Aki kilátástalan szakmában szeretne dolgozni, annak az újságírás jó eséllyel tarthat számot az érdeklődésére. Ha ugyanis nem történik valami csoda a közeljövőben, akkor a legtöbb újságíró élete tele lesz fájdalmas döntéshelyzetekkel a munkanélküliség, a meghunyászkodás és a rendszer kiszolgálása között.
A héten munkába állt az Index új stábja, és eddigi teljesítménye alapján elmondható: azt kaptuk, amit vártunk. Ha a mostani vezetés egy-két tagja korábban garanciája is volt valamiféle függetlenségnek, mostanra már biztos, hogy nem a minőségi újságírást védelmezi.
Éppen ezért, na meg az elmúlt hónapok indexes kálváriája miatt újból végigfutottak az agyamon bizonyos szakmai döntéseim. Miért hagytam el egyes munkahelyeket? Miért nem jöttek szóba mások? Lehet-e, lehetett-e volna meghunyászkodásmentesen újságíróként dolgozni? És mennyiben alakult volna másképp a szakmai pályafutásom, ha egy egészséges médiarendszerünk lenne? Ezek egy részére próbálok most reflektálni.
Az újságírás piaci modelljének átalakulása, majd a Fidesz médiára telepedése ugyanis egy olyan helyzetet hozott létre, amelyben az újságíró szakma művelése egyre kevésbé elképzelhető megalkuvás nélkül. És ezt nem csak én mondom. Erre a problémára felhívja a figyelmet a HVG egyik augusztusi címlapja is, amelyen a kicsit fájdalmasan megfogalmazott „Kinyílik a csicska a zsebünkben. Hogyan tesz megalkuvóvá a hatalom?” felirat szerepel. A címlaphoz tartozó cikkben egy szókimondása miatt megregulázott pap mellett szóba kerül a Totalcar autósmagazin szerkesztője, Winkler Róbert is, aki vlogjában elítélte ugyan az Index szerkesztőségével történteket, megélhetése érdekében ugyanakkor úgy döntött, marad a – most már nyíltan Fidesz befolyás alatt álló – cég környékén. Hogy ennek mi köze van a magyar néplélekhez, azt nem tudom, és nem is érdekel. Ám az biztos, hogy Winkler korántsem az egyetlen szakmabeli, aki megkérdőjelezhető döntéseket hozott a (közel)múltban. Igaz, kevesen vannak, akik hozzá hasonlóan reflektálni is képesek ezekre.
Bár fiatalon újságírónak készültem, és állítólag tehetségem is lett volna hozzá, ez a vágyam valahogy soha nem tudott igazán valóra válni. Írtam ide-oda cikkeket, a Magyar Narancsnak talán még egy-két jót is, hosszabb-rövidebb ideig még alkalmazásban is álltam újságnál, de odáig soha nem jutottam el, hogy nyugodt lelkiismerettel azt mondhattam volna, hogy „újságíró” vagyok. Ahhoz túlságosan ad hoc módon születtek az írott anyagaim, nem igazán voltam szerkesztőség része, nem nagyon tudtam belefolyni műhelymunkába, nem volt időm témák szakértőjévé válni, sztorikat akár évekig is követni, kapcsolatot kiépíteni az olvasókkal, és így tovább. De nem voltam ezekkel a hiányokkal egyedül.
A dologban feltehetőleg közrejátszott, hogy az első két újság, ahova nagyjából napi rendszerességgel írtam, munkába állásom után körülbelül fél évvel elveszítette újság jellegét.
Előbbit a külföldi tulajdonos bezáratta – mégsem bizonyult annyira jövedelmezőnek, mint tervezte –, utóbbit pedig egy magyar oligarcha fokozatosan az akkoriban kormányra készülő Fidesz szócsövévé alakította.
Jóformán semmi nem maradt utánuk. Még online archívum se. Mintha a többéves szerkesztőségi munka meg se történt volna.
Később, már a 2010 utáni időszakban – többéves „szabadúszás” után – sikerült elszegődnöm egy frissen induló online laphoz, amely kapcsán az ígéretes (vagy legalábbis a naiv akkori önmagam számára ígéretesnek tűnő) kezdetek után kiderült, hogy számos sötét dolog folyik a háttérben. Máig áldom a sorsot, hogy az indokolatlanul sok jegybankos reklám feltűnésekor továbbálltam, nem vártam meg, hogy a strómanok mögött álló valódi tulajdonos unokatestvére elkezdjen teljesen átláthatatlan módon közpénz százmilliárdokat belenyomni a bizniszbe.
