Ötven év telt el Salvador Allende, chilei szocialista vezető megválasztása óta. Allende kísérlete a birodalomtól való függés felszámolásának, a jólét megteremtésének és a demokrácia kiszélesítésének programjáról szólt, és ezért kellett az USA-nak és helyi tőkés szövetségeseinek három évet követően megpuccsolniuk. Miről szólt Allende kísérlete?

Salvador Allende és a Unidad Popular (UP) győzelmét Eduardo Frei kereszténydemokrata kormányzása előzte meg. A kereszténydemokraták számos ügyben – szociális kérdés, agrárreform, az erőforrások az ország érdekeinek megfelelő kiaknázása – reformokba fogtak, és széleskörű támogatást élveztek, de a reformok lassan haladtak vagy csak papíron valósultak meg. Ugyanakkor a társadalmi igazságosság, az észak-amerikai tőkétől való függés és a tulajdonviszonyok kérdésének felvetése a nyilvánosságban megnyitotta az utat a reformista politika radikális kritikája előtt és előkészítette a terepet a chilei demokratikus szocializmushoz vezető strukturális reformokat tartalmazó programnak.

Az UP számos baloldali párt koalíciójaként 1969 decemberében alakult meg. A közös programot kiadták képregény-formátumban és a chilei újének, népi-baloldali zenei irányzathoz tartozó Inti Illimani együttes Dal a Programhoz címmel tematikusan megzenésítette az egészségügytől a szociális politikán át a külpolitikáig az állam és a nép viszonyát gyökeresen átalakító célokat. (Tavaly ősszel ugyanez az együttes játszotta le a poder popular himnuszát és az El Pueblo Unido-t a Plaza de la Dignidad-on (Méltóság tere) Santiago de Chilében. A tér az őszi felkelések során került átnevezésre, mint az összecsapások és gyülekezések központi helyszíne.) Chile utcáit elborították a programot ábrázoló falfestmények, hogy mindenki számára hozzáférhetővé és érthetővé váljon, mit javasol a baloldali egységkoalíció a nép számára.

Allende az 1970. szeptember 4-i, szoros választást követően kerülhetett az ország élére.

Míg a Unidad Popular jelöltjeként (36,6 %) csak hajszál híján, kicsit több mint egy százalékkal előzte meg a kereszténydemokrata jelöltet, addig három évvel később a törvényhozásba már 44%-nyi szavazattal abszolút többségbe került Allende koalíciója.

Az áttörő siker azonban a kísérlet végét is jelentette.

Salvador Allende mindössze ezer napot kapott programja megvalósítására. A helyi elitek a CIA és az amerikai politikai elit hathatós támogatásával katonai puccsot hajtottak végre, megkínozták és meggyilkolták Allendét és kezdetét vette a dolgozók, kistermelők és szövetségeseik brutális üldözése és mészárlása. A munkásosztály, bár elképesztő erőre tett szert, a katonai hatalmat, az önvédelem eszközeit nem volt képes sem semlegesíteni, sem magához ragadni.

Az 1973-as parlamenti választásokon világossá vált, hogy a chilei lakosság többsége készen áll egy új Chile megteremtésére a jó és értelmes élet kollektív gyökeres újraértelmezése mentén, és nem kívánják tovább játszani a birodalmi alattvalók szerepét. A kísérlet ellenségei számára a nyílt erőszak maradt az egyetlen lehetőség, amire 1973 szeptember 11-én sor is került. De ez a cikk nem erről, hanem a kibontakozás éveiről fog szólni.

A nép hatalmáért

A baloldali koalíció 1970-es győzelme nem a munkásosztály győzelmét jelentette, csak a harc kezdetét a hegemóniáért. Ezt a hegemóniát együtt formálta az értelmiségi középosztály, alkalmazottak és hivatalnokok széles köre, a gyári munkások, nők – többek között mint háztartásvezetők -, és a kistermelők.

A program kezdettől fogva nyíltan és világosan hitet tett a liberális demokrácia demokratikus meghaladására. Azaz a reprezentatív választási rendszer fenntartása mellett a közvetlen demokrácia és az önszerveződés támogatásával elsősorban az állam decentralizációján és a gazdaság párhuzamos kollektivizálása révén.

