Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A NER és a „férgek” Hogyan radikalizálódik a háborús és dehumanizációs retorika?

A magyar kormány és az érdekszférájába tartozó sajtó gyakorlata kísértetiesen emlékeztethet arra, amit Kenneth Burke a legalapvetőbb náci trükknek nevez. 1941-ben AMein Kampf” retorikája című esszéjében e gyakorlatot úgy írja le mint „a képzeletbeli gonosszal szembeszálló »gyógyító« egységteremtés, amelyet egyre meggyőzőbben lehetett képviselni a szokványos reklámtechnika fegyvertárával”.

Magyarországon a koncepciózus ellenségkép-gyártás, az ezzel szembeszálló háborús attitűd a nemzeti egység és fennmaradás látszólagos célkitűzésével, továbbá a propaganda kitüntetett szerepe e narratíva elterjesztésében kétségtelenül hasonló folyamatnak tűnik. E nemzetközileg sem ismeretlen tendencia jelentőségét – bár nyilvánvalóan visszafogottabb, mint a XX. századi diktatúrák esetében volt – hiba lenne alábecsülni. A háborús narratíva alakulását áttekintve, egyértelműen kirajzolódik a NER kommunikációjának radikalizálódása és ennek súlyos veszélyei.

A NER és a közös ellenség képzete

A kormánykommunikáció a 2010-es választások óta előszeretettel használ olyan kifejezéseket vagy mesterséges szóösszetételeket, amelyek háborús, militáris asszociációkat ébresztenek. A legkorábbi, máig emlékezetes példák lehetnek a „fülkeforradalom”, vagy a „rezsiharc”. E kifejezések, bár még nem személyekre vagy embercsoportokra utaló ellenségképet sugalltak, alkalmasak voltak arra, hogy a történelmi jelentőség, a folyamatos küzdelem és ezzel az állandó veszély érzetét keltsék.

A valódi háborús narratíva lehetőségét kétségkívül a 2015-ben kezdődő menekültválság jelentette. Amint arra Vásárhelyi Mária rávilágít, e kérdéskörrel kapcsolatban is kiemelten fontos a kormány számára a nyelvpolitika. A menekült kifejezés helyett, amely a zsidó-keresztény kultúrkörben sajnálatot, együttérzést kelthet, a kormánysajtó tudatosan az idegen csengésű, és így elidegenítő migráns kifejezést ültette a közgondolkodásba. A háborús narratíva fenntartásához emellett olyan kifejezések is születtek, mint „a röszkei csata”.

A NER által megalkotott ellenségképpel szemben önmagát a nyugati civilizáció és a keresztény kultúra védelmezőjeként tüntethette fel. Mára látható, hogy e szerep és ellenségkép kivételesen rugalmasnak, tágíthatónak és újrahasznosíthatónak bizonyult.

Amint arra Burke is rámutat, a diktatórikus vagy autoriter rendszerek, mozgalmak számára elengedhetetlen a közös és egységes ellenség képzete. A Mein Kampfból idézi a következő részletet:

„Ha a bizonytalankodó tömegek túl sok ellenséggel szembesülnek, máris szerepet kap az objektivitás, és kérdésessé válik mások tévedése, illetve tulajdon nemzetük vagy mozgalmuk igazsága. Erejük is ekkor rendül meg először. Ezért kell a valójában alapvetően különböző ellenségeket mindig egynek feltüntetni – csakis így érhető el, hogy a velünk szövetséges tömegek szemében a háború mindössze egyetlen ellenségre irányuljon. Ez erősíti az ügybe vetett hitet és növeli a tömegek harci kedvét.”

A bel- és külpolitikai ellenfelek összemosását a NER ellenségképeivel, vagyis az ellenségek egységesítésének fontosságát a tömegek befolyásolása érdekében a magyar kormány is korán felismerte. Ehhez (irodalmi példával élve) olyan központi ellenségfigurára volt szüksége, mint Emmanuel Goldstein Orwell 1984 című regényében.

