„Szólj! s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! ismerlek egészen”
Magyarország miniszterelnöke írt egy nagyszerű cikket a Magyar Nemzetbe. Ezt pontosan úgy értem, mint Vörösmarty a Szózatban a „nagyszerű halált”: a miniszterelnök egy nagy méretű cikket írt.
Vörösmarty szavait is sokszor félreértik, és azt gondolják, hogy a magyar nemzet halála szerinte fennkölt lenne és megható, ezért érdemes tisztázni, hogy mindkét esetben egész másról van szó. Ez például egy nagyon hosszú cikk volt. Nagyon, nagyon hosszú. Úgy is mondhatnám, hogy kimerítő cikk volt, ami jelenthet teljességre törekvőt, és azt is, hogy dögletesen unalmas. A miniszterelnök cikkére szerintem inkább az utóbbi vonatkozik.
Azt elismerhetjük, hogy a cikk egy lendületes retorikájú kísérlet arra, hogy az országot tíz éve egyre kevésbé korlátozott hatalommal irányító miniszterelnök megfejtse számunkra, mi történik körülöttünk itthon és a nagyvilágban, hogy mi történik velünk és miért, s hogy ebben a történetben mi az ő szerepe, és mi az ellenzéké.
Ráadásul elemelve az egészet az elmúlt hónapokat meghatározó járványügyi problematikától és új irányt kívánva adni a hazai belpolitikának. Mint ilyen, ez is csak egy újabb a sorban a miniszterelnöki életművön belül, amely máris számtalan hasonló beszédet, interjút és egyéb politikaformáló szándékkal született szöveget tartalmaz. Van, akit érdekelnek a miniszterelnöki életmű újabb és újabb darabjai, van, akit kevésbé. Engem egyre kevésbé.
De nem csak azért nem érdekes, ami a cikkben van, mert már láttunk ilyet, hanem két, ennél sokkal lényegesebb okból. Az egyik, már lassan megszokottnak tekinthető ok, hogy a miniszterelnök szavaiban legalább annyi a tudatos provokáció, trollkodás mint valódi válasz valódi problémákra.
Sokan nem értenek egyet ezzel, de már jó ideje azt látom, hogy ezek a szövegek tartalmi értelemben üresek.
Lelkesítik a tábort, provokálják az ellenfeleket, és sulykolják azt, hogy Magyarország miniszterelnöke nem csak a hatalom kedvéért akarja magának a hatalmat, nem csak a játék öröméért játssza a politikát, nem is a rokonsága, barátai és üzletfelei gyarapodásáért, hanem, mert van egy Üzenet, egy Megfejtés, egy Ügy, egy Igazság, amelynek ő a hordozója, egyúttal első számú bajnoka is.
Csak hát ettől még nincs rendben, amiket mond, és még arról sem feltétlenül tudja meggyőzni az embert, hogy legalább komolyan gondolja. Politikája tényleges tartalmával kapcsolatban éppen elég sok minden tudható abból, amiket eddig csinált, és sejthető, hogy a jövőben miket fog, ebből a szempontból is teljesen fölösleges erre a dolgozatra időt és energiát pazarolni. Én is csak szakmai alázatból rágtam magam keresztül rajta, és még így is megbántam minden percét.
A másik ok, ami miatt nem kifejezetten érdekes, amiket a miniszterelnök mond, az némiképp szokatlan az ő karrierjében. Ez pedig az, hogy
valamikor február környékén a magyar kormány elkövetett egy végzetes hibát, amikor alábecsülte a koronavírus-járvány várható következményeit. Ekkor elvesztette a kezdeményezést a politika alakításában, és azóta képtelen visszaszerezni a kontrollt az események fölött.
Csak két jellemző példa a kontrollvesztésre. Először tavasszal, mikor a magyar gazdaság éppen beleállt a földbe (történelmi, háborús károkat idéző, második negyedéves GDP-csökkenés következett be), az innovációs és technológiai miniszter azt mondta április 28-i interjújában – és ezt muszáj szó szerint idézni, mert nehéz elhinni, hogy ezt nem álmodtam, hanem a miniszter tényleg pont a második negyedév kellős közepén volt képes ezt nyilatkozni:
„Én nem íróasztal mellett töltöttem az elmúlt évtizedeket, mint sok közgazdász, aki mindenféle butaságokat írogat a gazdaságról, hanem az iparban, ezért van némi tapasztalatom a reálfolyamatokról. Ma is néhány telefonbeszélgetés alapján ki tudom deríteni, milyen most a helyzet egy multinál, egy hazai nagy- vagy kisvállalatnál. Ezért úgy látom, nem akkora a probléma a hazai gazdaságban, mint sokan állítják, szerintem gyors lesz a visszapattanás.”
