Sokkhatásként érte a különböző karanténok, lockdownok és lázadások által amúgy is épp eléggé megrázott európai közvéleményt, hogy Alekszej Navalnij orosz ellenzéki aktivista először irgalmatlanul rosszul lett egy a szibériai Tomszk és Moszkva közötti repülőjáraton, majd Omszkban, kényszerleszállás után kómába esett a kórházban. Sajtófőnöke, Kira Jarmus elmondásából később az is kiderült, mindez azután kezdődött, hogy a viszonylag kicsi tomszki repülőtéren éhgyomorra lehajtott egy pohár teát.

A szörnyűség után mindenki azonnal mérgezésre gyanakodott, de természetesen az ügy részleteit, körülményeit még egyáltalán nem ismerjük. Az azért mindenesetre mégis jellemző a légkörre, hogy az orosz Meduza írt például egy kórháznál megjelent, magányos tüntetőről, akinek transzparensén csak annyi volt olvasható:

„Sztarovojtova, Politkovszkaja, Nyemcov … Navalnij? #TudjukKiAFelelős”

A nevek megannyi kaotikus, szétmagyarázott, mégis homályba merülő politikai gyilkosságot takarnak, a Kreml mindegyikkel kapcsolatban máig hevesen tagadja, hogy bármi köze lett volna hozzá. Amíg a mai híreket várjuk Navalnij sorsáról, és az ügy részleteiről, érdemes tehát az elmúlt 100 év leghangosabb, legbotrányosabb orgyilkosságait is felidézni, amelyeket mind egyetlen jelenség köt össze: a szovjet/orosz belbiztonsági erők mindig idejekorán felsejlettek a tettesek között.

1. Lev Trockij, 1940

Ha a hárításra gondolunk, így volt ez már mától számítva pontosan 80 éve a mexikói Coyoacánban is, amikor Ramón Mercader, az ifjú kommunista hátulról, több csapással, egy jégcsákánnyal oltotta ki Sztálin legveszedelmesebb ellenfelének, Lev Trockijnak az életét.

Az indítékok, amelyek egyenesen Sztálinhoz és rettegett biztonsági főnökéhez, Lavrentyij Berijához vezették vissza a szálakat, utólag nézve is teljesen egyértelműek. A bolsevik forradalom egyik legfontosabb, legnagyobb hatalmú és legveszélyesebb vezetője, Trockij 1927-ben ezer megnyert politikai intrika és játszma után elvszeszített egyet: hiába figyelmeztette Sztálint, hogy a kínai Csang Kaj-sek vezette Kuomintang nacionalista gyilkosok gyülekezete, akik nem tudják a kínai kommunistákat támogatni, Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy együtt támogassa őket. Azután Csang Kaj-sek április 12-én több ezer kommunistát mészároltatott le a legnagyobb kegyetlenséggel, ez pedig azt jelentette, hogy Trockij végzetes bűnbe esett: igaza lett Sztálinnal szemben.

Persze az ellentét sokkal mélyebb volt, Trockij hívei fenn akarták tartani Szovjet-Oroszország szerepét, mint a világforradalom mérnökéét, miközben a fő pártvonal ennek a lenini elvnek az elvetésén és a „szocializmus egy hazában” elvének megvalósításán fáradozott. Trockij száműzetése után az országban maradt híveit végül 1936-38 között szinte egytől egyig kivégezték a kirakatperekben.

Trockij hosszú száműzetése alatt egyre befolyásosabbá vált a világ kommunista pártjai körében, de sikere mégis végzetesebbnek bizonyult, mint jó külpolitikai szimata: végzetes bűne nem az volt, hogy elég jó könyveket írt arról, hogyan segíti a sztálini politika a bimbózó európai fasizmus céljait önkéntelenül is. A helyzet komolyabb volt: Trockij szépen lassan meggyőzte a szovjet NKVD legidősebb és legveszélyesebb kémeit.