A kormánymédiában erre a szerepre vált tökéletes alannyá a Fidesz-KDMP ideológiájával (és a jobboldali, konzervatív politikával, kormányokkal általában) élesen szembenálló Soros György személye. 2015-től a NER sajtóorgánumaiban a kormánykritikus, vagy más érdekszférához tartozó, más alapállást megfogalmazó hangok szinte automatikusan asszociációs viszonyba kerültek Soros (a propagandában összeesküvés-elméletekkel terhelt) alakjával, így közvetetten a menekültekkel.

Fotó: MTI

E retorika egyik ékes példája lehet az „Együtt bontanák le a határzárat” feliratú plakát, melyen Soros együtt látható az akkori magyar ellenzék ismertebb alakjaival, szimbolikusan a komplett magyar ellenzékkel. Ez vezethetett ahhoz is, hogy bizonyos – nem kormánypárti – civilszervezetek tagjait, ellenzéki politikusokat vagy Ferenc pápát „Soros György katonái”-ként, esetleg „migránssimogató”-ként aposztrofáltak NER közeli lapok. (E kifejezésekkel kapcsolatban újra hangsúlyozhatjuk a nyelvpolitikai aspektus fontosságát.)

Az ellenségképek egyesítésének logikája mentén válhattak a magyar jogállamiságot megkérdőjelező uniós szervezetek is az ellenségkép szerves részévé. (Lásd: „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány a 2017-es Nemzeti konzultáció időszakában.)

A démoni és az ember alatti mint a dehumanizáció lehetőségei

A NER ellenfeleit tudatosan egységes, közös ellenségképpé kovácsolta a kormánymédia, ám úgy tűnik, e narratíva fenntartása, hitelesítése és megerősítése érdekében további, radikálisabb kommunikációs eszközök alkalmazását is szükségesnek látta. Előzetesen újra érdemes lehet Burke-től idéznünk:

„Ha egy mozgalomnak kell, hogy legyen Rómája, akkor kell lennie Sátánjának is. Ahogy Bertrand Russell évekkel ezelőtt megfigyelte, a középkori egység egyik fontos biztosítéka, amely a széthúzó erőkkel szemben is sokáig sikerrel vette fel a harcot, a közös ellenség szimbóluma – a Sötétség Fejedelme – volt. A közös ellenséggel szemben még azok az emberek is összefognak, akik képtelenek egységet alkotni valami érdekében.”

E nacionalista diktatúrákra, illetve szélsőjobboldali formációkra jellemző narratívában tehát a nemzeti egység mítosza és a már-már metafizikai gonosz áll egymással szemben. A NER retorikájában gyakran úgy tűnik, hogy ez a helyzet a nemzeti együttműködés, illetve az ezt létrehívó kormány, és az általuk „Soros-katonák”-ként megbélyegzett személyek, szervezetek közötti szembenállásnak feleltethető meg.

Ebbe az irányba mutat az is, hogy Soros személyét a kormányoldal olykor hajlamos valóban metafizikai rosszként feltüntetni. Erre példa Aradszki András, KDNP-s politikus egyik 2017-es parlamenti felszólalása, melyben úgy fogalmazott: „a rózsafüzér a legerősebb fegyver a gonosz ellen, és képes a történelem megváltoztatására, ezt Soros György is meg fogja tapasztalni.” Továbbá: „Igen, a Sátán támadásáról beszélek, aki egyben a tagadás angyala is”.

A fenti Aradszki idézetekből is látható, hogy a NER kiemelt ellenségképei gyakran reprezentálódnak nem emberi ellenfélként. W. J. T. Mitchell A kimondhatatlan és az elképzelhetetlen című tanulmányában a terrorizmussal, illetve a terroristákkal kapcsolatos diskurzusban fedez fel hasonló, kollektív ellenségképzetet.

Mitchell rámutat, hogy a terrorellenes gondolkodásban a merénylőkhöz gyakran az abszolút és elmondhatatlan gonoszság képe társul. Mint írja: „A terroristák a kimondhatatlan nyelvét beszélik. Az elképzelhetetlent viszik véghez és rendezik meg. Szavakat és képeket generáló cselekedeteik az erőszak szimbolikus formái”. Az analógia azért is lehet működőképes, mert a kormány 2015 óta koncepciózusan próbálja összemosni a menekültválság kérdését a terrorizmussal. Orbán Viktor 2015 végén egy interjúban kijelentette, hogy: „minden terrorista migráns”. Talán nem túlzás azt gondolnunk, hogy e – már önmagában is problematikus – kijelentés a félreértésre, vagyis a minden migráns terrorista interpretációra hivatott.

