Az HBO nagysikerű sorozata, a Drót könyörtelen őszinteséggel mutatta be azt az Amerikát, amelynek a létezéséről sokan nem szeretnének tudomást venni. A 2008-ban véget ért sorozat mondanivalója a mai napig jelentős, kiváltképp a Black Lives Matter mozgalom tiltakozásainak felélénkülése nyomán.

A kampányát az Obama-éra iránti nosztalgiára, a párt szavazóbázisának masszív Trump-ellenességére, valamint a demokrata balszárny progresszív javaslataival szembeni szkepszisre felépítő Joe Biden augusztus huszadikán hosszabb beszédben fogadta el az elnökjelöltséget. Az egykori alelnök a kampány kezdete óta hangoztatja, hogy ez a választás elsősorban „Amerikai lelkéről”, a demokratikus normákról kell hogy szóljon, mivel ezeknek áldatlan állapota az USA minden problémájának legfőbb forrása.

Kétségtelenül magasztos gondolatok ezek, ám nem kell ahhoz az Egyesült Államokban élnie az embernek, hogy láthassa, ennél sokkal konkrétabb materiális problémák is megnehezítik az ország lakóinak az életét, amelyekre a politikai elit évtizedek óta nem tud vagy nem akar megoldást kínálni.

A Demokrata Párt szavazói között felülreprezentáltak azok a kiskeresetű, gyakran kisebbségi vagy bevándorló hátterű, nagyvárosokban élő amerikaiak, akiknek a szinte napról napra növekvő egyenlőtlenségek, a korlátlan globális kapitalizmus romboló hatásai határozzák meg és teszik szinte élhetetlenné a mindennapjaikat. Kétséges, hogy ezeknek az embereknek mit tud nyújtani a Biden nevével fémjelzett politikai status quo.

Ezekről a társadalmi-gazdasági problémákról jó képet kaphatunk számos riportból, dokumentumfilmből és egyes baloldali politikusok tevékenysége által. Ám mégis egy több mint 10 éve lezárult tévésorozat az, amely a legkönyörtelenebb, húsbavágó realizmussal mutatja be, mivé lett az amerikai álom, és mennyire fenntarthatatlanok azok a politikai-gazdasági struktúrák, amelyek a társadalom megfelelő működését hivatottak szavatolni. Ez pedig az újságíróból lett televíziós műsorkészítő, David Simon óriási jelentőségű munkája, a Drót (The Wire).

A Drót fontos szereplőjeként tekinthetünk a sztori helyszínére, Maryland állam legnagyobb városára, Baltimore-ra. 2017 nyarán egy marylandi táborban dolgoztam, és miután az első két hetet a világtól elzárva, egy nemzeti parkban töltöttem, Baltimore volt az első város, amit meglátogattam.

Ez volt életem első találkozása Amerikával, és Baltimore óriási hatással volt rám, a Cheasapeke-öbölben lévő lélegzetelállító kikötőjével, építészetével, múzeumaival és a városban található Fort McHenry erőddel, ahol megszületett a világhírű dal arról a csillagos-vörös lobogóról, ami az 1812-15-ös brit-amerikai háború egyik legkeményebb ostroma közepette is ott lobogott a szabadság országa és a bátrak hona felett.

A városnak akadnak tehát híres történelmi emlékhelyei, van népszerű baseball vagy amerikai focicsapata (Orioles, Ravens), és világhírű egyeteme (John Hopkins). Baltimore azonban egyszersmind az USA egyik legveszélyesebb városa, a 680 ezres településen gyakran több ember esik gyilkosság áldozatául évente, mint a nyolc és félmilliós New York Cityben. Komoly problémát jelent a kábítószerhasználat, 2017-ben például 761 ember halt meg kábítószer-és alkoholtúladagolásban.

Baltimore lakosságának közel 64 százaléka afroamerikai, és a város iskolapéldája annak a mélyen gyökerező, intézményesült rasszizmusnak, ami bár kevésbé látványos, mint a déli államokhoz kötött rabszolgaság, szegregált buszok és éttermek hagyománya, ám ezeknél sokkal súlyosabb kárt okozott és okoz mind a mai napig a fekete közösségnek.