A chilei út a szocializmushoz a Unidad Popular számára nem jelentett törést a demokráciával és a jogállammal, hanem éppen annak kiterjesztését a tömegek és az osztályharc szolgálatába állítása réven. Az északi fejlett országok szocialista és a harmadik világ felszabadító mozgalmaihoz hasonlóan a chilei baloldal is úgy vélte, a valódi demokrácia túlmutat a demokrácia polgári fogalmán. A történelmi feladat, ami az UP előtt állt, a polgári demokratikus rendszer meghaladása a demokratikus pluralista szocializmus megteremtésével, nem a népért, hanem a nép által.

Túl az ideológiai meggyőződésen, a poder popular – a néphatalom kiterjesztése és megerősítése a szervezettség és masszív politizálódás révén – a baloldali koalíció szemében alapvető feltétele volt a társadalmi problémák gyökeres kezelésének.

„Chilében megbukott a reformista és fejlesztéspolitikai irányultságú rendszer, ami nem felel meg korunk szükségleteinek. Nem oldhatja meg az imperializmustól és a külföldi tőkétől strukturálisan függő helyi burzsoázia által irányított kapitalista ország problémáit, amelyek éppen ennek a tőkés osztálynak a privilégiumaiból fakadnak, melyekről önként sohasem fognak lemondani.” (Unidad Popular: Bevezető a programhoz)

Ezekkel a privilégiumokkal a forradalmi kormánynak le kellett számolnia ahhoz, hogy hatalmat tudjon adni a népnek, utat nyithasson a népakaratnak és megvalósíthassa a programban foglaltakat. A tömegek érdekeinek megvalósítását pedig csakis a nép széleskörű és hatékony mobilizációja biztosíthatta a helyi és külföldi elit, valamint a tőke hatalmával szemben.

Az azonnali fizetésemelés mellett a legnépszerűbb szociális intézkedések közé tartozott a napi egy liter tej kiosztása minden gyereknek. (A 15 éves kor alattiak 50 százaléka 1970-ben alultáplált volt.) Termőföldeket és környezeti adottságokat tekintve Chile képes lett volna lakossága háromszorosát helyben ellátni, a gyarmati rendszer örökségeként a nagybirtokos agrárexportra termelő rendszer azonban drága, valután vásárolt élelmiszerimportra kényszerítette az országot.

A programnak megfelelően az UP három formát javasolt a termelőeszközök tulajdonlására: társadalmi, kevert és magántulajdon.

Az ország szempontjából kulcsfontosságú szektorok társadalmi, kollektív tulajdonban kell álljanak, ezzel biztosítva az ország önrendelkezését.

A kevert tulajdonlási formákhoz pedig a szövetkezeti és egyéb állami és magánszektor közötti vegyes struktúrákat sorolták.

A kormány először a bankszektort, majd a nikkelkitermelést államosította. Utóbbit a kongresszus egyöntetűen megszavazta, tehát még az ellenzék képviselői sem mertek a nép széles körű támogatását élvező államosítás ellen szavazni. Ráadásul a szakszervezetekben az UP támogatottsága a 80 százalékot is meghaladta.

A nikkel Chile fizetése, a föld és a parasztság pedig a kenyere – hangzott fel újra és újra Allende beszédeiben és a tömeg visszhangzott. Allende, Allende, el pueblo te defiende! Allende Allende a nép megvéd!

Poder popular: a néphatalom megteremtése, az államhatalom decentralizációja

„Porque está vez no se tratá de cambiar un presidente será el pueblo quien construya und Chile bien differente.” (Ezúttal nem egy elnök leváltásáról van szó, hanem a nép által létrehozott új Chiléről.)

A párt eredeti programjában tehát létfontosságú szerepet foglalt el az állam decentralizálása és a poder popular – néphatalom – általi helyettesítése helyi tanácsok alakításával mind a közigazgatás (kerületi, szomszédsági szinten), mind a termelés (üzemek) területén.

A helyi tanácsokat a „népi parlament” volt hivatott nemzeti szinten összehozni, melynek képviselőit a tanácsok közvetlenül választották, és bármikor visszahívhatóak voltak.

