A Bulgáriában zajló, középosztály által dominált tüntetések több mint két hónapja tartanak, az utcán Boriszov miniszterelnök és a korrupció elleni fellépésben jeleskedő Gesev főügyész lemondását követelik. A korrupció fölötti jogos felháborodás Szófiában éppen ellenkező módon csapódik le, mint az elmúlt években a román városok utcáin, de az eltérések mögött az európai periféria határokon átívelő társadalmi és gazdasági struktúrái is felsejlenek. Miért nem jöhet valódi változás a korrupcióellenes középosztályi mozgalmaktól, és miért félnek az elitek a középosztály és a kisemmizett rétegek összefogásától?

Bulgária és Románia is visszafogottan ünnepelte idén a kommunista rezsimek 1989-es bukásának 30. évfordulóját. A rendszerváltást a tömegek sokkterápiája követte, az elitek leszármazottai pedig élvezhették az amerikai és egyéb nyugati üzleti iskolák oktatás állítólagos előnyeit. Eközben az elmúlt 30 év folyamán a kevésbé szerencsések, azok, akik a munkájukból élnek, leginkább a lábukkal szavaztak, és bevándorlóként dolgoznak külföldön. A privatizációnak szabad teret engedtek, aminek a romániai következményeit Alexander Clapp foglalta össze remekül ebben a New Left Review cikkben.

Amikor a gyárak bezárásával egyidőben a haveri kapitalizmus virágzásnak indult Bulgáriában, Ivan Kosztov miniszterelnök (1997-2001) mosolyogva magyarázta, miért van korrupció: „Bulgária egy kis ország. Mindannyian unokatestvérek vagyunk,”. Ezzel arra utalt, hogy az emberek a saját csoportjaikhoz hűségesek, és ha lehet, őket részesítik gazdasági előnyben. Ez egyértelmű utalás a régió befolyásos csoportjainak stratégiájára. A saját csoportodhoz vagy hűséges, rajtuk keresztül építed az életed, a társadalom többi részét pedig kizsákmányolod vagy tudomást sem veszel róla. Ez magától értetődő magyarázat a különböző társadalmi csoportok közti szolidaritás hiányára, amelyek között a szűkös erőforrásokért versenyzés már megtette a hatását, elegendő arra a sok fiatal, képzett bolgár és román szakemberre gondolni, akik immár a brit és a német gazdaságot tartják fenn.

Ezek az új európaiak nem érdemlik meg, hogy nyugati társaik leírják őket, olcsó munkaerőként vagy tolvajokként. A bolgárok és a románok a 20. század során jelentős gazdasági, tudományos és kulturális eredményeket értek el, és ma is megvan a szerepük Európa életében. A változás azonban – a szolidaritás, a társadalmi fejlődés és a modernizáció terén – lassan, fájdalmasan, kételyek és bizonytalanság közepette jön el ezekben a társadalmakban.

Csak a középosztály rendelkezik az erőforrásokkal, amelyek elengedhetetlenek a változás követeléséhez és az azért folytatott küzdelemhez, de tagjai tartanak a privilegizált pozíciójukból eredő előnyeik elvesztésétől, amelyekhez úgy érzik, joguk van.

Magasabb társadalmi státuszukat nem a rendszer kiszolgálásából fakadó következménynek, hanem erényeiknek tudják be. Eközben a többség ki van zárva a társadalmi átalakulás folyamatából, beleértve a középosztály egyes részeit, akiknek a kizsákmányolásnak köszönhető és a nyugatot is jellemző „patologikus elfoglaltság” jut osztályrészül.

A Bulgáriában zajló tüntetések jelenleg több mint 55 napja tartanak. (Az írás szeptember első napjaiban született – szerk.) Az utcán Bojko Boriszov miniszterelnök és Ivan Gesev főügyész lemondását követelik, akik a vádak szerint az oligarchák érdekeit szolgálják egy „fogva tartott országban”. Romániában emlékezetes módon tömegtüntetések voltak 2017-ben és 2018-ban, éppen annak érdekében, hogy megvédjék a vezető korrupcióellenes intézményt – a DNA-t – egy olyan kormányreformtól, amely meggyengítette volna.

A bolgár korrupcióellenességet láthatóan a román példa 2017 előtti fénykora inspirálja: a korrupcióellenesség átvette a demokráciát és társadalmi igazságosságot követelő hangok helyét egyetlen narratívával, amely az „átmenet” kudarcát az „oligarchákra” és a „korrupcióra” fogja a neoliberalizmus és kelet-európai társa, az illiberalizmus helyett.