Persze ez nem valamiféle szabadságharc volt a részemről, egyszerűen csak nem éreztem komfortosnak a helyzetet. Tartottam attól, hogy idővel tudatosan vagy féltudatosan kompromisszumokat kell majd kötnöm, meg kell hunyászkodnom, vagy épp azon kell vacillálnom, hogy számos rossz opció közül melyiket is válasszam – pont ahogy történt az az Index szerkesztőségével is nem olyan régen. Bár az úgynevezett „G-nappal” felgyorsuló ámokfutást akkor még nem is sejthettem, már addigra is éppen elég megtört, kiszolgáltatott embert láttam a szakmában ahhoz, hogy ne akarjak kockáztatni. Ha azt vesszük, matematikailag az orosz rulettnek sem olyan rosszak az esélyei, de az egyik lehetséges végeredmény mégis túl ronda ahhoz, hogy beálljunk játszani. Már ha van jobb választásunk.
Voltak, akik éltek a dubiózus hírportál nyújtotta lehetőségekkel. Sőt, úgy látták, közösségileg hasznos munkát végeznek. Nem csoda, hogy egy politikai okokból korábban felszámolt szerkesztőség „menekültjei” is nagy számban kötöttek ki ott. Már akkor látható volt ugyanis, hogy a különféle érdekkörök befolyása, a kormányzati kapcsolat nem olyan könnyen megragadható, mint azt elsőre gondolnánk. Mert egyáltalán nem igaz az az egyenlet, hogy média+Fidesz=propaganda. Vagy legalábbis nem ilyen direkt módon.
A gyanús háttér itt pont nem jelentette azt, hogy kormányzati szócsőként kellett üzemelni. A megjelenő anyagok jórészt minőségiek voltak, sőt, még a kormányzatnak fájó oknyomozások is előfordultak. Egy cégnél maradó barátom egyenesen úgy gondolta, kivételezett helyzetben van: a kormányzat pénzén tárhatja fel a kormányzati visszaéléseket.
Most azt hagyjuk, hogy valójában kitől jött ez a pénz, kit illetne valójában, és etikus-e ilyesmit bármilyen formában elfogadni. A kérdés most csupán az, rendben van-e, ha a kormányzat vagy egy kormánybarát oligarcha jóindulatától függ, mennyi pénze van egy újságnak a működésre. És tényleg annyira hülye-e a NER, hogy hosszútávon olyasmit pénzeljen, ami fájdalmat okozhat neki?
A hatalom és a média ilyen összefonódása nem hungarikum
A szakirodalomban már pár éve emlegetik a média foglyul ejtése (media capture) kifejezést, ami nagy vonalakban azt jelenti, amikor a papíron független, elméletileg piaci alapon működő média valamiféle érdekcsoportok hálójába kerül, amelyek hátráltat(hat)ják abban, hogy tisztességesen ellássa az ellenőrző szerepét, vagy politikailag kellemetlen gondolatokat (is) megjelenítsen.
Térségünkben ezt több tényező is lehetővé tette: például, hogy a rendszerváltás után nem volt elegendő idő arra, hogy meghonosodjon a kiegyensúlyozottságra törekvő, valódi ellenőrző szerepet végző, illetve a plurális nyilvánosságot elősegítő újságírás kultúrája (vagy csak apró szigetekre koncentrálódik), eltűntek a sajtó hagyományos bevételei (az internet elterjedésével egyre kevéssé hajlandók az olvasók fizetni a tartalomért, a hirdetők pedig inkább a közösségi médiában költik el a pénzüket), illetve a piac kb. nyolcvan százalékát tulajdonló külföldi befektetők apránként kivonultak az országból – lapjaik, tévéik, rádióik pedig a kormányzati oligarchák kezében kötöttek ki.
Közben az újságírók jelentős része nem engedheti meg magának – anyagilag –, hogy ugráljon, a megélhetés biztonsága érdekében inkább szemet huny afelett, hogy egyre kevésbé hagyják érdemi munkát végezni. Az új helyzet új érvényesülési stratégiákkal jár, és sokakat ösztönöz korábban ellenszenvesnek tartott szerepek felvételére.
Ma már nehéz elhinni, de egy bő évtizeddel ezelőtt még az Index új főszerkesztője, Szombathy Pál is a szólásszabadság harcosa volt, akit elsők között rúgatott ki pozíciójából egy Fidesz-barát oligarcha. Talán a szakmai szolidaritás hiánya miatt érzett sértettség vagy a politikai szélmozgás miatt, talán mert a rendszer cinizmusa rá is átragadt – azóta kicsit változtatott a beállítottságán.