Már az 1970-es választások kimenetélében is kulcsfontosságú volt ezeknek a tanácsoknak, népi gyűléseknek a szerepe, a választások után pedig a néphatalom gyakorlásának előfutáraiként a népi önszerveződés iskolájaként működtek.

A Unidad Popular célja a munkásosztály által kivívott demokratikus vívmányok megőrzése és kiterjesztése volt, a gazdaság és a kultúra demokratizálása révén, a tanácsok és a népgyűlés munkája egy szocialista alkotmányozó gyűlésbe futott volna ki. A szoros választási eredményt követően, Allende elnökké avatása előtt az UP egy megállapodás aláírására kényszerült, amiben elfogadták az eddigi alkotmányos rend fenntartását. Ez azért volt különösen fontos az ellenzék számára, mert az tartalmazta a hadsereg „függetlenségére” vonatkozó szabályozást, így nem volt lehetőségük annak feloszlatására, átstrukturálására a régi alkotmányos keretek között. A kétkamarás rendszer és a kezdeti, pusztán relatív többség miatt a beiktatáshoz szükség volt a kongresszus támogatására.

A különböző szinteken és közegben zajló önszerveződő csoportok a Unidad Popular kormányzása alatt saját büdzsét is kaptak, a meghozott döntéseket így ténylegesen át is tudták ültetni a gyakorlatba.

Egyes gyárakban a politizálódás folyamán a munka szervezésén túl már a szükségletek újradefiniálása is megtörtént: exportra kínált luxustermékek helyett a helyi lakosság, a dolgozók családjának igényeit kell kielégíteni, a textilipar feladata jó minőségi ruha gyártása a lakosságnak.

Társadalomtudósok, mérnökök, orvosok, számítástechnikai szakemberek saját területeiken kiemelkedő teljesítményt nyújtottak az új társadalom megteremtése érdekében. A társadalomtudományok terén Chile nemzetközi hotspottá vált, számos latin-amerikai és európai tudós közös munkájával dolgozták ki Santiago de Chilében a marxista elméleten alapuló függőségi paradigmát, ami a félperifériás, perifériás országok fejlődési lehetőségeit elemezte. Ennek meghatározó jelentősége van a mai napig: eddig a pontig nem létezett a helyi viszonyokból és a gyarmatosítás logikájából kiinduló elméleti keretrendszer az ország körülményeinek értelmezésére.

A számítástechnika területén 1971-ben megindult a cybersync project, ami a vállalatok irányítását volt hivatott megkönnyíteni. A számítógépes rendszerek hálózatba kötésén keresztül lényegében létrehozták az internet egy formáját, amit azóta szocialista internetként is emelgetnek. Stafford Beer brit számítástechnikus, a projekt atyja 1973 szeptemberére tervezett felavató beszédében a következőt mondta volna, ha sor kerülhetett volna az eseményre:

„Amit ma hallani fognak, az forradalmi. Nemcsak azért, mert ez az első alkalom, amikor egy ilyen fejlesztés megvalósul a világban, hanem azért, mert az a tudatos döntés vezérel minket, hogy az embereknek adjuk azt a hatalmat, amit a tudomány ad nekünk, olyan formában, hogy szabadon használhassák azt.”

Öt évtized távlatából visszatekintve úgy tűnik, az ezer nap alatt a józan ész, az együttműködés jutott győzelemre az annyiszor megvetett nép által. A tenni, építeni akarás, az új társadalom megteremtésének vágya átjárta a fejeket és a szíveket, mozgatta a testeket egy közös céllal: a jó, kreatív és szabad életért, ahol egyetlen gyerek sem születik alultápláltságra ítélve, ahol mindenki hozzáfér az oktatáshoz, ahol a dolgozók együtt határozzák meg, hogy hogyan és mit termelnek. Ahol virágzik a kultúra, a szellemi munka és a tudomány.

