Volt, aki kimondottan a vállalhatatlan bérajánlatra mondott határozott nemet, volt, aki a bizonytalan jövőkép miatt utasította vissza, mások pedig kiszolgáltatottságuk miatt fogadták el azt az új munkáltatói ajánlatot, amelyet a közalkalmazotti jogviszonyukat elvesztő közművelődési dolgozók kaptak meg intézményeiktől. Az államtitkár tavasszal béremeléssel kecsegtette a közalkalmazotti státuszuktól búcsúzni kénytelen munkavállalókat, ám egyelőre a bizonytalanság az egyetlen biztos pont a szektor „piacosításában” – erről Dobrovits Orsolya, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke beszélt a Mércének. 

Ex lex

Jogi káosz közepette állította válaszút elé a kormány a közművelődési dolgozókat, akikre egy májusban elfogadott tövénymódosítás értelmében idén november 1-jétől a Munka Ttörvénykönyve szerinti szabályozás vonatkozik majd. A dolgozóknak múlt hétfőig (szeptember 14.) kellett igent vagy nemet mondaniuk arra az ajánlatra, amelyet augusztus középen kaptak meg a kulturális intézményektől.

A helyzet mégsem ilyen egyértelmű, mint amilyennek első blikkre tűnik, a Mércének Dobrovits Orsolya, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) elnöke segített eligazodni. .

Azt, hogy a munkáltatónak egy új ajánlatot kell letennie a dolgozó asztalára, a 2020. évi XXXII. törvény (az ún. „átalakulási” törvény) II. paragrafusa rendeli el, szó szerint így:

„A munkáltató 2020. augusztus 15-éig írásban közli a közalkalmazottal a további foglalkoztatást biztosító munkaszerződés tartalmi elemeire vonatkozó ajánlatot.”

Ugyanennek a paragrafusnak az ötödik bekezdése felsorolja azokat az eseteket, amelyekben a dolgozó nem járul hozzá a további foglalkoztatásához, ilyen esetként említve azt, hogy

„a felek az a) pont szerinti határidőben nem állapodnak meg a munkaszerződés tartalmában”.

Azzal, hogy nem ugyanazt a terminust használja ugyanaz a paragrafus – vagyis az egyik bekezdésben „tartalmi elemekről”, a másikban pedig a komplett szerződésről ír -, máris egy jelentős értelmezési különbségbe botlunk munkáltató és munkáltató, illetve munkáltató, munkavállaló és szakszervezet között. Mivel pontos végrehajtási utasítás nincs a törvényben írtakhoz, sok munkáltató úgy értelmezte a folyamatot, hogy ha nem nyom a dolgozó orra alá egy mindenre kiterjedő, 38 pontos véglegesnek szánt szerződést, akkor nem is jöhet létre a munkaviszony.

Ezzel viszont az a baj a munkavállaló szempontjából – mondja a szakszervezet elnöke -, hogy nem egyértelmű, miről kell nyilatkoznia: arról, hogy hozzájárul-e a további foglalkoztatásához, vagy arról, hogy 38 pontból mondjuk 36 megfelelne neki az elé tett szerződésből, de kettő nem.

Dobrovits Orsolya ugyanakkor hangsúlyozta: sok helyen ez nem okozott gondot, és probléma nélkül megegyeztek a felek. Jó néhány intézmény azonban kötötte az ebet a karóhoz, és már szeptember 14-én alá akarta íratni a teljes szerződést, amire a törvény szerint október 31-ig még lenne ideje a dolgozónak.

Szűkmarkú ajánlatok, bizonytalanság, kiszolgáltatottság

Azt, hogy az átalakítás miatt pontosan hányan hagyják ott a pályát, csak a jövő év elejére derül ki majd, ám – ahogyan az várható volt – a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének már most sok munkáltató jelezte, hogy nem kérnek az új rendszerből.

Az egyik ok, amiért felálltak, a bér volt. Volt olyan dolgozó, aki ugyanolyan alacsony bérajánlatot kapott, mint amennyit eddig is fizettek neki, ezzel pedig nem kívánt élni a továbbiakban – mondja Dobrovits Orsolya. Volt olyan munkatárs is, aki már korábban is úgy érezte, hogy otthagyná a pályát, mert nem lát benne tovább perspektívát.

