Boris Johnson konzervatív kormányának – ez, azt hiszem, már viszonylag biztosan állítható – sikerült egészen elképesztően félrekezelnie a covid-járvány első hullámát és az azzal járó gazdasági válságot. (A nyugati világban náluk rosszabbul egyedül a Trump vezette Egyesült Államok reagált a válságra, bár jelenleg az orbáni Magyarország is hajt erre a megtisztelő pozícióra.)
Európa legrosszabb hivatalos halálozási mutatói mellett (illetve nyilván attól egyáltalán nem függetlenül) a nyugati világ legdurvább recesszióját is az Egyesült Királyság élte meg, itt 20,4%-at esett a GDP a második negyedévben.
Azért írom, hogy a halálozási mutatóktól és a járvány elszabadulásától nem függetlenül, mert pl. a vendéglátóipari egységek, kulturális terek és a különböző szolgáltatások (pl. fodrászat) csak július elején nyithattak újra. (Már ha egyáltalán újranyitottak, és nem mentek csődbe, vagy nem döntöttek későbbi újranyitás mellett, mint sok múzeum.)
Csak hogy nyilvánvaló legyen: az IMF adatait figyelembe véve ez (vásárlóerő-paritási alapon) nagyjából azt jelenti, hogy a brit egy főre jutó GDP ma nem sokkal több, mint a válság előtt Magyarországé volt (csak sajnos közben a magyar GDP esése is kétszámjegyű). Fontos azért észben tartani, hogy a gazdaság nem csak a járvány félrekezelése miatt, hanem strukturális okokból (a brit gazdaság nagyon szolgáltatás- és fogyasztásalapú) is rosszul reagált, ráadásul lehet, hogy elkezdődött a brexit „beárazása” is.
Ahhoz, hogy az Egyesült Királyság sikeresebben tudjon reagálni a második hullámra, alapvetően három dologra lenne szükség: egészségügyi és járványügyi kapacitásra, kompetens politikai döntéshozatalra és megfelelő gazdasági válságkezelésre.
Az első terén, azt hiszem, legalább papíron minden rendben van. Hatalmas (a hivatalos számok szerint 350 ezres) a tesztelési kapacitás, még ha jelenleg ennek csak a fele is van kihasználva. Kiépült az esetkövetés rendszere (pl. minden vendéglátóhelyen elkérik az adatait a vendégeknek), és mára kialakultak a távolságtartás és védekezés normái is (kötelező maszkviselés a tömegközlekedési eszközökön és a boltokban, sok helyen plexifalak kialakítása, pl. éttermek asztalai között, stb.). És figyelembe véve a magyarországi helyzetet (tipp az ellenzéki pártoknak: verjék az asztalt, hogy milyen nehezen kapható Magyarországon ingyenes teszt), ez azért nem triviális dolog.
A valóság azonban ennél kevésbé rózsás, és itt most nem csak azokra az anekdotikus beszámolókra gondolok, amelyek szerint más európai nagyvárosokban többen hordanak maszkot a tömegközlekedésben. Vegyük pl. a tesztelést!
Az igaz, hogy a teszt foglalása elég egyszerű, az amúgy is igen felhasználóbarát brit kormányzati weboldalon. Ráadásul, mivel a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) tesztjei önkiszolgáló módon zajlanak (tehát mindenki saját magának vesz mintát), lehetőség van otthoni tesztet is kérni, bár az autós vagy gyalogos tesztelés természetesen gyorsabb. Csakhogy, ez a gyakorlatban akár azt is jelentheti, hogy Londoni lakosoknak Skóciában ajánl fel teszthelyszínt a rendszer, és általában is a tesztelési kapacitások szűkösségéről szólnak a hírek.
Az egészségügyi miniszter szerint az emberek járnak feleslegesen tesztelni, azért kevés a kapacitás (tényleg!), és ugyan tervek vannak egy új tesztelési rendszer kialakítására, de az ehhez szükséges technológia még nincs megalkotva, és ahhoz, idézem, az atombomba kifejlesztéséhez vezető Manhattan tervhez hasonló erőfeszítésre lesz szükség. (Hogy ezek a hasonlatok kinek jutnak eszébe, az jó kérdés.)
Ez azért fontos, mert jelenleg (amúgy nagyon helyesen) az a kormány üzenete, hogy kb. az első kósza gyanúra mindenki azonnal menjen tesztet csináltatni. Én nem tudom, mennyire elterjedtek a gondok az otthoni tesztelés foglalásával, de azért az nem elfogadható, hogy egy kilencmilliós nagyváros túloldalára kell elmenni tesztre, és nem egy maximum pár kilométerre lévő helyre.