Az egy dolog, hogy természetesen nem lett „gyors visszapattanás”. A világon semmi sem szólt mellette. De Palkovics László mentségére legyen mondva, hogy rajta kívül még sokan hittek benne, mert akartak benne hinni. És ez emberileg érthető is, elvégre ki akarna elnyúló válságot gyors helyreállás helyett?
De ez semmi ahhoz képest, hogy a miniszter egyik oldalról megalázta azokat a közgazdászokat, akiknek a szakmája, hogy elemzik és értelmezik a gazdasági folyamatokat, és történetesen igazat is mondtak, miközben másik oldalról felértékelte a személyes gazdasági kapcsolatait, akik viszont ezek szerint nem merték neki megmondani az igazat, vagy ők se tudták. Nyitva hagyom a kérdést, hogy utóbbiak közül melyik lehetőség ijesztőbb.
Másodszor, az egész évet végigkíséri a hazai járványügyi intézkedések kaotikussága, esetlegessége és nyilvánvaló inkonzisztenciája, amiről seregnyi mulatságos és egyúttal aggodalomra okot adó példát lehetne felhozni, de maradjunk csak egynél, amely épp eléggé sokat elárul arról, hogy a rezsim valójában folyamatosan több hetes lemaradásban van az események mögött.
Ahogy arra Szabó Andrea rámutatott a nyilvánosan hozzáférhető adatok alapján, a koronavírus-járvány második hulláma meglehetősen korán elkezdődött, valamikor július 24-e környékén. Sokkal korábban, mint hogy a közvélemény felfigyelt volna rá. Ekkor egy lassú, de folyamatos emelkedés kezdődött az esetszámban, majd augusztus közepén feltűnően gyorsulni kezdett a vírus terjedése. A járványügyi szakemberek – köztük a kormányzati stábban együttműködők – szerint akkorra már bőven Magyarországon belül terjedt a vírus, nem pedig külföldről hurcolták be a fertőzést. Ehhez képest mit tett a kormány és mikor?
Augusztus 30-án megjelent egy kormányrendelet, amely beutazási korlátozásokat léptetett életbe. Bő egy hónapja volt a kormánynak, hogy csírájában fojtsa el a járvány terjedését. Nem tették. Megvárták, amíg már komolyabb beavatkozásra lesz szükség. S amit tettek, az is túl késői volt és túl kevés is. Ez a legkevesebb, amit erről mondani lehet.
Nem kivételes, hogy valakik így reagáljanak a koronavírus-járványra. Olyannyira nem egyedi, hogy lehet ezt „floridai modellnek” is nevezni az egyik legismertebb nemzetközi előzmény alapján. Ám ami nem egyedi, attól még lehet megdöbbentően felelőtlen és ostoba is. Hogy egy korábbi, a dolgokat annak idején szintén csúnyán benéző miniszterelnököt idézzem, méretes böszmeség volt ez.
Ma a járvány sokkal kiterjedtebb, mint tavasszal és a kormányzathoz közelállók szavaiból arra lehet következtetni, hogy ennek súlyos, emberéletekben mérhető ára lesz. Nem a távoli jövőben, hanem heteken belül. Miért tette ezt mégis a kormány? Erre több lehetséges magyarázat van. Talán rossz következtetést vontak le a tavaszi első hullámból, és elhitték, hogy mégse lesz nagy járvány, amiben tévedtek.
Vagy az is lehet, hogy rossz következtetéseket vontak le a tavaszi első hullámból, és nem értették meg, hogy a gazdasági összeomlást elsősorban nem a hazai járványügyi intézkedések, hanem a nemzetközi gazdasági rendszer megingása váltotta ki, és most nem a járvány szabadon engedésére van szükség a gazdaság életben tartásához, hanem ellenkezőleg, precíz, határozott intézkedésekre a járvány féken tartása érdekében.