Románia és Bulgária régiós és globális társadalmi változások sokatmondó példái lehetnének. A korrupcióellenességet mindkét országban a társadalmi változás fontos tényezőjének tekintették. A munkaerőt mindkét országban leértékelték, a szakszervezeti ellenállás és az alulról szerveződő dolgozói szerveződések gyengék, különösen Bulgáriában. A gazdasági dinamizmus és a régióban elfoglalt súly érdekében mindkét ország erőteljesen épített az USA és az EU felé mutatott lojalitásra. Ez természetesen militarizációt, a katonai kiadások növelését és a társadalmi kiadások apadását hozta magával. Az állam érdekei és az elit agendája látványosan felülírták a tömegek igényét a biztonságra és a nyugalomra.

A koronavírus válság ugyanakkor jelentős különbségekre is rámutatott a bolgár és a román társadalom közt. Egy friss felmérés, mely szerint a románok 45%-a vamilyen formában koronaszkeptikus, megsemmisítő képet mutat az intézmények iránti bizalom erodáció mértékéről. Az egymás iránti bizalmatlanság mértéke is elképesztő méreteket öltött: egy 2015-ös felmérés szerint a román népesség mindössze 7%-a mondta, hogy „a legtöbb emberben meg lehet bízni” (ez a szám 20% Olaszországban és 40% Németországban). Ez utóbbit be lehet tudni annak, hogy Romániát erőteljesen átszövik a belbiztonság intézményei, a korrupcióellenes ügyészséget pedig a titkosszolgálattal fennálló gyanús kapcsolatai miatt érték kritikák.

A bolgárok sem helyeznek közösségi bizalmat senkibe. A román elitek legalább elég egységesek, ami a külpolitikai elképzeléseket és az államideológiát illeti – antikommunizmus, korrupcióellenesség, tradicionalizmus/ vallásosság – ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a románokban kialakuljon a homogenitás egyfajta érzése. A bolgár elitek hagyományosan megosztottak, több front mentén. Ez érdekessé teszi az életet: semmibe sem kerül egymástól merőben eltérő meggyőződésű és mentalitású embereket találni, a bolgár társadalom az egységesítő normák hiányáról ismert. A NATO-val és az USA-val való kapcsolat, ami Romániában szentségnek számít, Bulgáriában is fontos, de itt még Istent (a Fehér Ház lakóját, bárki is az) és prófétáit (a szófiai amerikai nagykövetséget) sem övezi egyetértés. Még a bolgárok állítólagos oroszbarátsága sem közös nevező az elitek és a nép körében – Bulgária a Nyugat-Balkánon aktívan segíti elő a nyugati agendát.

A bolgár tüntetések és a korrupcióellenesség

Mindazonáltal, a szófiai tüntetők alkotmányos reformra irányuló követelései arra utalnak, hogy az emberek továbbra is bíznak abban, hogy ezek az intézmények – a főügyész jogainak kurtításával, az igazságszolgáltatásra való politikai befolyás csökkentésével és a bírói kar megerősítésével – megreformálhatóak és elszámoltathatóak.

A bolgár politika keleties sajátossága, hogy a pártok és a mozgalmak vezetők körül formálódnak, majdnem az összes párt „vezetői párt”, az egész szervezet szellemiséget és arculatát a közvélemény előtt egy erős személyiség testesíti meg. Hristo Ivanov korábbi igazságügyi miniszter az egyik említésre méltó politikai vezetője a tüntetéseknek. Ő az „Igen, Bulgária” párt erős embere, amely a szomszédos „Mentsük meg Romániát” nevű jóval sikeresebb párt unokaöccse. Mindkét párt a fiatalabb, Európa-párti népességet képviseli, a városi középosztályt, nagyvállalatok alkalmazottait, a kreatív szektorban dolgozókat és az állami és magánszektor legfontosabb intézményeinek jó kapcsolatokkal bíró szakértőit.

Miért van tehát, hogy míg 2017-18-ban a román középosztály a korrupció ellen tüntetett, az azonos társadalmi csoportokból érkező bolgár társaik ellenzik a bolgár „korrupcióellenes” törekvéseket?

A román példával szemben Ivan Gesev főügyész korrupcióellenessége nem a középosztályból táplálkozik, és nem is őket buzdítja cselekvésre.