Arra is akadt példa, hogy valaki nem bízott abban, hogy 2021-ben az önkormányzatok – amelyekre fenntartóként az eddiginél is nagyobb terhek hárulnak majd az új rendszerben – bírják majd erővel a bérek kifizetését. A települések eddig is normatív támogatást kaptak a kulturális intézmények után az államtól, amelyhez mindenhol a maguk lehetőségei szerint rendeltek még forrásokat, de miután már nem lesz közalkalmazotti bértábla, a szakszervezet szerint egyáltalán nem lehet tudni, hogy hogyan fog folyni a finanszírozás a továbbiakban.

Azok között pedig, akik rábólintottak a munkáltató ajánlatára, sokan vannak olyanok, akik sokkal inkább rendszerből fakadó kiszolgáltatottság miatt tették, nem pedig azért, mert annyira vonzó perspektívát kínál az új munkaviszony. A szakszervezeti vezető ugyanakkor azt is kiemeli: e tekintetben igen eltérő helyzetben vannak a kulturális szféra különböző szegmenseiben (levéltárban, könyvtárban, múzeumban vagy művelődési házban) dolgozók: egy olyan, 20 éve a jelenlegi munkahelyén dolgozó művészettörténész példáját véve, akinek megvan a szakterülete, amelyet a mostani intézményénél kutathat, nehéz odébbállni egy másik intézményhez.

A piaci foglalkoztatás által követelt rugalmasság a szakma jellege miatt éppen szembemegy a minőségi munkavégzés szempontjával.

A területen dolgozó szakemberek speciális tudással rendelkeznek egy adott területen, munkájuk minősége szoros összefüggésben van a pályán eltöltött idejükkel. Ha pedig váltani kell, akkor az eddig megszerzett tudásuk elvész a közösség számára.

Nemcsak kevés, de még senki nem is látta

Noha húsvétkor – amikor már javában zajlott a tiltakozás a közalkalmazotti jogállást megszüntető tervezet ellen – Fekete Péter kulturális államtitkár a törvénymódosítás mellett érvelvén hat százalékos béremelést is ígért, az több szempontból sem győzte meg a most válaszút elé állított dolgozókat.

Dobrovits Orsolya szerint a hat százalék – függetlenül a váltás egyéb hátrányaitól – eleve nehezen nevezhető béremelésnek annak tükrében, hogy ebben a szektorban gyakorlatilag évtizedek óta nem emelkedtek érdemben a fizetések, és rengeteg – diplomás – dolgozó 210 600 forint garantált bérminimumon van.

Amellett pedig, hogy a hat százalék szimplán kevés, csak elvi ígéret van arra, hogy az ennek fedezéséhez szükséges keretet megkapják az intézmények, de írásos nyoma nincs. A szakszervezet is csak hírekből értesült arról, hogy ezt a pénzt a munkáltatók meg fogják kapni, és differenciáltan oszthatják majd el az átalakítás után is maradó munkatársaknak.

Ott van aztán az a kitétel is, hogy a törvény szerint a a munkáltató ajánlatának tartalmaznia kell mindazt a jövedelmet és pótlékokat, ami a dolgozót eddig is megillette (pontosabban október 31-én, a közalkalmazotti rendszer utolsó napján is megilletné).

A szakszervezet azonban kapott híreket olyan – nem általános, de valóban előforduló – gyakorlatról is, hogy egyes dolgozóknak már augusztusra csökkentették a munkáltatói döntésen alapuló, aktuálisan magasabb bérét, hogy októberben véletlenül sem a kedvezőbb feltételekkel kerüljön át a munka törvénykönyve alá.

Sokan arról is beszámoltak, hogy az új, „versenyszférás” szerződéseikben a munkáltató csak decemberig vagy márciusig garantálja a jelenlegi bérek fizetését. Ez – az esetleg nyomós indokot mellőző eljárás – a KKDSZ szerint  túlzottan egyoldalú értelmezése a törvénynek, és ennek a dolgozó látja a kárát.

A törvény szövege ahhoz sem elég pontos, hogy biztonsággal ki lehessen jelenti: az adott dolgozónak igenis jár a közalkalmazottakat megillető végkielégítés. Nem tudni, mi van például akkor, ha a munkavállaló múlt hétfőig elfogadta ugyan  a munkáltató előzetes ajánlatát, de a konkrét szerződést októberben végül mégsem írja alá.

A végkielégítést a munkáltatónak kell kigazdálkodnia, de arról sincsen hír, hogy erre a központi költségvetésből bármekkora keretet elkülönítettek volna.