Vagy az is lehet, hogy félreértették a svéd modellt, és nem tűnt fel nekik, hogy a svédek nem szabadon engedték a járványt, hanem precízen kiszámított és határozott járványügyi intézkedéseket hoztak, majd a hibáikból egy sereg nagyon fontos következtetést levonva készülnek a második hullámra.
Vagy az is lehet, hogy azért a határzárat választották, mert ez illik a kormányzat 5 éve tartó idegenellenes kampányába, és ha már szabadon akarták engedni a járványt, legalább retorikailag ismerős megfogalmazásokkal próbálták erről elterelni a figyelmet. Akárhogy is, itt van szeptember második fele, és azt látjuk, hogy a járvány erősebben tombol, mint valaha, amiket meg a kormány mond a vírusról, az köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Ehhez képest kaptunk egy miniszterelnöki esszét a Magyar Nemzetben. A kormányfő az elején rettenetes elnyomásról, szellemi szabadságharcról beszél, meg arról, hogy nehéz a harc, de egyre többen ismerik fel, hogy neki van igaza. Ez végül is érthető. Még csak 30 éve volt rendszerváltás, azóta csak 14 évig volt ő a miniszterelnök, 16 éve nyeri sorra a legnagyobb európai frakció tagjaként az EP-választásokat, 14 éve uralja a pártja az önkormányzatokat, 10 éve kétharmados többséggel kormányoz, azóta alkotmányoz, államosít, privatizál, intézményeket alapít, intézményeket zár be, megy át a médiabirodalmának úthengere a tőlük független sajtó túlnyomó részén, emel fel és tipor le oligarchákat, oszt újra a hazai földeket, dohányárusítási jogot, építtet stadiont a háza végébe és így tovább.
Baromi nehéz lehetett. Neki is, a családjának is. Meg az összes hívének, akiket elnyomtak az egyetemi szférában. Nem ám a CEU-t űzték ki, nem: a miniszterelnök híveinek karrierjét tették tönkre.
Arról is ír a miniszterelnök, hogy szerinte 20 évig élt a konzervativizmust és liberalizmust, kereszténydemokráciát és liberalizmust összemosó intellektuális pontatlanság. Ebből ugyan a világon semmi sem igaz, a vele ellentétben valóban kereszténydemokrata és liberális Antall József sincs már 27 éve nincs köztünk, hogy a kettő szoros összetartozásáról beszéljen nekünk, mint tette sokszor 1989 és 1993 között.
De mint mondtam is, nem számít, a mostani miniszterelnök miket mond, mert nem azért mondja. Ugyanígy vizionál az írásában élethalálharcot migrációs kérdésben, oktatáspolitikában, meg az igazságosság kérdésében, de a legviccesebb rész, ahol azt írja, hogy a liberális stratégia lényege, hogy kettéosztja a politikát.
Nem csak azért vicces ez, mert a miniszterelnök maga osztja ketté a politika világát az írásában, hanem azért is, mert miután a szöveg elején tisztázta, hogy a liberálisok akarják kizárólagosság igényével megmondani, mi mit jelent, itt éppen ő próbálja. És amikor azt mondom, hogy vicces, akkor azt nem úgy értem, hogy annyira szórakoztató, hogy még napokig fogjuk felemlegetni a találó megfogalmazásait, okos gondolatait, hanem, hogy az ember kicsit szégyenkezve olvassa a szöveget, miközben arra gondol, hogy atyaég, tényleg ez az a szint, amit a jelenlegi rezsim ellenzéke nem tud megugrani egy évtizede?
A miniszterelnök egy absztrakt ideológiai konfliktus mítoszával akarja kielégíteni közönségét, ahelyett, hogy a valóságról beszélne, a mi valós, tényleges problémáinkról, a járványról, a gazdasági válságról és a többi valós kérdésről. S még, ha csak ennyi lenne a baj vele! De ráadásul nem képes egy hosszú és unalmassága miatt még hosszabbnak tűnő szövegen belül, ami azért másfelől mégse a Háború és béke, csak egy nyavalyás újságcikk, fenntartani a gondolatmenete egységét sem. Mindezek alapján nehéz nem arra gondolni, hogy Magyarország miniszterelnöke nem egyszerűen nem kínál választ valódi Magyarország valódi és égető problémáira, hanem ő maga a probléma.