A román korrupcióellenes mozgalom alig érintette a vállalati érdekeket. Célkeresztjében politikusok álltak, így következménye az elit cserélődése lett, az átmenet dinoszauruszai le is kerültek a politikai térképről.

Ezzel szemben Gesev korrupcióellenessége az üzleti életre és az oligarchikus érdekekre csapott le: az egyik leggazdagabb bolgárnak Dubaiba kellett menekülnie, miközben jövedelmező szerencsejáték-üzletét elvesztette. Politikusok ellen eddig csak nagyon korlátozott mértékben lépett fel a bolgár antikorrupció, holott a probléma jelenléte nyilvánvaló köreikben. A Gesevet ért támadások szerint egyes oligarchia frakciók érdekében jár el, amikor másokat támad. Ez az oka annak, hogy a bolgár városi középosztály úgy érzi, az állam átejti, miközben saját magának is megvannak a pozíciói az igazságszolgáltatás intézményeiben vagy az állam más szegmenseiben. Az ügyészség által korábban célkeresztbe vett oligarchák egy része szintén támogatja a tüntetéseket.

A bolgár események középpontjában az igazságszolgáltatásért folyó harc áll, mely a főügyész jogköre körül forog. A tüntetők a jogkör szűkítését követelik, miközben a kormány egy olyan alkotmánymódosítási javaslatot nyújtott be, amely törvények kezdeményezésére is lehetőséget adna egy újonnan létrehozandó ügyészségi tanácsnak. 2020 júliusában ezt írtam az Open Democracy-ra: „2017-18-ig a bolgárokat éveken keresztül olyan hírekkel etették, amelyek a Laura Codruța Kövesi által vezetett román Nemzeti Korrupcióellenes Ügyészség sikereiről szóltak. 2013 és 2018 közt Kövesi számos politikus letartóztatását felügyelte, a nemzetközi sajtó széles körben számolt be a fejleményekről. A „korrupcióellenesség román modelljét” a bolgár média az igazságszolgáltatás és a joguralom követendő példájaként dicsérte. Az erős főügyészi hivatalon alapuló korrupcióellenes modellre Bulgáriában így az európai életszínvonal felé vezető út fejezeteként kezdtek tekinteni. Úgy tűnt, a bolgár középosztály tagjai irigykedve néznek román sorstársaikra, amiért a folytonos korrupcióellenes harcban hatalomra tesznek szert.” 

Különös módon Bulgáriába nem a román korrupcióellenes harc lényegét importálták, csak a formáját. A középosztály nem hatalmazódott fel, csak a főügyész:

„Ez megnyitotta az utat a hatalommal való visszaélések előtt, a tüntetéseket pedig a visszaélések észlelése váltotta ki. A román korrupcióellenes modellnek van néhány jellegzetessége. Célkeresztjében főképp klienshálózatokat fenntartó, demokratikusan megválasztott politikusok állnak. A vállalati világ gazdasági érdekeit jobbára érintetlenül hagyja. Ez a modell hatalommal ruházta fel a középosztályt, a magasabb jövedelműeket és a vállalatokat. Lépésről lépésre száműzte a posztkommunista átmenet dinoszauruszait a politika térképéről. Ugyanakkor a valódi gazdasági hatalomtól távol élő, magukra záródó vidéki alsóbb osztályok demokratikus politikai képviseletét jelentősen gyengítette.”

Amit a nyugati médiák a bolgár vagy a román nép korrupt elitek ellen folytatott legitim, igazságosságért folytatott küzdelmeiként ábrázolnak, az valójában a két ország középosztályának küzdelme a hatalom megragadása vagy megtartása érdekében. Ők a nyugati lobbi természetes szövetségeseinek tűnnek – fiatalok, Európa-barátok, értik a kortárs technológiákat és az átlagnál módosabbak – , létezésükkel bizonyítják, hogy a két ország sikeresen integrálódott a nyugati körökbe. Hiba lenne azonban erre a csoportra az egész társadalom reprezentánsaként tekinteni.

