelelő mennyiségű kártérítéssel ne lehetett volna elintézni.

Láthatjuk tehát, hogy valamennyire lehet válogatni, ha szeretnénk olyan sorozatok világában elmerülni, amelyek a fősodorbeli kínálatból érkeztek, könnyen fogyaszthatóak, de azért a körülöttünk érezhető igazságtalanságokról is mondanak valamit.

Mégis, végignézve az imént felsorolt alkotásokon, nehéz nem észrevenni, hogy valami így is hiányzik: az átlagember narratívája.

Hiába beszélünk kapitalizmuskritikáról, a hackerzseni, a techipar elitjébe feltörekvő vagy éppen szupergazdag karakterek a legkevésbé kárvallottjai a rendszer hibáinak – még akkor is, ha a történetükbe ezzel együtt is bele lehet szőni üzeneteket arról, hogy a rendszer rossz.

Ettől persze nem lesznek kevésbé legitimek a sorozatok mondanivalói, de ha a tévénézés új évtizede – a Vice jóslatában bízva – valóban arról is fog szólni, hogy a szereplők végre nem középosztálybeli, idilli környezetben élő emberek lesznek,  hanem az egzisztenciális nehézségek rendszerszintű kerete is egyre realistábban jelenik meg történeteikben, akkor nagyon jó lenne, ha 1-2 év múlva egy hasonló cikket már olyan sorozatokkal feltöltve lehetne megírni, amikben pont azoknak a hétköznapi, de egyre kevésbé levegőt kapó karaktereknek a szemüvegén keresztül láthatunk, akiknek ezeket a történeteket is szánják.