A NER alapvető stratégiája, hogy a menekültekhez próbálja kötni azokat a jellemzőket, amelyeket Mitchell a terroristákkal kapcsolatban sorol fel, így generálva hozzájuk hasonló abszolút gonosz, nem emberi ellenségképet. Ennek a retorikának csak az egyik legalapvetőbb eleme, hogy a bevándorlásról szóló hírekben rendszerint arctalan, romboló tömegként ábrázolják a menekülteket. Mitchell tanulmányában azt is megjegyzi, hogy „[a] terror legfőbb fegyvere az erőszakos látvány, a rombolás képe, vagy egy kép lerombolása, vagy mindkettő, mint a World Trade Center lerombolása, a leghatásosabb látvány, amelyben egy globálisan felismerhető ikon lerombolását rendezték meg tudatosan, és ahol a rombolás önmagában is ikonná vált”.

Az Origo Facebook-videói 2018. március 17-én. Fotó: Mérce.

Ilyen – menekültekhez köthető – globális jelentőségű tragikus eseményt természetesen nem tudott felmutatni a kormánymédia, azonban amint alkalma nyílt, mindent megtett annak érdekében, hogy egy globális ikon pusztulásának képével saját ellenségképét állítsa asszociációs viszonyba.

A 2019-es Notre Dame-i tűzeset kapcsán a magyar sajtóban irracionálisan nagy hangsúlyt kaptak azok a fotók, amelyeken – állítólag – a katedrális tragédiáján mosolyogó arab fiatalok láthatók. Továbbá internetes portálok kommentfelületeit ábrázoló fotókkal kívánták alátámasztani, hogy az arab világ egységesen örül a katedrális pusztulásának. Némely szélsőséges jobboldali sajtóorgánumok pedig ennél is messzebb mentek, és összeesküvés-gyártásba kezdtek azt sugallva, hogy a Notre Dame kigyulladása terrorakció lehetett.

A spekulációk elindulását a Fidesz vezető politikusai is elősegítették. Novák Katalin, akkori családügyi államtitkár például azt írta az eset kapcsán: „Talán soha nem tudjuk meg, mi történt valójában.” Ezzel nemcsak a találgatásoknak engedett teret, hanem azt is érzékeltette, hogy bizonyos információkat elhallgathatnak az ügyben.

Mindemellett, Magyarországon meghatározóan jelen volt az a narratíva, amely szerint a templom kigyulladása valamilyen szakrális büntetés, amiért Európa rossz úton halad, és „az égő templom valahogy kifejezi azt az apokaliptikus értékvesztést, aminek a nyugati világban tanúi lehetünk” – mint mondta Semjén Zsolt. A Notre Dame-i tűzeset hazai visszhangja természetesen csak ikonikus példája annak, hogy a NER politikusai és híroldalai a rombolás, a borzalom minél meggyőzőbb képeit a saját ellenségképeivel igyekszik asszociációs viszonyba állítani. Mindez lehetővé teszi, hogy ezeket az ellenségképeket valamilyen nem emberi, metafizikai gonoszként tüntessék fel. Értelmezésemben, ez a kormánykommunikáció dehumanizációs retorikájának egyik iránya, mely emberfeletti, démoni rosszként mutatja be saját ellenségét.

E retorikai stratégia mellett – különösen az utóbbi, sok szempontból rendhagyónak tekinthető hónapokban – meghatározóan jelen volt a jobboldali sajtóban a dehumanizációs narratíva másik iránya, melyben a NER ellenfeleit emberalatti ellenségként tüntetik fel. Ez a narratíva – egyelőre – elsősorban a belföldi ellenségképekre, főleg ellenzéki politikusokra korlátozódik. Ennek egyik oka az lehet, hogy a külföldön is ismert, világpolitikai szereplőkkel szemben talán túl nagy feltűnést keltene a nemzetközi sajtóban e – Tamás Gáspár Miklós szavaival élve – „nem neonáci, nem posztfasiszta, hanem rendesen, igazán náci” támadás.