Bodolai László is jó példa: az Indexet tulajdonló Magyar Fejlődésért Alapítvány elnökére nyár elején még idézőjelek nélkül tekintettünk az Index függetlenségének zálogaként.
Ennek fényében érdekes lenne megnézni, az új indexesek vagy a Sáling Gergő kirúgását követő (még nem propaganda, de már szorosan fogott) új origósok közt mennyien lehettek azok, akik a megelőző éveket munka nélkül vagy alkalmi megbízásokkal töltötték, és puszta materiális kényszerből adták el magukat a szabad sajtó aktuális hóhérainak.
De mielőtt nagyon belelovaljuk magunkat az Index körüli dolgokba, nézzük meg előbb a média pénzügyeinek általános problémáját.
A média eleve egy problémásan finanszírozható jószág. A minőségi újságírás ugyanis jó esetben közjavakat gyárt, amelyekből közvetve vagy közvetlenül minden állampolgár részesül, függetlenül attól, hogy megvett-e egy bizonyos újságot, előfizetett vagy adakozott-e. Arról ugyanis mindenkinek joga van tudni, ha kiderül, hogy újabb milliárdok folytak kétes zsebekbe közbeszerzéseken, vagy minisztert nyaraltat luxushajóján egy (adófizetői pénzeket szipolyozó) oligarcha. Ha egy lap fáradságos munkával feltárja, mennyit lopott egy oligarcha, hogyan kerültek illetéktelen kezekbe az adófizetői pénzek, miképpen hiúsult meg egy társadalmi haszonnal kecsegtető projekt, vagy mennyire rossz körülmények között élnek a társadalom legszegényebb tagjai, arról jó esetben többen értesülnek egy adott újság olvasóközönségénél. Miután kijött a cikk, átveszi a többi lap, a híradó, bemondja a rádió, elmeséli a fodrász, a taxis, de kitűnő beszélgetési téma lehet akkor is, ha a barátokkal sörözünk, kutyát sétáltatunk vagy kirándulunk. Ráadásul, ha következményei is lesznek a cikknek (például a tolvajt felelősségre vonják, a lopás abbamarad vagy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkennek), annak komoly társadalmi haszna lehet.
A múltban a hirdetők voltak azok, akik lehetővé tették, hogy egy-egy újság drágább kutatásokba is belekezdjen. Olyanokba, amelyek olvasói bevételekből nem valósulhattak meg. (Persze, érték ezt a finanszírozási modellt is kritikák, elég csak Herman és Chomsky munkásságára gondolni, akik már a nyolcvanas évek végén arról írtak, hogy az angolszász média jól láthatóan a finanszírozó érdekcsoportok világlátását tükrözi. De mivel a nagyobb szerkesztőségekben hatékonyan szeparálták egymástól az értékesítéssel foglalkozó kollégákat és a tartalomgyártókat, a hirdetéseken alapuló modell, minden problémája ellenére is (például szükségszerűen preferál bizonyos világnézeteket másokkal szemben) elég megbízhatóan tudta finanszírozni a hatalmat ellenőrző újságírói termékeket is. Sőt, meglehetősen tág konszenzus van arról, hogy mindeddig a reklámok adták a minőségi újságírás finanszírozásának legmegbízhatóbb módját. Ám a mai Magyarországon, amikor az állam a legnagyobb hirdető, a hirdetési piac többi szereplője pedig a kormánytól retteg, ilyesmiről nem érdemes álmodni. Vagy legalábbis csak óvatosan. Már csak egy-két nagyobb, tág spektrumot lefedő közéleti lap, és pár specializált, pl. gazdasági témákra koncentráló portál számíthat arra, hogy a hirdetők úgy-ahogy eltartják. A többieknek valamit újítani kell.
Azt látjuk, hogy a gazdasági nehézségek és a tulajdonosváltások farvizén számos nagyra becsült, minőségi médiumra rátette a kezét a politika – vagy szebben fogalmazva, az önmagát Nemzeti Együttműködés Rendszereként definiáló politikai képződmény. Aztán helyzettől függően erőteljesebb vagy visszafogottabb formában megpróbált hatást gyakorolni a tartalomra. Ott volt Simicska személyében a Magyar Nemzetben, Puch László, Leisztinger Tamás és az állami hirdetések képében a Népszavánál, valamint Spéder Zoltán és különféle utódai jóvoltából az Indexnél. De említhetjük azt is, hogy a kormánybarát Hit Gyülekezete komoly hatást gyakorol az ATV irányvonalára, a tulajdonosok pedig beültettek egy kormányzati ellenőrt már az azóta elfelejtett minőségi Origoba is – legalábbis annak végnapjaiban. És akkor odáig ne is menjünk, hogy a legszerencsétlenebbeknek még Heinrich Pecina ismert osztrák strómanhoz is szerencséjük volt, mielőtt alattomosan bezáratta volna a boltjukat.