Hasonló problémák vannak az esetkövetési rendszerrel is. Matt Hancock egészségügyi miniszter szeptember 3-án büszkén jelentette be, hogy már 84% a kontaktuskutatás sikeressége (vagyis a kontaktok 84%-át tudják elérni), de egy hónapja még nem voltak képesek elérni az ajánlott, 80%-os sikerességi rátát. Ráadásul az, hogy az egész követés manuálisan, kitöltögetett adatlapokkal történik, már önmagában kudarc, hiszen az erre a célra fejlesztett app, sok fiaskó után, csak augusztusban került széles körű tesztelésre, és még mindig nem elérhető a nyilvánosság számára.
(A kontaktuskutatás esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni a személyiségi jogi kérdéseket. Hogyan tesszük anonimmá a mobilappok adatait, hiszen mégsem jó, ha bárki meg tudja nézni, hogy X futás közben 1,2 méter távolságot tartott csak Y-tól, amikor megelőzte? Hogyan biztosítjuk, hogy senki sem él vissza a vendéglátóhelyek kontaktuskutatási adatlapjaival? Hogyan nem fogja ezeket az adatokat is lenyúlni a Google? Ezek és hasonlóan fontos kérdések túlmutatnak cikkem témáján, így most zárójelbe teszem őket.)
A harmadik, idén nyáron bevezetett megoldás a helyi lezárások intézménye, amely, azt hiszem, kiváló átvezető a következő kérdéshez, a politikai kompetenciához (vagyis inkább inkompetenciához). Ez azt jelenti, hogy ahogy a tömeges tesztelések alapján pontosabb képet lehet alkotni a fertőzés terjedéséről, úgy tudnak szigorítani a jobban érintett helyeken az intézkedéseken. Ennek megfelelően több helyen (így pl. Észak-Anglia igen kiterjedt részén Manchester körül) szigorítottak is az intézkedéseken, anélkül, hogy a kevésbé érintett területeken szigorítani kellett volna.
Csakhogy, ezek a helyi korlátozások a vírus terjedése szempontjából elég következetlennek tűnnek. Gyakorlatilag betiltották a nem egy háztartásban élők találkozását zárt helyen és privát kertekben is, de továbbra is lehet kocsmába járni, és kiülős helyen a más háztartásban élőkkel is lehet lenni. Ez tényleg kizárólag abból a szempontból értelmezhető, hogy a kormány nem szeretne még egyszer ártani a vendéglátóiparnak – és ez tulajdonképpen nem is érthetetlen, csak akkor meg miért nem fogadhat senki vendéget a kertjében?
Hasonló tendenciák bontakoznak ki az országos korlátozások körül. A növekvő esetszám miatt szeptember közepétől a kormány újra tiltást vezet be a hat főnél nagyobb társaságok gyülekezésére (kivéve, akik egy háztartásban élnek), ezúttal külön erre felbérelt COVID-ellenőrökkel segítve a szabályok betartatását. Ez a hatos limit már korábban is hatályban volt, akkor azonban nem lehetett vendéglátóhelyeket sem látogatni.
Most viszont úgy tűnik, mintha a kormány a gazdasági érdekekhez nem merne hozzányúlni, de a viszonylag biztonságos tevékenységeket (pl. nyolcan piknikezés egy parkban), amelyek nem (vagy kevésbé) járnak gazdasági haszonnal, korlátozzák. Vagy legalábbis nem tettek eleget azért, hogy az embereknek ne ez legyen a benyomása. Az biztos, hogy alacsonyabb kockázatú tevékenységeket korlátozni, magasabb kockázatúakat megengedni semmilyen szempontból nem tűnik indokoltnak.
Akadtak olyan üdítő epizódok is, amikor a Manchesterhez tartozó Boltont és Traffordot ki szerette volna venni a kormány a helyi lezárás alól, annak ellenére, hogy az esetek száma folyamatosan emelkedett, és Bolton jelenleg a második legsúlyosabban érintett hely Angliában. Végül Andy Burnham manchesteri polgármester és az érintett önkormányzatok (így a tory többségű boltoni tanács) tiltakozása meggyőzte a kormányt, így a két település marad lezárás alatt. Ezek a pálfurdulások árulkodnak leginkább a brit kormány idén nyári politikai shitshowjáról.
Talán a legtipikusabb – és legszívszorítóbb – ilyen politikai hátraarc a 16, illetve 18 évesek (nagyjából a közép- és emeltszintű érettségiknek megfelelő) GCSE és A Level vizsgái kapcsán történt.