A másik oka annak, hogy e dehumanizációs stratégia mindeddig belföldön maradt, talán éppen az, hogy az emberalattiként bemutatott ellenségkép hiteltelenítené azt a korábbi narratívát, mely szerint a NER a kereszténység és a nyugati civilizáció egyik utolsó védőbástyája a nemzetközi (liberális, bevándorláspárti stb.) túlerővel szemben. Ezzel együtt pedig elbagatellizálná a már felépített metafizikai gonosz ellenségkép jelentőségét és így sajátját szerepének fontosságát is csökkenthetné.

Balassa Bence Egy dicstelen történet című írásában elsődlegesen az etikai, politikai dehumanizáció emberalattivá degradáló formáiról ír. A dehumanizációt az ember emberségének tagadásában látja, mely „a morális perspektíva felfüggesztéséhez, sőt teljes kiküszöböléséhez vezet”. Úgy gondolja, hogy az emberek, embercsoportok dehumanizációja különösen fontos a totalitárius rendszerek ellenségmítoszának igazolásához.

Hannah Arendt nyomán Balassa is megállapítja, hogy e rendszerek eszmeiségének legjellemzőbb gyökere a törzsi nacionalizmusban rejlik, vagyis a saját nemzet kiválasztottságába, isteni eredetébe vetett fanatikus hitben. E hit, egyfelől kiemeli az adott népet a történelmi időből, másfelől olyan egység és identitásképző erő, mely biztosítja a más – nem kiválasztott – népektől való elzárkózást, illetve a különbség megélését.

Orbán Viktor miniszterelnök hagyományos évértékelõ beszédét tartja a Várkert Bazárban 2020. február 16-án. MTI/Szigetváry Zsolt

A törzsi nacionalizmus megerősödését szolgáló intézkedésekre, megnyilvánulásokra számos példát lehetne hozni az elmúlt évekből, a „MAGYARORSZÁG ERŐS ÉS BÜSZKE EURÓPAI ORSZÁG” feliratú óriásplakátoktól a gigantikus stadionok építéséig, melyek minden bizonnyal a nemzet nagyságát és összetartozását igyekeznek demonstrálni.

Ezek ráadásul olyan modellezett, szimbolikus harci közeget generálnak, melyek alkalmasak a fanatizálásra, a nemzeti kiválóság érzésének felkeltésére, az egyének tömeggé kovácsolására. Mindemellett a miniszterelnök is gyakran tesz olyan kijelentéseket, melyek a kiválasztott nép és az ellenségtől különbözés narratíváját szolgálják, például: „Amikor Brüsszelbe megyünk, nincsenek ott rokonaink.” Vagy: „a hunok mi volnánk”.

Ehhez a narratívához – a dehumanizációs retorikát alátámasztva – hozzátartozik az az alapvetés is, melyet április végén Kövér László vázolt egy interjúban. Eszerint: „az ellenzék nem a magyar nemzet része”. Megemlíthetjük azt is, hogy Gulyás Gergely két nappal később jelezte, szerinte „Kövér rendkívül visszafogottan beszél az ellenzékről”. Hogy miképpen beszélhetett volna Kövér kevésbé visszafogottan, az talán a Magyar Nemzetben (szintén) április végén megjelent két cikk illusztrálhatja, melyekre rövidesen visszatérünk.

A vizsgált témával kapcsolatban az elmúlt hónapok egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy miként tudja a kormány a koronavírus miatt kialakult különleges helyzetet beilleszteni az eddigi narratíváiba. Mostanra nyilvánvaló, hogy a járvány mint nem emberi ellenségkép is kiváló alkalmat biztosított a háborús és dehumanizációs retorika kiélezésére, megerősítésére.