1910-ben Baltimore volt az első amerikai város, amely rendeletben szabályozta, hogy fehér többségű városrészekbe nem költözhetnek feketék, és fordítva. A harmincas évektől egészen a hatvanas évekig gyakorolt, a New Dealről ismert Franklin Roosevelt elnöksége alatt bevezetett ún. redlining óriási csapást mért az etnikai kisebbségek által lakott kerületekre, ennek a nyomait pedig a mai napig érezhetjük a városban járva. A különböző városrészek közötti vagyoni, demográfiai egyenlőtlenségek már-már dickensi szintet ütnek meg.

Itt van például az észak-baltimore-i, 78 százalékban fehérek lakta, északi Roland Park – a modern amerikai kertvárosok úttörője már a 19. század végétől kezdve, majdnem egy évszázadon át számos módszerrel akadályozta meg az olyan nemkívánatosnak bélyegzett elemek, mint a feketék vagy éppen a zsidók beköltözését. Itt az egy főre jutó kereset meghaladja a 67 ezer dollárt, a lakosság 54 százaléka rendelkezik felsőfokú diplomával, a munkanélküliség körülbelül 3,4 százalékos.

Ezzel szemben város nyugati részén lévő Sandtown-Winchestert a 2010-es népszámlálás adatai alapján 97 százalékban afroamerikaiak lakják, az átlagjövedelem csupán 11 ezer dollár, a lakosság 20 százaléka munkanélküli, harminc százalékuk nem fejezte be a középiskolát, valamint a lakásállomány ötöde lakhatatlan állapotú és üresen áll.

A rettentő szegregált Baltimore etnikai, valamint az adott területeken realizált befektetéseket mutató térképe leginkább egy pillangóra hasonlít: a relatíve jelentős beruházásokban részesülő, döntő többségükben fehérek lakta városrészek a fej-tor-potroh vonalon helyezkednek el, míg a szinte semmiféle fejlesztésben nem részesülő, afro-amerikaiak lakta területek a pillangó szárnyainál, a város nyugati és keleti részein találhatók.

A Drót a „fekete pillangó” szárnyainak, a bűnözés és szegénység sújtotta Nyugat- és Kelet-Baltimore mindennapjaiba enged bepillantást, egy lehallgatással foglalkozó különleges rendőri egység és célpontjuk, a drogdílerek szemszögéből. Mivel a sorozat nem egy közönséges bűnözőket idealizáló gengszterdráma, így egyértelmű, hogy melyik oldalnak szurkolunk, ám a két szemben álló erő képviselőit a Drót a legkevésbé sem fekete-fehéren jeleníti meg.

Sok kritikus a mély karakterábrázolást tartja a 2002 és 2008 között futó produkció egyik legfőbb értékének, de David Simon elsősorban rendszerkritikát, nem pedig karakterdrámát kívánt létrehozni, így a sorozat a különböző intézmények és azok hatalmi pozícióiban lévő vezetőinek működésével kritikus, nem a „tápláléklánc alján állókkal”.

Bármennyire is tűnjenek deviánsnak és sokszor együgyűnek az utcasarkokon heroint áruló tinédzserek, a Wire elsősorban arra fókuszál, hogy mi vezetett ahhoz, hogy ezek a fiatalok a jövőjüket eldobva dílerekké váljanak, ha tudják, hogy ez az életmód igen gyakran nem jóléthez és magas társadalmi státuszhoz, hanem fiatalon bekövetkező, erőszakos halálhoz vezet.

D’Angelo, Bodie, Wallace karakterein keresztül pontos képet kaphatunk arról, hogy akármennyire is szeretnék ösztönösen gonosztevőnek beállítani azokat, akik a társadalom perifériáján bűnözésből tartják fent magukat, valójában a többségük ugyanúgy csak próbál túlélni a saját magánál nagyobb erők formálta világban, mint mi a sajátunkban, hasonló morális dilemmákkal, napi gondokkal küszködve.