Cordón Cerrillos – Az ipari kordonok

A jobboldali elit igyekezett a kormány politikái által hátrányosabb helyzetbe kerülő csoportokat mint saját népi bázisát megszervezni, és helyenként sikerrel is járt: az USA által pénzzel is támogatott, a transzportvállalatok által felülről megszervezett 1972-es kamionos sztrájk során. Az USA és az elitek által végrehajtott és tüzelt gazdasági szabotázs, illetve a program megvalósítása miatti kényszerek ekkorra nagyon nehéz helyzetbe hozták a kormányt. A kamionosok sztrájkja egy hónapra megbénította az országot, rendszeressé váltak a felső-középosztálybeli, elsősorban nőkből álló tüntetések is.

A Unidad Popular kényszerű lavírozása a hadsereg és a kispolgárság hűségének megőrzéséért ráadásul ekkorra olykor a decentralizáció és a munkás önszerveződés kárára történt.

A válasz alulról érkezett. 1972 júniusában 30 munkás Santiagoban összegyűlt és megalakította az első ipari kordont.

Területi alapon megszervezték a helyi gyárak dolgozóival és a releváns társadalmi csoportokkal (diákok, kistermelők, nők mint családfők és háztartások vezetői) az ellátás biztosítását, a dolgozók munkába szállítását, a termelés zavartalan működését, a termékek szétosztását.

Bázisdemokratikus, nyitott gyűléseken keresztül szerveződtek, visszahívható koordinátorokkal, a helyi tanácsokkal – szomszédsági tanácsok, Populáris Ellátási Tanácsok (Juntas de Vecinos, Juntas de Abastecimiento Popular (JAP) – szoros együttműködésben. Az ipari kordonok követelték a kormány programjának teljes körű kivitelezését és a néphatalom kiterjesztését, a munkások politikai döntéshozásban való részvételét, tehát egyben a képviseleti kormányzat meghaladását is. Saját programok kidolgozásába kezdtek, többek között a monopóliumok felszámolását is követelve.

A santiagói modell gyorsan terjedt, hamarosan országszerte megalakultak az ipari kordonok. Ahol a gyártulajdonosok beszüntették a munkát a kamionos sztrájkokkal szolidaritásban, ott az ipari kordonokba szerveződő munkások elfoglalták a gyárakat és folytatták a termelést.

Miután 1973 tavaszán minden nehézség ellenére a Unidad Popular nemhogy veszített volna, de növelte a mandátumai számát, világossá vált, hogy demokratikus úton az ellenzék nem tudja megakadályozni a szocialista átmenet sikerét.

René Schneider baloldali tábornok ellen már 1970-ben végrehajtottak egy merényletet, 1973 júniusában lezajlott az első – még sikertelen – puccskísérlet. Igyekezve megtartani a hadsereg hűségét, a Unidad Popular ekkorra már három katonai vezetőt is bevont a kormányzásba. Miután a programhoz hű Prats tábornokot a felsőközéposztály tüntetései és nyomásgyakorlása miatt lemondatták, helyét Augusto Pinochet vette át.

A történet folytatása ismert: 1973. szeptember 11-én vérbe fojtották a latin-amerikai baloldal talán legnagyobb és legátfogóbb kísérletét az együttélés szolidáris kultúrájának megteremtésére. Csakis a féktelen brutalitás és erőszak verhette ki ekkor a fejekből, szívekből és kezekből a kollektív alkotás örömét.

Dalokkal kezdtem, falfestményekkel, jelezve, hogy

azok az értelmiségi rétegek, akik hihetetlen erőfeszítéssel lefektették az alapjait az új hegemónia létrehozásának az adott társadalmi és történelmi helyzetben, nem vetették meg a népet, hittek bennük, tudták, hogy a felszabadulás csak általuk, kollektívan lehetséges.

A szükséglet maga nem szüli meg az alternatívát.

Képesek vagyunk-e egyfelől megérteni a tömegek szükségleteit, másfelől megtalálni azokat a válaszokat, amelyeket a világ 90 százalékának érdeke és a józan ész diktál, megegyezni a közös programban és egyesíteni erőinket, jelen lenni mindenhol és felkínálni egy új, szabad együttműködésre, önszerveződésre, kreativitásra, szolidaritásra épülő társadalom alternatíváját? Ezeket a kérdéseket szögezi nekünk ma a chilei szocialista kísérlet.

Ha a lakosság önszerveződése a meghaladásunkra tör, valamit már bizonyosan elértünk.