A vírushelyzet miatt ezek a vizsgák nem kerültek megrendezésre, ami azért problematikus, mert a diákok jövője ezeken a vizsgákon múlik. Például, a brit egyetemi felvételi rendszerben a még középiskolás diákoknak úgy ajánlanak fel helyeket, hogy ahhoz az A Level vizsgáikon valamilyen jegyet meg kell szerezniük. Vizsgák hiányában most egy algoritmus okoskodta ki, hogy milyen jegyek „járnának” az egyes diákoknak a tanári becsült jegy alapján.
A gyakorlatban az algoritmus abból indult ki, hogy az adott iskolában az elmúlt években egyes jegyeknek milyen volt a statisztikai eloszlása: tehát mondjuk a legjobb, A* jegyet az elmúlt években a diákok 5%-a kapta meg, A-t pedig 10% kapott, és így tovább. Majd rangsorolta a diákokat, és ennek alapján adott jegyeket.
Ha valaki a rangsorban utolsó volt, és az algoritmus szerint statisztikai alapon ebben az osztályban valakinek meg kellett buknia, akkor azt az algoritmus megbuktatta. Vagyis úgy lehetett megbukni egy vizsgán, hogy el se lehetett menni rá. Mindezt ráadásul a feltételezések szerint úgy, hogy az főleg a rosszabb helyzetű diákokkal szúrjon ki.
Miután hatalmas botrány lett az ügyből, végül a kormány meghátrált (lehetővé téve, hogy az algoritmus által adott és a becsült jegy közül a jobb legyen a végleges eredmény). Ami persze önmagában nem baj, sőt, nyilván nagyon helyes, ha egy kormány visszatáncol a káros intézkedéseitől. Csakhogy ez egyáltalán nem egyedülálló eset: az értelmetlen kegyetlenkedésektől (mint a kísérlet a hátrányos helyzetű gyerekek ingyen étkezésének felfüggesztésére a „nyári szünet” idejére), a vírusügyi bénázásokig (mint a már említett enyhítési mizéria), a brit kormány 180 fokos fordulatait gyűjtő lista egyre hosszabb.
Ez pedig aligha enged kompetens kormányzásra következtetni: hát hogy nem gondolták át, hogy embereket megbuktatni algoritmusos statisztikázásokkal egészen felháborító ötlet, vagy miért nem konzultáltak a helyi önkormányzatokkal a helyi lezárások enyhítése kapcsán? Talán el lehetne kerülni, hogy heti rendszerességgel kelljen rossz (vagy legalábbis nagy tiltakozást kiváltó) kormányzati döntéseket visszavonogatni.
A harmadik terület a gazdaság élénkítése, és talán itt a leginkább kétségbeejtőek a kilátások – ahogy ezt a durva recesszió is mutatja. Ráadásul a munkahelyek védelmére létrejött furlough (ahogy a podcastunkban fordítottuk: „eltáv”) rendszer október végére ígért lezárása további hárommillió munkahely elvesztésével járhat majd az Observer becslései szerint – amelyek közül a lap szerint kétmillió nem is veszne el örökre.
Az eltáv jelentette anyagi biztonság (a kormány garantálja az otthon maradó dolgozók bérének 80 százalékát) helyett a kifejezetten szűkmarkú segélyezési rendszerbe átkerülő emberek pedig vélhetően még kevesebbet fognak költeni a gazdaságban. (És akkor a munkájukat elvesztők megsegítésére kifejezetten elégtelen segélyezési rendszerek kegyetlenségéről és nyilvánvaló elégtelenségéről most terjedelmi okokból, ne is ejtsünk szót.)
A gazdasági visszaesés, azért nem különösebben meglepő módon, a vendéglátóiparban volt a legsúlyosabb, és ugyan a második negyedévi GDP-adatok még nem mutatják, hogy ez mennyiben változott a vendéglátóhelyek július eleji újranyitása óta, ez valószínűleg most is így lehet.
Rövid távon ugyan a kormány étteremsegítő gazdasági programja, amelynek keretében augusztusban hétfőtől szerdáig a programban résztvevő éttermekben a kormány állta a cech felét, a Barclaycards kártyás fizetéseket feldolgozó vállalat számai alapján nem volt sikertelen: 34%-al nőttek a hétfő-kedd-szerdai éttermi költések júliushoz képest, és kisebb személyi kultusz alakult ki a program arcává váló Rishi Sunak pénzügyminiszter körül is.
Ugyanakkor érdemes észben tartani, hogy ez a növekedés a válságos júliushoz képest történt.
Sokkal érdekesebb azonban a brit konzervatív kormány válasza a hosszú távú változásokra. Az már szinte garantált, hogy hosszabb távon is vissza fog szorulni az irodai munkavégzés az otthoni munka kárára (még ha nem is mindenki számára, és várhatóan azért a legtöbben továbbra is valamennyi időt az irodában fognak tölteni).