Bár nézőként is felkavaró, hogy egyes közösségekben ennyire a mindennapok része az erőszak, de David Simon elsősorban nem megbotránkoztatni akar, hanem arra keresi a választ, hogy mi vezetett ennek a „másik Amerikának” a kialakulásához, és hogyan tehetünk ellene.

A sorozat legfőbb üzenetét könnyen párhuzamba lehet állítani Bob Dylan Medgar Evers fekete polgárjogi aktivista meggyilkolása által inspirált Only a Pawn in Their Game című dalával: a rendpártiság, a drogellenes háború nevében könnyedén lesöpörhetjük az összes gyalogot a sakktábláról, de a valódi problémát az okozza, hogy a játékszabályok lehetővé teszik a játékosok számára, hogy korlátlan számban helyezzenek fel újakat, bebiztosítva ezzel a legfontosabb figurákat.

Az ötből négy évad záródik néhány tényleges életfogytiglani börtönbüntetés kiszabásával, ám az utolsó képsorokban azt is láthatjuk, hogy a lemorzsolódó fogaskereket újakra cserélő gépezet hogyan robog tovább, és rántja magával Baltimore városát az erőszak, a szegénység és társadalmi igazságtalanság egyre sötétebb mélységébe.

Mint említettem, a Wire elsősorban különböző intézményekkel és ezek vezetőivel foglalkozik. Mind az öt évad más-más intézményt jár körbe, bemutatva, hogy azok hibái hogyan vezetnek Baltimore hanyatlásához. Ezek sorban a rendőrség, a kikötő és a helyi szakszervezet, a helyi politika, az oktatási rendszer és szociális védőháló (kiváltképp a gyermekvédelem), valamint a média. A sorozat kiválóan köti össze ezeket, az első pillantásra egymástól távoli társadalmi intézményeket, rámutatva a modern amerikai társadalom problémáinak összetettségére. Olyan átfogó és komplex képet nyújtva, amelyet a legtöbb esetben kizárólag egyetlen területre fókuszáló jelenkori politika és közéleti diskurzus sokszor képtelen megtenni.

A Mércén is jelent meg cikk arról, hogy az elmúlt évtizedekben mennyire bevett gyakorlattá vált a különböző amerikai bűnügyi sorozatokban a rendőrök idealizálása, az általuk alkalmazott erőszak romantizálása és az igazságszolgáltatás problémáinak elfedése. A Wire ezen a területen is jelesre vizsgázik, hiszen a történetben megjelenő rendőrség nem egy hősök alkotta szupercsapatként jelenik meg, hanem olyan sokszínű munkahelyi közösségként, ahol egyaránt helyet kapnak az elhivatott, szolgálni akaró egyének, és a hataloméhes, cinikus, kegyetlen opportunisták.

Egyesek haszonélvezői, mások az áldozatai az amerikai rendőrséget mételyező erőszakosságnak, a rasszizmusnak, a szexizmusnak vagy a korrupciónak, és főleg a problémák szőnyeg alá söprésének. Ami a rendőrség és az afroamerikai közösség közötti kapcsolat problémáit tematizáló idei tüntetések fényében különösen érdekes, hogy miközben a rendőrség rossz működésmódja a sorozatban is elsősorban a feketéket sújtja, addig az elkövetők között ugyanúgy vannak fekete, mint fehér rendőrök (black police showing out tot he white cop, ugye, ahogy azt az N.W.A is megénekelte).

Ugyanis a Drótban hiába vannak jelen fekete rendőrök az egyszerű járőrtől, a nyomozókon át egészen a városi rendőrfőkapitányig, ha

az intézmény működése nem a megelőzést és az állampolgárok védelmét, hanem a néha már vendettára hajazó, indokolatlan razziákat, sehova sem vezető tömeges letartóztatásokat célozza, hatványozottan büntetve a nélkülözők között felülreprezentált afroamerikaiakat.

A reprezentációs politikának az etnikai kisebbségek életkörülményeinek javításával kapcsolatos korlátait a sorozat akkor is remekül tárja elénk, amikor a helyi politikusok csatározásaiba nyerhetünk bepillantást. Ugyanis hasonlóan a számos amerikai nagyvárosban tapasztalt helyzethez, a Wire Baltimore-jának politikusai is nagyrészt afroamerikaiak, a fekete közösség hagyományos intézményei, mint például az egyházközösségek pedig komoly befolyással rendelkeznek a város működésére. Ennek ellenére ezek az emberek nem olyan politikát folytatnak, amelyekből a város lakosságának többségét adó afroamerikai lakosság profitálna.