Érdemes megemlíteni, hogy a bolgár oligarchaellenes tiltakozások 2013-as hullámában a tüntetőket a média és a társadalom „a szépek és okosak” jelzőkkel illette, ami közvetlenül utalt reprezentánsaik nárcizmusára és arra a szakadékra, ami őket a „csúnya” és „buta” tömegektől elválasztja. Romániában is forgalomban van egy nagyon hasonló kifejezés, „a szép és szabad fiatalság” („Tineri frumoşi şi liberi”, röviden „tefelist”). Ezek azt jelzik, hogy a teljes népesség jelentékeny csoportjai távolinak és talán még morálisan felsőbbrendűnek is érzik magukat a tüntető elitekkel szemben, akik maguk úgy vélik, övék az erkölcsi fölény. A fogalmakat a politikusok is használatba vették, az oszd meg és uralkodj szellemében.

Jöhet e balról a változás?

Hogyan nézhet ki és honnan jön a változás a bolgár és a román társadalmakban?

A román és a bolgár középosztály mintha egy igazi liberális demokráciát szeretne, a mostani urambátyám-rendszer helyett (noha a bolgár középosztályi tüntetések a „jó oligarchák” támogatását is élvezik), és rendelkeznek a pénzzel, a tudással és a szabadidővel, hogy ezt kifejezésre is juttassák. Ők részt vesznek a politikai folyamatban, szubjektumok és cselekvők.

Ugyanakkor, ezekben a társadalmakban a valódi változást az hozná, ha megtörne a posztszocialista átmenet logikája, amely a társadalmi viszonyok áruvá tételén keresztül a tőkefelhalmozás folyamatait segítette.

Ez a baloldal – a szocializmus, a szakszervezetek – megbélyegzettségének meghaladását feltételezné, ami egy összetett folyamat, és talán nem is lehetséges. De ez az egyetlen módja, hogy azok, akiket az átmenet folyamata traumatizált és elszegényített, integrálva legyenek Bulgária és Románia modernizációs folyamatába. Ha a tömegek kimaradnak a nyugatosodás éppen zajló folyamatából, akkor a periférikus társadalmak fejlődése egyenlőtlen módon zajlik majd, győztesekkel és vesztesekkel. Nem lephet meg senkit, hogy a tömegeket a neoprotestáns egyházak és az összeesküvés-elméletek kerítik hatalmukba, a társadalmi integráció olyan módszerei, amelyek inkább összezavarják az embereket, semmint hogy abban segítenék őket, hogy társadalmi és gazdasági érdekekkel és jogokkal rendelkező állampolgárokként értsék meg a helyzetüket.

Bulgáriában baloldali próbálkozások is születnek a változásra. A városi középosztály és annak vezetői erős kommunistaellenes szlogeneket fogalmaznak meg, kritizálva a bolgár társadalom régi elitjének támogatását élvező Rumen Radev elnököt is. A liberális tüntetők tisztában vannak azzal, hogy kisebbségben vannak, és nyitniuk kell a társadalom többi rétege felé is. Ugyanakkor a tüntetéseken továbbra sem követelnek a társadalom egészét érintő változásokat, ez pedig megnehezíti a GERB vezette kormány elleni küzdelmet, amely így könnyedén hivatkozhat a közszféra fizetésemeléseire, valamint egyes szociális juttatások összegének növelésére.

Miközben ez nem kap különösebb sajtóvisszhangot, a szubkulturális körökben formálódó újbaloldal igenis aktív a tüntetéseken. A baloldali körök egy „ökoszociális negyedet” is létrehozták a tüntetések egyik központi helyszínén, a szófiai Sas hídon (ahol a rendőrség szeptember harmadikára virradóan feloszlatta a tüntetést). A baloldali aktivisták emellett online előadásokat, gyűléseket, filmvetítéseket, performanszokat, ételosztást, politikai szemináriumokat szerveztek, szórólapoztak és beszélgetésbe elegyedtek a többi tüntetővel és az utca emberével. Az aktivisták szorosan együttműködnek a tüntetések radikális baloldali blokkjaival, és annak ellenére is részt vesznek a tüntetéseken, hogy olykor támadás éri őket a tömegben szintén jelen lévő neonáci csoportok részéről.

Ezzel párhuzamosan Vanya Grigorova – a Podkrepa (Támogatás) szakszervezet gazdasági tanácsadója és vezető baloldali közszereplő – országjárásba kezdett a dolgozói jogokról és azok érvényesítéséről szóló új könyvének népszerűsítése érdekében. (Grigorova egy évvel ezelőtt adott interjút a Jacobinnak, amiben arról beszélt, hogy Bulgáriának és a régiónak mélyreható társadalmi változásra van szüksége.)