Az első az egyik legfontosabb szervező, Igance Reiss volt, aki néhány dokumentummal akár romba is dönthette volna a Szovjetuniót. Amikor Reiss egy köteg, a párizsi szovjet követséghez címzett levélben, 1937-ben szidalmazni kezdte Sztálint, és az ifjú, állati kegyetlenségű új NKVD főnököt, Nyikolaj Jezsovot, miután az Trockij legközelebbi otthonmaradt munkatársait, Zinovjevet és Kamenyevet is kivégezte, tudták, a baj nagyobb, mint gondolták: Reiss az NKVD titkaival együtt átállt a földalatti trockistákhoz. Jezsov egyik híve, Mihail Spiegelglass azonnal Amszterdamba szervezte az NKVD második legveszélyesebb emberét, Mály Tivadart (A legendás Cambridge-i „Ötök”: Kim Philby, Guy Burgess, Donald Duart McLean, Anthony Blunt – beszervezőjét – Mály tehetségére jellemző hogy az „ötödik cambridge-i” személyét máig csak találgatni lehet), hogy hotelszobájában egy vasdoronggal egyszerűen halálra verje Reisst. Mály, először életében, megtagadta a parancsot.

Végül mind Reiss, mind Mály – sokakkal együtt – belehalt az eseményekbe. A végső következtetést a Kreml mégis levonta: ha nem tesznek sürgősen valamit Trockij ellen, a probléma a teljes nyugat-európai és amerikai kémhálózatukba fog kerülni. Túl sok benne ugyanis a marxista részletekkel nagyon is törődő értelmiségi…

Ramón Mercader éppen azért érdekes, mert személyében Trockij olyan gyilkost kapott, aki éppen spanyol származásával és hihetetlen naivitásával jól jellemezte az NKVD (és később a KGB) „új generációját”: nem kell több túlképzett, értelmiségi tartótiszt, hivatásos forradalmár, ide bizony inkább a parancsot vakon teljesítő izomemberek kellenek. No persze Mercader környezetén keresztül aprólékos munkával jutott el Trockij dolgozószobájáig, de tette annyira elkeseredett volt, hogy az eredeti tervek szerinti csendes gyilkosságot egy az egyben sutba dobva iszonyatos hentesmunkát kellett végeznie az idős bolsevikon. Ez pedig könnyedén felismerhetővé, emblematikussá tette a bűncselekményt, ami alig hagyott kétséget a megrendelők kiléte és szándékai felől.

Trockijjal nemcsak egy nagyon érdekes – bár kétségtelenül elméleti kérdésekben nagyon is vitatható – elmét iktattak ki a huszadik századi kommunizmus történetéből, de olyan politikust is, aki, ha életben marad, talán egészen meg is tudta volna fordítani a történelem kerekét. Legalábbis abból az erős hatásból, amit Sztálin legjobb embereire gyakorolt, ezt kell gondolnunk.

2. Valter Krivickij, 1941

Trockij árnyéka valóban hosszú volt, sőt, olyan árnyék, amely még szigorú NKVD-s profi gyilkosokat és parancsnokokat is hőstettekere kényszerített. Valter Krivickij európai NKVD-rezidens hőstette ismét majdnem teljesen tönkretette Sztálin külpolitikáját.

A tiszt ugyanis nem tett mást, mint nyilvánosságra hozta az amerikai sajtóban a nácik és a Szovjetunió titkos megegyezésének, a Molotov-Ribbentrop paktumnak a teljes szövegét, méghozzá 1939 augusztusában, pár nappal Lengyelország kettős náci-szovjet lerohanása előtt.

Krivickij Lenin Csekájának egyik megszervezője volt. Jó barátja, Reiss meggyilkolása ugyan törést okozott benne, de ezt olyan jól titkolta Berija és Jezsov előtt, hogy még miután elhatározta, hogy befejezi Reiss, Mály és társaik munkáját – végleg tönkreteszi Sztálint emberei fellázításával – Párizsban sikeresen átállt. Ez minden eddiginél nagyobb válság volt, 1937-től ugyanis maga Krivickij volt az összes nyugat-európai szovjet kém főnöke, egy hágai antikváriumból irányította a teljes hálózatot, méghozzá mesterien, ideje alatt egyetlen németországi vagy angliai szovjet kém sem bukott le.

Átállása után az egykori veterán kémfőnök elkezdte kiteregetni a szovjet NKVD belső ügyeit: előbb cikkeket majd könyveket adott ki a trockisták hálózatán keresztül. Leleplezte a makacsul sztálinista és fiatal John Kinget, a szovjetek legfontosabb angliai kémét, és évekre tönkrevágta a teljes nagy-britanniai hálózatot. Majd, 1938-ban, látva Hitler rohamos terjeszkedését, végül Londonból Washingtonba költözött át, onnantól az amerikaiak szovjetellenes munkájában segített.