Ennek számos rövid-középtávú negatív következménye lehet és van is, első körben a gazdaság irodai dolgozók kiszolgálására specializálódott szegletében: legyen szó akár elviteles kávékra és csomagolt szendvicsekre specializálódott láncokról, vagy a munka után „beugró” emberekre építő boltokról és kocsmákról, ezek a helyek hirtelen elvesztették a fogyasztóikat. Ráadásul a belvárosi helyeknek kiesik a turizmus és egy rakás „belvárosba járós” tevékenységhez kapcsolódó vevő is – hiszen senki sem fog színház előtt vagy múzeum után kávézni, ha ezek a helyek zárva tartanak.
Vegyük mindehhez hozzá, hogy a válság miatt magától is esne a fogyasztás; hogy a nagyobb brit városokban (és főleg Londonban) vannak kisebb-nagyobb helyi központok a külső városrészekben is, vagyis sokszor semmi értelme bemenni a belvárosban (nagyjából) ugyanazért; hogy a kormány sokáig kifejezetten kérte a lakosságot, hogy kerülje a tömegközlekedést (ez Londonban sokak számára a belvárosba járás egyetlen módja) – és rögtön érthető, hogy miért írnak a lapok üres belvárosokról, amit egyébként én is meg tudok erősíteni.
Ezzel a helyzettel nyilván valamit kezdeni kell, hiszen a válság miatt tönkremenő belvárosi üzletek és vendéglátóhelyek alkalmazottai, és persze az irodákat kiszolgáló, jellemzően iszonyatosan kiszolgáltatott helyzetű, sokszor bevándorló alkalmazottak hosszú távon is munka nélkül találhatják magukat.
A kormány reakciója azonban minderre annyi, hogy bejelentettek egy kampányt az irodai munkára való visszaállás ösztönzésére (amelyet aztán gyorsan vissza is mondtak, természetesen). Ami persze bámulatosan gyáva megoldás, egy régi, nagyon sok szempontból rossz és valószínűleg örökre elveszett munkarendhez való, maradi ragaszkodás. (És akkor olyan kérdésekről, hogy mennyire biztonságos visszamenni az irodákba, illetve hogy a távolságtartásra épülő irodai környezetben mennyire lennének meg az irodai munka tagadhatatlan előnyei, még nem is beszéltünk.)
Pedig ennek az átalakulásnak tényleg vannak pozitívumai: a külvárosi és kisvárosi bevásárlónegyedek sokkal jobban vészelték át a lezárásokat, sokkal kevésbé kihaltak, és egyes elemzők szerint az otthonról dolgozás feltámaszthatja az évtizedek óta haldokló helyi bevásárlóutcákat is.
Ez pedig, proaktív, a belvárosok szerepét újragondoló kormányzati hozzáállással elhozhatja a kisvárosi Anglia legalább részleges revitalizációját – és azért jelen állás szerint valamennyi időt továbbra is az irodában fognak tölteni az irodai munkavállalók. A brit kormány azonban jelenleg ragaszkodik ahhoz, hogy minden maradjon ugyanúgy, mint korábban volt – ez pedig, tetszik vagy sem, nem egy tartható álláspont.
És hát ott van még a brexit. Bár mostanában érthető okokból még a brit közélet is másodlagos kérdésnek tekinti, a magyar meg csak elvétve foglalkozik már vele, de attól még várhatóan december 31-el lejár az átmeneti időszak, és jelen állás szerint a britek megállapodás nélkül fogják magukat a közös piacon kívül találni magukat.
Jelenleg ráadásul kifejezetten arra épül a brit tárgyalási stratégia, hogy ők, ha kell, elmennek a falig (ami persze lehet sikeres), és elkezdtek a kilépési megállapodás semmibe vételével is fenyegetőzni (ami viszont bizonyosan mindenkit elbátortalanít a britekkel való üzleteléstől).
Pedig egy no-deal brexit a jelenlegi gazdasági helyzetben katasztrofális lehet, a tavaszi leállás hetekig tartó liszt-, élesztő-, tészta- és wc-papír hiánya kis ízelítőt is adott az ellátási láncok összeomlásából.
Így tehát az egyik legrosszabbul érintett európai országnak továbbra sem fényesek a kilátásai. Bár az egészségügyi készültség most valamivel jobb (és ez a magyar helyzetet látva nem triviális kérdés), az inkompetens kormányzás és a gazdaság szerkezeti problémái, valamint a kettő ötvözeteként a brexit még sok bajt okozhat a szigetországban.