Az intézményeknek van egy januárban elkezdett pénzügyi évük – jóváhagyott pénzügyi tervvel – amelyben értelemszerűen előzetesen nem kalkuláltak végkielégítésekkel. Ez pedig az ott maradókat is rosszul érinti, hiszen ugyanaz a keret áll rendelkezésre a végkielégítésekre, ami aztán az új szerződést aláírok fizetésére is marad – magyarázza Dobrovits Orsolya.

Az önkormányzatok terhei és a fehér hollók

Az állam mint munkáltató kivonulni látszik a közművelődés területéről, nem látszanak ugyanakkor annak a garanciái, hogy az önkormányzatok finanszírozni tudják a hozzájuk tartozó intézményeket. Van ugyan feladatellátási kötelezettsége ilyen tekintetben az önkormányzatoknak, de hogy ezt milyen minőségű múzeummal, könyvtárral vagy művelődési házzal tudják megvalósítani, az erősen kérdéses, mivel bizonytalan, hogy mennyi forrás marad minderre.

„Ha most elmegy a kollégák egy része, és marad 70-80 százalékuk, akkor kevesebb dolgozónak kell ellátnia ugyanazokat a feladatokat. Vagyis hiába lesz hat százalék béremelés, az ott maradt munkatársaknak többet is kell dolgozniuk” – mondja a KKDSZ elnöke.

Ráadásul a területen a folyamatosan növekedő közművelődési feladatok miatt eddig is a szükségesnél kevesebben dolgoztak.

Ha fehér hollónak is számítanak, de vannak a mostani, a járvány és a kormány elvonásai miatt a helyhatóságok számára mostoha körülmények közt is olyan önkormányzatok, amelyek a saját lehetőségeikhez mérten igyekeznek novembertől is közalkalmazottként tekinteni a közművelődésben dolgozókra. Mint arról a Mércén beszámoltunk, Budapest augusztus végén egyezett meg a fővárosi intézmények vezetőivel és a KKDSZ-szel arról, hogy új kollektív szerződést hoznak létre, amely közel 900 fővárosi kulturális intézményben dolgozó munkavállalónak biztosít néhány olyan előnyt a következő 10 évre, ami a korábbi közalkalmazotti státusszal járt, például a tisztességes végkielégítést, a jubileumi jutalmat és a lehető legkedvezőbb szabadságolást, ezek mellett pedig még az idei költségvetéssel bevezetett Budapest-pótlékot is,  amellyel az évek, évtizedek óta a budapesti közszolgálatokban dolgozókat ismerné el a főváros.

A fővároshoz csatlakozott a múlt héten Szeged is, amely lényegében ugyanezt a konstrukciót készül megvalósítani. Ugyanakkor míg a budapesti közgyűlés előzetesen jóváhagyta a megállapodást, Szegeden előbb az intézményekkel és a szakszervezettel állapodott meg az önkormányzat, de a szavazás még hátravan: a szeptember 25-ei (péntek) közgyűlés veszi majd napirendjére.

Dobrovits Orsolya szerint ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nagyon sok önkormányzat eddig is tartott érdekegyeztetést, és sok esetben rá is kényszerült arra, hogy városi pótlékot adjon a helyi kulturális dolgozóknak. Tehát vannak jó példák ilyen tekintetben, arról nem beszélve, hogy az érdekegyeztetés terén sokkal pozitívabb a mérleg a települések szintjén, mint a kormány és a minisztérium esetében, amely ezt tavasszal például azzal intézte el, hogy egy világjárvány közepén a húsvéti hosszú hétvége előtt, nagycsütörtökön este 19:45-kor küldte el „társadalmi egyeztetésre” a szakmai szervezeteknek az átalakításról szóló törvénytervezetet következő keddi határidővel.

Jogfosztás korona idején

A jogfosztó törvénymódosítás mellett az új erőre kapó koronavírus-járvány miatt is bizonytalan a kulturális szféra dolgozóinak helyzete. A  tavaszi korlátozások idején a legtöbben home office-ban dolgoztak vagy szabadságon voltak, és az alapfizetésüket megkapták. Így az egész szektor – néhány kirívó esetet leszámítva – összességében tavasszal „nem veszített túl sok vért”, átlagban a rendes működéskor szokásos bérek 85 százalékát  megkapták a dolgozók, bár az intézmények többet is veszítettek a hosszú bezárások és a bevételek kiesése miatt – mondta el a szakszervezet elnöke.

Ha viszont a járványhelyzet hosszan elnyúlik – márpedig erre jelenleg minden esély megvan -, nehéz megmondani, hogy a szektor hogyan fogja átvészelni.