Moszkva ezt már tényleg nem tűrhette, és végül 1941 február 10-én Krivickijt holtan találták a washingtoni Bellevue hotelben, fejlövéssel, pisztollyal a kezében. Még utolsó üzenet is volt az asztalán. De minden közeli barátja és munkatársa váltig állította: az NKVD gyilkoltatta meg – noha erre bizonyíték sohasem került elő. Mindez csupán 4 hónappal előzte meg a nácik orvtámadását a Szovjetunió ellen.

3. Hafizulla Amín, 1979

Sztálin halálával az NKVD és az MKGB mint erőszakszervezet-titkosszolgálat kompozitok is lassan átalakultak, nagyobb professzionalizálódás után megszületett a KGB. Ugyan az új titkosszolgálat egyik alapelvévé vált, amit elődei még nem mondtak ki: az orgyilkosság nem a kémhálózat egyik feladata, hanem éppen óriási hibáinak elismerése, amit elkerülni kellene, azért egyre rendszeresebbé, és profibbá váló gyilkosságaikról is hírhedtté váltak: „debütáló, monstre akciójuk 1954-ben, Münchenben két ex-szovjet szabad európa rádiós és két ukrán szélsőjobboldali emigráns vezető – köztük a hírhedt Sztyepan Bandera – halálába került.

Utóbbi akció már klasszikusabb bevetés, hiszen a nyugati szolgálatoknál is teljesen rutinfeladat szélsőséges ellenfelek kiiktatása: gondoljunk csak az Oszama bin-Laden meggyilkolásával végződő 2012-es amerikai akcióra. Valójában azonban a legnagyobb port kavart orgyilkosság mindig óriási hibát takart. Ilyen volt a szovjet segítséggel 1979-ben Afganisztán elnökévé váló különc, sztálinista őrült, Hafizulla Amín meggyilkolása. Először minden jól is ment, de az excentrikus Amín inkább forgatott saját magáról hősi filmeket, és végeztette ki nyakló nélkül személyes riválisait, minthogy szállítsa országát Moszkvának. Ezért elhatározták, hogy titokban megölik.

Azonban ez a KGB egyik leghosszadalmasabb, legkínosabb akciósorozatává vált: előbb megpróbálták szakácsán keresztül, egy nagyobb, palotai ünnepségen megmérgezni, ez sikerült volna, ha a kabuli KGB kémfőnök, Borisz Ivanov nem felejti el a nagykövetség kiváló szovjet orvosait is figyelmeztetni a tervre, így azok gondatlanságból megmentik az életét.

Amín meggyilkolásához végül csupán Afganisztán szovjet megszállása, és rezidenciája, a kabuli Tadzsbek palota szabályos ostroma után tudták elérni, de az ország soha többé nem stabilizálódott igazán.

4. Anna Politkovszkaja és Alekszandr Litvinyenko (2006), Borisz Nyemcov (2015)

Sokan érvelnek úgy, hogy a KGB teljesen egy darabban élte túl a Szovjetunió szétesését, de ez egyáltalán nem igaz: mire ugyanis 1990-re ez megtörténik, a Szovjetunió vezetése már lényegében maga a világban számtalan offshore üzletet üzemeltető KGB volt, így a szétesés értelemszerűen a szervezet szétesése is volt. Az 1991-es puccs után Jelcin emberei szét is darabolják: létrejön a hivatalosan csak külföldi akciókkal foglalkozó SZVR és a belbiztonságért felelős FSZB.

A tisztek, a régi Moszkva erre a korra már jórészt ideológiamentes „pretoriánus gárdája” azonban sohasem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Az ő hősük, és emberük lett azután az 1999-ben elnökké választott Vlagyimir Putyin, a KGB egykori alezredese, és 1998-tól az FSZB igazgatója.

A „szolgálatok” újbóli felemelkedéséhez egy dolog vezetett el: a csecsen háború. Az FSZB itt „tüntette ki magát”, méghozzá úgy, hogy az öldöklő, véres konfliktust egyszerűen úgy zárták le, hogy a 2000-es évek elejéig konkrétan szinte minden egyes csecsen iszlamista lázadó vezért levadásztak, és meggyilkoltak.

Egy ilyen sikerszéria természetesen nem magától jön létre: kellenek hozzá a hűséges, helyi emberek. A csecsen háborúban ilyen volt a területet azóta is saját „fejedelemségeként” uraló Ramzan Kadirov, Putyin legmegkérdőjelezhetetlenebb alapembere.