Általánossá vált „a frontvonalban harcoló” kifejezés, a miniszterelnök nyilvános megjelenéseinek pedig gyakori kellékei lettek a katonák, ezzel is a helyzet háborús jellegét hangsúlyozva. Emellett a nemzeti összetartozás narratívája is megerősíthetőnek bizonyult, többek között az egyébként több külföldi országban is használt, „vigyázzunk egymásra”, „együtt sikerülni fog” szlogeneken keresztül, melyek itthon apropóként szolgáltak a felhatalmazási törvény elfogadásához is.

A sajtó sikeresen tüntette fel a koronavírus-járványt olyan nagy, közös ellenségnek, mint amilyennek Burke írta le a középkori Sötétség fejedelme alakot, akivel „szemben még azok az emberek is összefognak, akik képtelenek egységet alkotni valami érdekében.” A kormányoldal a felhatalmazási törvény elutasítását az említett egység felrúgásaként kommunikálta a nyilvánosság számára. Így vált lehetségessé, hogy a törvénytervezetre nemmel szavazó politikusokat nemcsak hazaárulókként könyvelte el a kormányközeli sajtó, hanem bizonyos fórumokon egyenesen azt állította, hogy „az ellenzék a vírusnak drukkol”.

Szarvas, 2020. július 31.
Kövér László, az Országgyûlés elnöke (b) és Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (MAGOSZ) elnöke, az országgyûlés fideszes alelnöke a Kárpát-medencei Búzaösszeöntés Ünnepén a történelmi Magyarország közepén, Szarvason 2020. július 31-én.
MTI/Rosta Tibor

Ettől az alapállástól vezethetett egyenes út Kövér László kijelentéséig, továbbá a két Magyar nemzetben megjelent cikkig, melyekben ellenzéki politikusokat férgekkel azonosítanak, vagy épp illegális laboratóriumban létrehozott fertőző organizmusként jellemezzenek.

Az utóbbi – Zummer Fülöp álnéven megjelent – cikkel kapcsolatban írta Tamás Gáspár Miklós a korábban idézett sorokat, illetve, hogy

„[a] legfontosabb náci toposz (közhely): az ellenfél fertőző, ragályt terjesztő, laboratóriumban létrehozott alacsonyrendű élőlény, nem természeti, de nem is emberi lény.” A NER sajtókommunikációjában tehát a koronavírus miatti pánik is lehetőséget biztosított arra, hogy – a harmincas évek Németországát idézően – a belpolitikai ellenfelek is az emberalatti ellenség státuszába kerüljenek.

A nyelvi dehumanizációtól a tettlegességig

A kormánymédia narratívája alapján a NER egyszerre folytat háborút a metafizikai gonosszal és az őt kiszolgáló emberalatti organizmusokkal szemben. Mindez abszurdnak tűnhet, azonban Balassa megállapításai a dehumanizációs folyamatokkal kapcsolatban rámutatnak, hogy éppen e retorika abszurditása és banalitása hordozza a legsúlyosabb veszélyeket.

Amennyiben a rendszer konformizálja a közbeszéd számára a dehumanizációt, klisévé degradálja, azzal a veszélytelenség látszatát kelti. A dehumanizáció első fázisában az áldozatok leértékelése, emberi minőségüktől való elszakítása megy végbe. A második, aktív, cselekvési fázis során e kreált valóságkép kollektív elfogadtatása, a társadalmi felelősségérzet eltüntetése által technikailag kivitelezhetővé válnak a különböző rémtettek. A gonoszság épp banalitása révén mentesít a morális gátaktól. A dehumanizáció és az ebből következő tettek így válhatnak hétköznapivá.

A magyar kormánykommunikáció dehumanizációs törekvéseinek eredményeivel kapcsolatban sajnos mára nem okoz nehézséget konkrét példákat említenünk. Az ellenzéki politikusokat ért atrocitások közül eszünkbe juthat a Niedermüller Péternek küldött patkánytetem, melyre a politikus nevét írták. Az eset azért is különösen fontos, mert a dehumanizáció ekkor halálos fenyegetésként is értelmezhető gesztussal párosult, továbbá mert az aktuálpolitikai közbeszédbe a patkányozás éppen az ellenzéki oldalról, Bangóné által került be. Az említett esemény tehát nem csak arra világít rá, hogy esetenként az ellenzék is hajlamos nyelvpolitikai túlkapásokra, hanem arra is, hogy az efféle retorika öngerjesztő módon egyre radikálisabb megnyilvánulásokat eredményezhet.