Volt, ahol kirúgták az újságírókat, máshol maguktól álltak fel, és van olyan lap is, ahol továbbra is tartják a frontot, elviselve, hogy alkalmasint a kollégák az „őfelsége ellenzéke” jelzővel illetik őket, jelezve, hogy valamiféle megalkuvást vagy paktumot sejtenek a háttérben. Legtöbb esetben nem is alaptalanul.
Hogy egyes lapok a befolyás ellenére miért kritizálhatják a – csak barát és ellenség keretrendszerében gondolkozó – kormányt, arra több lehetséges magyarázat van: kell mutatni a külföld felé, hogy itt igenis véleménypluralizmus van, hagyni kell a másképp gondolkozókat (visszafogottan) tombolni, nem árt látni azt sem, mit gondol az ellenség, és bizonyos esetekben az se haszontalan, ha a hatalmat gyakorlók értesülnek róla, hogy egy Voldemort vagy Simonka már a kormányzati szinten megengedettnél gátlástalanabbul lopja a közpénzt.
Hogy mennyi minden nem tud végül megjelenni ezekben a befolyásolt, de életben hagyott lapokban, van-e (ön)cenzúra a szerkesztőségben, azt ritkán tudjuk meg (bár például a gyanús hátterű Zoom.hu-nál voltak hírek a tulajdonosi belepofázásról). De azt látjuk: ha nagyon fáj egy cikk a kormány embereinek – legyen szó Lázár János hotelszámlájáról vagy Rogán Antal helikopterezéséről – az könnyen kirúgásokhoz, lapbezáráshoz vezethet. Ráadásul egy zűrös tulajdonos vagy egy kormányzati hirdetés az olvasók és források bizalmának megingásához, valamint a jobb újságírók távozásához vezethet. Ha más nem, ez már korlátozza, mennyire képesek innentől valódi újságírói munkát végezni.
Az Index
Az Indexé volt talán minden foglyul ejtett média közül a legfájdalmasabb és legérthetetlenebb történet. Tíz év alatt többször elsiratták, alapítójának és több neves szerzőjének távoznia kellett, de a lap valahogy mégis megmaradt a független hírszolgáltatás zászlóshajójának, és megbízhatóan szállította a minőségi tartalmakat (2015-16-17-ben is elhozva a legjobb oknyomozásért járó Soma-díjat). Legalábbis eddig.
Aztán jött az idei tavasz, nyár, Vaszily Miklós és egy fura átszervezési terv, majd repült a főszerkesztő. Az unalomig ismert konfliktusban eredetileg két, látszólag legitimnek tűnő álláspont ütközött. Az egyik oldal azt mondta, tartson ki az Index csapata, ameddig csak lehet (hiszen a brand és a 21 év alatt felépített olvasótábor nélkül nem lehet ugyanazt a hatást elérni, vagy akár ugyanazt a minőséget előállítani, mint korábban), a másik meg úgy gondolta, ha túl nagy lesz a nyomás rajta, vagy ha politikai érdekcsoportok (érezhetően) megpróbálnak belenyúlni a tartalomba, akkor jobb elhagyni a hajót, és valahol más formában folytatni a munkát.
Lehet vitatkozni, hogy stratégiailag melyiknek lett volna több értelme, de ennek már nincs tétje. A szerkesztőség felmondott, Bodolai László és Szombathy Pál pedig (ha esetleg az elején jót is akart) most már láthatóan egy Fidesz-konform, legfeljebb visszafogott kormánykritikára képes lap kialakításán dolgozik, többek között a Mandiner egykori főszerkesztőjének részvételével.
A szeptember elsejével felállt új szerkesztőség tevékenysége és a vezetők megszólalásai alapján az biztosan elmondható, hogy erkölcsileg már nem lenne tartható az Indexnél maradni.