Aki a kétezres években Kadirov és Putyin kapcsolata után kutakodott, vagy annak titkairól részleteket szellőztetett meg, az bizonyosan a végzetét kereste. Egyes feltételezések szerint ez történhetett 2006-ban Anna Politkovszkaja moszkvai újságíróval, akit Putyin születésnapján, és egy nappal Kadirov 30. születésnapját követően egy liftben lőnek agyon.

Az ügynek az 1991 utáni orosz politikában csak egy előzménye van, Galina Sztarovojtova jogvédő és parlamenti képviselő 1997-es meggyilkolása. Ő éppen a KGB tisztek és titkos megbízottak neveit kívánta törvényben nyilvánosítani – úgynevezett lusztrációval. Egy másik képviselő, a hírhedt Vlagyimir Zsirinovszkij pártjában akkoriban politizáló Mihail Gluscsenkót 2015-ben az ügyben el is ítélték. Ezt követően azonban jóformán Politkovszkaja az első országosan ismert civil, aki politikai gyilkosság áldozata lesz.

Politkovszkaja ügyében a vádlottak között szerepelt egy FSZB-ezredes is, a szokatlanul óriási felháborodást keltő eset és nagyon sokak által követett bírósági tárgyalás után azonban éppen csak őt mentik fel bizonyíték hiányában. Politkovszkaja egyébként cikkek sorozatát írta Kadirov és Putyin közös viselt ügyeiről, meggyilkolása napján pedig főszerkesztője szerint hosszú cikket akart közölni Kadirov csecsenföldi tömeges kínzásairól. Ez már nem jelenhetett meg.

Talán a legkevesebbet ezen a helyen arról kell írni, ami ezek után történt. Alekszandr Litvinyenko KGB-FSZB tiszt 2000-ben, Putyin hatalomra jutása után hónapokkal szökött Londonba és állt át a britekhez. Hetekkel Politkovszkaja után, egy teljes várost veszélyeztetve, polóniumos teával végeznek vele. Mivel csak háromheti haláltusa után, 2006. november 3-án hal meg a londoni UCL kórházában, sugárfertőzésben, még a fél globális médiának sikerült elmondania, hogy éppen Politkovszkaja halála után nyomozott, amikor a merényletet elkövették ellene.

De Kadirov szerepe – immár nem Putyin mellett, de helyett! – felmerült a legutóbbi, 2015-ös nagy, és botrányos gyilkosságban, amikor Moszkva kellős közepén lőtték agyon Borisz Nyemcov liberális ellenzéki politikust február végén. Március elejére már a teljes nyugati sajtó arról beszélt, igazán csak Kadirovnak állt útjában az ellene tendenciózus kampányt folytató Nyemcov, de a csecsen hadúr immár olyan fontos személy, hogy Putyin nem tudott nemet mondani akarata érvényesítésére. Az is hamar kiderült, Nyemcov összes gyilkosa Kadirovhoz köthető csecsen zsoldos volt.

Poltikovszkaja, Litvinyenko és Nyemcov ügyében egy a közös: a régebbi történetektől eltérően hivatalosan máig sem bizonyított explicit módon, hogy halálukat az orosz központi hatalom – közelebbről a titkosszolgálatok – beavatkozása okozta, mindezt azonban a múltból ismert minták mégis valószínű magyarázattá teszik.

És most, hogy Navalnij rosszulléte és kómába kerülése rázta meg ismét, immár jól ismétlődő mintázatban az országot, az is jobban látszik, a politikai gyilkosságok mintázata nem teszi elkerülhetővé azt a következtetést, hogy a támadásnak valamilyen módon itt is köze kell, hogy legyen felsőbb körökhöz, akár valakik a „saját szakállukra” próbálják kegyeiket keresni, akár maguk a szolgálatok kényszerülnek rá erre a lépésre.

Ugyan politikai gyilkosságok szovjet-orosz földön rendszeresen határozták meg a nagypolitika kerekeinek fordulását Trockij előtt is, az ő meggyilkolása, több ezer kilométerre Moszkvától, olyan korszakot nyitott meg a történelemben, ahol belpolitikai konfliktusok válnak globális üggyé, és ahol a veszélyes hazai ellenségek a világ bármely szegletében felbukkanhatnak.

Lezárul ez a korszak most, hogy a hivatalos politika egyik – jócskán problémás de mégis hihetetlenül népszerű – vezetője is kómában fekszik – egyelőre megmagyarázhatatlan okokból? Végre valaki túlment egy bizonyos határon?

Ez lehet az ügy egyik legnagyobb kérdése.