A legfontosabb, hogy szükség lenne a posztkommunista átmenet logikájának és fogalmi keretének meghaladásra. A lényegében jobboldali városi középosztály célja elsősorban a korrupt régi elit lecserélése egy újra: hatalomra jutásuk esetén valószínűleg a maiaknál modernebb, a jelenkor kihívásaira érzékenyebb emberek kerülnének vezető pozíciókba, ám kétséges, hogy ez a hatalomváltás valódi szociális változásokat hozna-e a nehéz sorsú néptömegek számára.

A baloldal igyekszik gyógyírt kínálni az átmenet által ejtett sebekre, igyekszik kihozni a legtöbbet abból, amit az ország korlátozott gazdasági ereje lehetővé tesz. Olyan adórendszer bevezetését javasolja, amely néhány euróval többet hagyna a szegények zsebében, valamint küzd a fogyatékkal élők és szociális segélyeket igénybe vevők megbélyegzése ellen, illetve ellenáll a megkérdőjelezhető hasznosságú szabadkereskedelmi egyezményeknek.

Az újbaloldal – ahogy már a Sas hídi „ökoszociális negyed” létrehozása is rámutatott – azonban ennél tovább megy, közvetlen demokráciát, a nép nagyobb beleszólását követeli, amit szervezetein keresztül gyakorol is. Céljuk elsősorban a társadalmi és ökológiai igazságosság elősegítése. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a járókelők fogékonyak ezekre az ötletekre, még ha némi kételkedéssel is fordulnak ezekhez az akár utópisztikusnak is felfogható elképzelésekhez. Ehhez a politikához elsősorban a kurd Rojava, a mexikói Zapatista felkelés, az olyan nyugati baloldali mozgalmak, mint az Occupy, a Food not Bombs, az Extinction Rebellion valamint a nyugaton már bevett, részvételi demokráciát megvalósító lépések nyújtottak inspirációt.

Normalitások harca Trump korában

A jól szervezett, jó pozíciójú középosztálynak kiemelt szerep jut a társadalmi változások elősegítésében. Ugyanakkor a társadalom többi csoportja is igyekszik bekapcsolódni az eseményekbe. A tüntetések az elmúlt 11 év egészét utasítják el, amelynek nagy részében Boriszov pártja, a GERB volt hatalmon. A közszférában dolgozók között népszerű, titkosszolgálati és rendőrségi körök által alapított GERB élvezi a nyugati gazdasági érdekcsoportok és az Európai Néppárt támogatását is, Boriszov maga pedig remekül illeszkedik a modern idők trumpista politikájához, ahogy azt a szexuális kisebbségeket gyakran célkeresztbe vevő koalíciós partnerei is jól mutatják. Az amerikai kormányzattal való jó viszonyon nyolc F-16-os vadászgépnek 2 milliárd dollárért való megvásárlása is segített, ennek következtében egy ideig Bulgária volt GDP arányosan nézve az egyik legnagyobb hadi költségvetéssel rendelkező NATO-tagállam.

A tüntetők az Európai Uniót is kritizálják, mivel véleményük szerint az EU a stabilitásért és a nyugati gazdasági érdekek kiszolgálásért cserébe félrenéz a GERB korrupciós ügyei és a maffiához köthető bűncselekmények láttán. Emellett sokan vádolják a politikusi pályája előtt Todor Zsivkov kommunista diktátor és II. Simeon bolgár cár (és 2001-2005 között miniszterelnök) testőreként dolgozó Boriszovot, hogy a rendszerváltáskor a hatalmat megszerző oligarchák bábja. Azonban látva az egyes oligarchák ellen zajló hatósági eljárásokat, elképzelhető, hogy felbomlott az alku a miniszterelnök és a gazdasági érdekcsoportok között.

Tehát a bolgár középosztály ennek az elmúlt 11 évnek a status quo-jával kíván szakítani.

Klaus Iohannis román elnököt a „normális Romániát” ígérő üzeneteivel választották újra 2019-ben. A románok szeretik azt mondani, hogy olyan országot szeretnének, mint amilyenek a külföldiek – és itt a Nyugatra, nem pedig a közvetlen szomszédaikra gondolnak. Így a német etnikumú Iohannis jól megtestesíti a városi középosztály fantáziáját a Nyugathoz fokozatosan felzárkózó Romániáról.