A sorozatban magas pozíciókat betöltő feketék nagy része annak a szerencsés kisebbségnek a tagja, akik bár jól tudják, hogy a pálya nem nekik lejt, de képesek voltak belesimulni a rendszerbe, és a saját egyéni előrejutásukat a rájuk bízott állampolgárok szolgálata elé helyezik. Gátlástalanságban nem maradnak el az általuk átélt diszkriminációval sohasem találkozó, Tommy Carcetti nevű feltörekvő fehér politikustól. (Akinek karrierje kísértetiesen hasonlít Martin O’Malley-ére, aki nyolc-nyolc évig volt Baltimore polgármestere és Maryland kormányzója – még ha a 2016-ban az elnökjelöltséggel is megpróbálkozó politikus határozottan tagadta is, hogy hasonlóság lenne közte és az idealista reformerből a hatalom gépezetébe belesimuló, tucatpolitikussá váló Carcetti között).

Bár a sorozat mind az öt évadja rettentő erős, külön érdemes néhány szót ejteni a második és negyedik szezonról. A második a hanyatló iparvárost mutatja be, méghozzá úgy, hogy könnyen tud azonosulhat vele bárki, aki élt már olyan észak-magyarországi térségekben, mint Ózd, Salgótarján vagy Kazincbarcika. Az amerikai munkásosztály (illetve még konkrétabban a kikötőkben dolgozó amerikaiak) haláltusája nem olyan látványos és hirtelen, mint azoké a drogdílereké, akiket Omar Little, a Wire egyik legerősebb és legösszetettebb karaktere végez ki – a homoszexuális Omar dílerek kirablásából él, de vannak elvei, amelyeket még élete kockáztatása árán is betart -; hanem lassú, alig észrevehető, és éppen ezért borzasztó fájdalmas.

A már-már görög tragédiákat idéző bukástörténetet nézve, miközben elítéljük az évad központi szereplőjeként megjelenő korrupt szakszervezeti vezetőt, meg tudjuk érteni a motivációit, hiszen vele együtt nézzük végig, hogyan pusztul le minden, amire ő és tágabb közössége építette az életét, és azzal is szembesülünk, hogy hogyan fordul el tőle az a politikai elit, amely néhány évtizeddel korábban még kezét-lábát törve igyekezett elnyerni a munkásosztály szimpátiáját.

A sokak szerint legjobb negyedik évadban pedig azt nézhetjük végig, hogy a megfelelő szülői háttér, a rossz oktatási rendszer, az embertelen és bürokratikus gyermekvédelem hogyan teszi tönkre azokat az életeket, amik még igazán el sem kezdődtek.

Ha nincs is okunk kételkedni abban, hogy a szegénység és a bűnözés társadalmi problémáira a legjobb gyógyír az oktatás, de ez persze önmagában nem elég. Kérdés, hogyan lehet rábírni a tanulásra azokat a gyermeket, akik születésüktől fogva egy olyan társadalomban szocializálódtak, ami azt táplálja beléjük, hogy nem méltóak egy jobb életre, hogy az egyetlen mód a túlélésre az erőszak és a bűnözés, még akkor is, ha a végén emiatt a saját gyerekeiknek is ugyanúgy apa nélkül kell majd felnőniük, mint nekik egykoron?

A gyermekéletek helyett csak iktatószámokat és lezárandó ügyeket látó bürokratikus gyermekvédelem mellett pedig nem csoda, hogy a sorozatban látható gyerekek – akiknek sokszor már 10-12 éves korukra fel kell nőniük – sarokba szorítva érzik magukat, és a legtöbbünk számára felfoghatatlan problémáik megoldására ők is az erőszakhoz nyúlnak.