De az egyes újságírók helyébe képzelve magunkat, valójában már Dull Szabolcs kirúgása után se nagyon lehetett opció a maradás. Legalábbis nem egy olyan újságíró számára, akinek fontos, hogy szabadon dolgozhasson. Még ha a Bodolai-Szombathy duó elsőosztályú oknyomozó újságírókat környékezne is meg, és a legszabadabb működésre ígérne valamiféle garanciát, akkor se lehetne letagadni, hogy végérvényesen ott van a lapban a NER. Míg korábban azt lehetett gondolni, hogy az Indexet megvédheti az a puszta tény, hogy egy erős piaci szereplőről van, amely a tartalmának és olvasóinak hála szállítja megbízható bevételeit, addig mostanra erősen valószínűsíthető lett, hogy a lap hirdetési bevételei felett diszponáló érdekcsoportok nagyon is igényt tartanak arra, hogy beleszóljanak a szerkesztőség működésébe.
Ilyenkor meg elkerülhetetlenül megfordulnak – és beragadnak – az újságírófejekben bizonyos kérdések. Elindul a paranoia. Van tégla az újságnál? A szerkesztőd vajon jogosan nyúl bele a cikkedbe? Azért nem jelenhetett meg egy cikk, mert rossz, vagy azért, mert olyan érdekeket sértett, amelyeket nem szabad? Vajon az ügyvéd azért nem ajánlja, hogy leírj valamit, mert nem lehet bíróság előtt megvédeni, vagy azért, mert valakinek az nem érdeke? És ha megvan a kétely, akkor mersz még egyáltalán készülő cikkekről beszélni a kollégákkal? És mernek neked írni a kényes forrásaid?
És ezek csak az elsőre felmerülő kérdések. Ha mélyebben benne vagy a rendszerben, óhatatlanul jön az öncenzúra is. Ha nem is magad miatt, de a szerkesztőség épsége, a forrásaid biztonsága, a kollégáid munkahelye védelmében.
Facér huszonévesként lehet forradalmárkodni, de családdal, gyerekekkel, jelzáloghitellel többször meggondolod, kockáztatod-e a megélhetésed. Sőt, még talán meg is nyugtathatod magad: semmi értelme, ha feltársz egy korrupciós botrányt, hiszen úgysem lesz következménye. Az egyetlen, aki bukhat rajta, az te vagy. Neked meg személyesen fontosabb Mészáros Lőrinc gazdagodásánál az, hogy mit esznek a gyerekeid.
Persze, ha nagyon rossz a helyzet, el lehet menni, lehet máshol dolgozni. Elméletileg. A gyakorlatban nem túl jók a kilátások arra, hogy egy újságíró a szakmáján kívül, de képzettségének megfelelő szinten elhelyezkedjen. És a szakmán belül sem könnyű a váltás. Mára eljutottunk oda, hogy szabad újságírást alig pár helyen lehet művelni. A 444, a Mérce, a Magyar Narancs, az Átlátszó és társaik még mindig megbízható és kormányzati érdektől független újságírást művelnek (reméljük nem kell majd bedobniuk a törülközőt, ahogy például nemrégiben az Abcúgnak kellett). De a 24.hu-n és a HVG-n kívül nincs is igazán nagy (és egyben független) szerkesztőség már az országban, legtöbbjüknek jó, ha van pár tucat állandó újságírója – és nem azért nem foglalkoztatnak többet, mert nincs rá igényük, hanem azért, mert nincsen több munkatársra pénzük.
Az ebből következő konklúzió persze klisé, nem is akarom túlragozni, hiszen többen is ezt szajkózzák úton-útfélen – legutóbb talán Juhász Péter épített köré valami kampányfélét. Aki teheti, fizessen elő olyan lapokra, amelyekről úgy véli, megbízható információt tudnak adni, vegye meg őket újságosnál, támogasson szerkesztőségeket, vagy akár vegyen előfizetést az olvasni szerető rokonoknak karácsonyra vagy a születésnapjukra.
Ez nem egy forradalmi elgondolás, ha azt vesszük, hogy kb. húsz éve még mi (vagy szüleink-nagyszüleink) is így jutottak információhoz. Tudomásul kell vennünk, hogy az ingyenes információszolgáltatásra épülő modellnek befellegzett – nem tartja el a piac, ám cserébe különféle érdekcsoportok legalább kihasználják a helyzetet, hogy „foglyul ejtsék” a független médiát, vagy a KESMA temérdek csatornáján terjesszék a saját, alternatív valóságukat.
Száz szónak is egy a vége: ha előfizetünk a megbízható tartalmakra, azzal nem csak az újságírók gerincét kíméljük meg a felesleges tehertételektől, de egyben lehetőséget nyernek arra is, hogy a továbbiakban is – sőt, talán nagyobb számban és jobb minőségben – létezzenek olyan helyek, ahonnan fenntartások nélkül tudunk információt szerezni a minket érintő dolgokról.