Ivan Krastev bolgár politológus legújabb könyvében, a The light that Failed-ben azt fejtegeti, hogy a magyarországi és lengyelországi nacionalista előretörést elsősorban a lakosság afölötti megrökönyödése jelenti, hogy a régóta vágyott „európai normalitás” a romák diszkriminalizációjának tilalmát és a melegházasságot is jelenti. Tehát amit most látunk, az a „normalitások” küzdelme, amit akár civilizációk harcaként is le lehet írni. A bolgár kormánypropaganda a tüntetőket Soros-ügynökként írja le, akik egy „gender köztársaságot” akarnak létrehozni. Ez valószínűleg egy olyan országot jelent, ahol a melegek és transzneműek nincsenek kirekesztve.

Ami az egyik oldalnak normális, az a másiknak láthatóan elfogadhatatlan. Ez magyarázhatja, hogy az eredetileg az igazságügyi rendszer tervezett átalakításáról szóló tiltakozás kultúrharccá fajult. A régi elit Vanya Grigorova baloldali bolgár politikus felívelését is ezzel a kultúrharcos retorikával akadályozta meg. Kezdetben sok ember szimpatizált Grigorovával és átfogó szociális követeléseivel, a közvéleményben elismerést váltott ki az a kérlelhetetlenség, amivel a különböző oligarchákat támadta. Azonban amint kiderült, hogy Grigorova támogatja a jobboldal által sorosista, bolgárellenes propagandeszközként lefestett Isztambuli Egyezményt, a legtöbb támogatója elpártolt tőle, a 2019-es európai parlamenti választásokon már csupán a szavazatok fél százalékát szerezte meg a függetlenként induló aktivista.

A normalitások küzdelme arról tanúskodik, hogy az áhított normalitás irányába tett bármelyik lépés könnyen visszafordítható.

A bolgároknak egy olyan Bulgáriáért kell küzdenie, ahol a társadalom egészét, nem pedig csak a kiváltságos keveseket támogató társadalmi-gazdasági rendszer jelenti a normalitást.

Ez azonban azzal járna, hogy a közbeszéd középpontjában a nélkülözők és jobb körülmények között élők közötti feszültség kerülne, ez pedig elfogadhatatlan lenne az elitek számára. A tüntetők még óvatosak az átfogó szociális követelések megfogalmazásával kapcsolatban, mivel bár ezek kiszélesíthetnék a tiltakozók körét, egyszerre háttérbe szorítanák az igazságszolgáltatás átalakításának ellenzéséről szóló, elsősorban középosztályi narratívát. Arról nem is beszélve, hogy ez az osztályellentétek felerősödését is magával hozhatná, hiszen a most tiltakozó városi középosztály érdekei sok tekintetben szembemennek a nélkülözőkével.

Bulgária és Románia: tükörképek

Bulgária és Románia tulajdonképpen egymás tükörképei, de nem olyan értelemben, hogy a két ország minden területen azonos képet mutatna, hanem úgy, hogy mindkét országban a kapitalizmusba történő átmenet súlyos gazdasági kárai jelentik a legfőbb problémát. A rendszerváltás okozta sebeket az elnyomott tömegek csak akkor heverhetik ki, ha sikerül támogatókra lelniük az elitek között, és gazdasági erőre tesznek szert.

Lehetnek a rendszerváltás vesztesei azok, akik elhozzák a változást? Remélhetőleg igen, de ehhez szükség van az elnyomott tömegek emancipációjára. Ahhoz, hogy a politikai változásokat Romániában és Bulgáriában ne az elitek, hanem a nép irányítsa, elengedhetetlen a munkából élők megerősödése gazdasági, szociális és pszichológiai értelemben.

A fentiek könnyen hathatnak utópisztikusnak és megvalósíthatatlannak azok számára, akik ezekben az országokban élnek. Ahogy azt a 2017-2018-as román, és a mostani bolgár tiltakozások is megmutatták, a középosztály képes kijelölni a társadalomban domináns narratívát. Képes arra, hogy megbélyegezze a szegényeket, de remélhetőleg arra is, hogy megértse a szenvedésüket. Így tehát a „normalitások küzdelme” a középosztály erkölcseiért folytatott küzdelem is lehet. A változást akaró állampolgároknak – legyen szó politikai, szociális vagy éppen geopolitikai változásról – arra kell fókuszálniuk, hogy hogyan építhetők hidak a középosztály és a szegényebb rétegek között. Egy ilyen koalíció ugyanis minden bizonnyal komoly kihívás elé állítaná az eliteket.