Az évad négy, általános iskola felső tagozatában tanuló fiú kálváriáját mutatja be, akik bár egytől egyig méltóak lennének egy jobb életre, mégis csak egyiküknek sikerül kitörnie, méghozzá egy örökbefogadás révén abból a spirálból, amiben több tízezer társával süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre.

És ezzel el is érkeztünk a sorozat által feszegetett egyik legfontosabb kérdéshez: mekkora hatása lehet az egyéni tetteknek az intézmények rossz működésének közepette?

Mennyit ér a sorozat tulajdonképpeni főszereplőjének, Jim McNulty nyomozónak a kérlelhetetlen igazságérzete, ha a rendőrség működése a problémák szőnyeg alá söprését és a látszatmegoldásokat ösztönzi? Mit ér Bunny Colvin kerületi rendőrkapitány személyes meggyőződése, hogy a kábítószerek káros hatásait nem brutális rendőri erőszakkal kell enyhíteni, hanem a szerhasználathoz vezető tényezők megszüntetésével – ha a politika az amerikai közvéleményt évtizedek óta hergeli a teljesen eredménytelen, de emberéletek millióit tönkretevő „drogellenes háború” (War on Drugs) támogatására?

Képesek-e jó tanárok és a mégoly innovatív pedagógiai programok visszatartani a diákokat a bűnözői életmódtól, ha az amerikai társadalmi-gazdasági rendszer azt sugallja nekik, hogy azoknak az embereknek, akik ott élnek, ahol ők, akiknek olyan a családi hátterük, mint nekik, akik úgy néznek ki, mint ők – nincs más esélyük a túlélésre, mint a bűnözés?

A Drót kegyetlenül leszámol a „self-made man” Amerikában annyira népszerű mítoszával, és rámutat, hogy az egyénnek csak akkor van lehetősége kitörni a szegénység-erőszak-reménytelenség háromszögéből, ha a közösség segítő kezet nyújt neki.

A sorozatban vannak ugyan szerencsésen alakuló sorsok is, ám mielőtt túlságosan optimistává válnánk, David Simon mindig leránt minket a földre, ahol szembetaláljuk magunkat a könyörtelen valósággal. Minden megmentett gyermekéletre jut egy tucat elvesztett, minden kigyógyuló heroinfüggő helyére jön két másik, és minden bebörtönzött erőszakos drogbárót követ egy még kegyetlenebb.

És hogy miért aktuális mind a mai napig ennek, a gazdasági világválság, a szélsőjobbos előretörés előtt, 2008 tavaszán lezárult sorozatnak a mondanivalója? Talán leginkább azért, mert hasznos támpont lehet ahhoz, hogy megértsük, miről is szólnak igazán a Black Lives Matter mozgalom idén újból erőre kapó tüntetései.

Külső szemlélőként a lángokba boruló városokat, az utcai összecsapásokat látva valóban nem könnyű megérteni, mi vezet a helyzet ilyen mértékű elfajulásához. Ha a felszínen maradunk, akkor a törvényileg valóban garantált jogegyenlőséget, magas pozíciókat elérő fekete politikusokat, művészeket, sportolókat látva valóban nehéz megérteni, miféle elnyomásról beszélnek a tüntetők. Sőt, ha nagyon akarjuk, akkor a rendőri erőszakot is letudhatjuk azzal, hogy az összes incidenst összekötő mintákat figyelmen kívül hagyva megpróbáljuk megindokolni, miért volt létjogosultsága az ártatlanok életét kioltó gesztusoknak.

A Drót azonban egy utazásra hív minket abba a sötétségbe, amiből amerikaiak milliói már nem látnak más kiutat, mint a sokszor erőszakossá fajuló tiltakozás. A sorozat nem csak bemutatja ezt a sötétséget, amely persze nem csupán Baltimore sajátossága, hisz jelen van szinte minden amerikai nagyváros egyes városrészeiben, a Bronxban, Chicago South Side-ján, Nyugat-Philadelphiában, Comptonban; hanem megpróbál választ adni arra, hogyan törhetnénk ki belőle, hogyan élhetnénk jobban egymás mellett, és hogyan alakíthatnánk ki egy a mainál boldogabb és igazságosabb társadalmat.