A morális gátak eltűnése (a sajtó által generált abszurd félelmek miatt) tetten érhető számos rasszista megnyilvánulásban is. Ekként értelmezhetjük például a 2017-es esetet, amikor egy gyergyóditrói pékség két Srí Lanka-i alkalmazottját akarta a falu lakossága eltávolíttatni népszavazás vagy akár fizikai erőszak útján. Továbbá eszünkbe juthat, hogy Őcsényben agresszív tiltakozás tört ki az országban legálisan tartózkodó menekült gyerekek ottani táboroztatása ellen. Az ügy halálos fenyegetésig és rongálásig fajult, mellyel kapcsolatban Orbán Viktor úgy nyilatkozott: „Nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”.

Talán nem túlzás kijelentenünk, hogy az említett példák az elmúlt években megerősödött dehumanizációs retorikával egyetemben a történelem legsötétebb időszakait idézik. Ez különösen feltűnő, ha figyelembe vesszük, hogy nemzetközi kontextusban is számos hasonlóan radikális esettel találkozhatunk, és nem csak az olyan nyilvánvalóan autoritárius államokban, mint Oroszország, Törökország vagy épp Fehéroroszország.

Mindemellett, ahogy Steven Levitsky és Lucan Way is rámutat,

Magyarország az új típusú autoriter rendszerek egyik iskolapéldájának tekinthető. Úgy vélem, e hazai folyamatoknak mindaddig lehetetlen véget vetni, amíg a kormány sikeresen tartja a közgondolkodásban saját háborús és dehumanizációs narratíváját és az ebben kiosztott szerepeket.

Azt az abszurd harci állapotot, amelyről Mitchell is ír a terrorizmus kapcsán „amelynek során nem emberi ellenség ellen folyik a küzdelem, hanem egy mindenre kiterjedő társadalmi csapás ellen”. Az analógia itt mindössze annyiban sántít, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében pusztán a kormánysajtó interpretálja csapásként mindazt, ami ellenségképként megragadható, és ami ellen árnyékháborút folytathat. A kormánynak nincs – a sajtókommunikáció értelmében vett – valódi ellensége, de a háborújának súlyos áldozatai vannak.

Végezetül, tanulságos lehet újra a Kövér Lászlóval április végén készült interjúból idéznünk e harc képzetével és állásával kapcsolatban. Az országgyűlés elnöke szerint:

„Mintha a brüsszeli bunkerben ülő globalista vezérkar sem hinne már a győzelemben. Észrevették, hogy a haditervük csődöt mondott, hogy fontos pozíciókat veszítenek, lassan defenzívába szorulnak, mégis, vagy éppen ezért józan ítélőképességüket egyre inkább elveszítve, minden mindegy alapon folytatják a háborút, még az unió romba döntése árán is. Várják a csodafegyvert, a Wunderwaffét, amely számukra ebben a pillanatban a hetes cikk, ettől remélik a fordulatot, a végső győzelmet.”

Kövér második világháborús szókészletet és analógiát használ, azzal a „trükkel”, hogy az ellenségképet a nácik, a NER-t pedig a szövetséges hatalmak pozíciójába helyezi és előrevetíti a háború végét, a közelgő győzelmet. Csakhogy, az eddig felvázoltak alapján sokkal inkább úgy tűnik, éppen a NER használja a harmincas évek náci Németországának retorikai megoldásait, és nem az un. háború végében érdekelt, hanem újabb és újabb apropókat keres annak fenntartására. A kormány szempontjából mindez érthető, hiszen amíg a közgondolkodásban olyan háború tart, melyben az ország ellenségeit fertőző organizmusok és metafizikai gonoszok alkotják, addig a választók teljes, kritikátlan felhatalmazása is indokolt.

Kiemelt kép: MTI/Máthé Zoltán