Kérdésünkre Dobrovits Orsolya megerősítette, hogy nagyon is valós probléma a munkavállalók számára kisebb védettséget jelentő új rendszerben, hogy könnyebben válhatnak majd meg a dolgozóiktól a vírus miatt hosszabb ideig csökkentett üzemmódra kényszerített, bevételeiktől eleső közművelődési intézmények, ez a szempont biztosan szerepet játszott annak mérlegelésében, hogy rábólintsanak-e a munkáltatói ajánlatra.

Csak a bizonytalanság biztos

A szakszervezeti vezető szerint ugyanakkor az átalakulásnak nem kellene feltétlenül armageddonként sújtania a szektort: van ugyanis jó pár olyan intézmény, amelyeket már öt-hat évvel ezelőtt kiszerveztek az közszférából, és ahol elboldogulnak a dolgozók az új körülmények között is.

Ám szerinte fontos megjegyezni, hogy a kulturális intézmények között ezen a téren igen nagy különbségek lehetnek funkciójuktól függően: teljesen más egy közművelődési dolgozónak „versenyszférásnak” lennie, és megint más egy leváltárosnak vagy múzeumi dolgozónak. Hiszen a közművelődési intézményeknél a legtöbb program bevételcentrikus: tehát egy nyugdíjasklubos vagy egy fiataloknak szóló program esetében egyaránt szedhetnek hozzájárulást, belépődíjat.

A közgyűjteményi terület azonban eredendően a nonprofit szolgáltatás kategóriájába tartozott eddig. A könyvtáraknak is vannak fizetős szolgáltatásaik – ugyanakkor utóbbiak nagy általánosságban kevésbé vannak rászorulva arra, hogy ilyen típusú bevételekből tartsák fent magukat, mint mondjuk egy közművelődési intézmény.

Ám a régi dokumentumokat őrző, kutatások helyszínéül szolgáló levéltárak esetében ezt a fajta versenyszemléletet nehéz számon kérni a munkavállalókon: attól nem fognak több iratot kikérni egy levéltárból, hogy ők „versenyszellemben” dolgoznak.

Másrészt pedig ha egyre többet kell fizetni ezekben az intézményekben olyanért, ami eddig alapszolgáltatásként felár nélkül járt, annak végső soron a látogatók fogják a kárát érezni a zsebükön keresztül, és egyre több szolgáltatás nem lesz mindenki számára elérhető. Így végső soron az esélyegyenlőség is csorbul, pedig ezek az intézmények közfeladatot látnak el, és a továbbiakban is azt fognak ellátni.

A múzeumi területen is lehet a belépődíjakat növelni, a kérdés az, hogy ki fogja ezeket kifizetni. Egy vidéki közgyűjtemény, aminek a feladata a lokális múlt emlékeinek az őrzése és bemutatása, nem tud olyan szolgáltatást adni, mint az országos nagy gyűjtemények, nem is ez a feladata. Nem is képes a potenciálisan eleve kevesebb látogatót, állandó új kiállítással, programokkal bevonzani és így bevételt termelni. Mindez olyan adottság, ami független az intézményekben dolgozók igyekezetétől. Ezeket a közgyűjteményeket a helyi közösség hozta létre, nem a piaci igény. Ha a közösségek anyagi képessége elégtelen, és nincs központi támogatás, ezek a vidéki múzeumok megszűnésre vannak ítélve. Ezzel azonban nem csak az adott hely, hanem az ország is szegényedik.

A helyzetet rontja, hogy a dolgozóknak most hirtelen a munkáltatóval kell megállapodniuk, az alkufolyamathoz pedig nincsenek hozzászokva a dolgozók, mert közalkalmazottként korábban nem voltak ilyen helyzetben.

„Lehet, hogy egyes helyeken jól jöhetnek ki az új feltételekből, ahol van erre forrás és fenntartói akarat, ahol viszont nincs, nagyon sérülékennyé teszik a dolgozókat” – mondja Dobrovits Orsolya.

Nagyobb szerepe lesz viszont az elnök szerint éppen emiatt a kollektív alkuknak is: akár meg is erősödhet a dolgozók közössége ebben a helyzetben, ami a szakszervezetnek is előnyére válhat. De még ha benne is van a pakliban, hogy a szakma a munkavállalói érdekvédelem terén kénytelen-kelletlen magára találjon, a pénzügyi források esetlegessége és a kaotikus szabályozás miatt egyelőre csak a bizonytalanság biztos.