Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A meg nem becsült éltető csövek – a magyarországi vízi infrastruktúra jelene és bizonytalan jövője

Talán semmi sem annyira alapvető fontosságú a mai modern társadalmainkban és hétköznapjainkban, mint a lehetőség, hogy bármikor kinyithatjuk a csapot, és folyik belőle a víz. Ezzel főzünk, ebben fürdünk, és ezzel mosunk kezet, ezt isszuk, és ezt húzzuk le a vécén, de csak akkor tűnik fel igazán, hogy mennyire létfontosságú a víz, ha éppen valami miatt nincs, vagy nem megfelelő minőségű.

Ha úgy járunk, mint idén nyár elején például a siófoki Kiliti lakosai, akiknek egy szennyezés miatt hetekig  forralniuk kellett a csapvizet, hogy iható legyen, vagy ha éppen karbantartás vagy csőtörés miatt szintén elveszítjük egy időre a vízhez való hozzáférésünket.

Kulcsfontosságú tehát az életminőségünk fenntartása szempontjából, hogy stabil és tiszta csapvíz érkezzen otthonunkba, mégis, nem sokat tudunk arról, hogy mi a helyzet a magyarországi vízi infrastruktúrával jelenleg, sőt, azt sem, hogy valójában egészséges-e csapvizet inni.

Milyen állapotban van a magyarországi ivóvíz- és szennyvízhálózat? Eljut-e a szolgáltatás mindenkihez? Hogyan tisztítják, mennyire tisztítják, milyenek a csövek? Többek között ezeket a kérdéseket járjuk körül ebben a cikkben, melynek összeállításához a Központi Statisztikai Hivatal adatait és vízügyi szervek jelentéseit, tanulmányait használtuk fel.

Augusztus 17-től kékbe borult a Mérce. Egy héten át a víz a fő témánk. Hogyan lehetne igazságosabb és fenntartható a vízforrásaink kezelése? Hogyan lehetne közkincs, ami egyre kevesebbek privilégiuma?

Egy pohár tiszta víz, egy frissítő tusolás, a vízpartok csodálatos, élő világa és az általuk nyújtotta örömök, az egészséges, elérhető árú zöldség, gyümölcs és élelmiszer, az alapvető szükségleteket biztonságosan fedező közmű szolgáltatások – mindannyian azt szeretnénk, ha mi, akárcsak gyermekeink részesülhetnénk a víz áldásaiból.

Mi a Mércén egy olyan világra vágyunk, ahol mindez nemcsak a szerencsés országokba, szerencsés családokba születettek privilégiuma, hanem az egész emberiség osztályrésze. Ezért életbe vágó, hogy beszéljünk a vízről – tartsatok velünk!

A cikkeket A csaptól az áradásig címke alatt találjátok.

A vízi infrastruktúra kiépítettsége és kihasználtsága

Jelenleg Magyarország vízellátását 40 víziközmű-cég biztosítja, ők együttesen fedik le az ország egész területét.

Magyarország hálózata igen fejlett: az ivóvízhálózat hossza több mint 66 ezer kilométer, amivel a szolgáltatók 2007 óta az ország egész területét lefedik – ettől az évtől kezdve nincs olyan magyarországi település, ahol nincsen kiépített ivóvízhálózat.

A települések elérése azonban nem azonos a lakások, házak elérésével. Időről időre megjelenik a különösen hátrányos helyzetű területekről szóló híradásokban, hogy az ott lakók számára nem áll rendelkezésre vezetékes víz. A KSH legfrissebb vonatkozó adatai ezen otthonok arányát 2018-ban csupán néhány százalékra tették: ezek szerint ekkorra országos átlagban a lakások 95,3%-át látta el közüzemi vezetékes ivóvízzel valamely vízmű. A községek valamivel rosszabb ellátottsággal rendelkeznek ennél, 91,2%-os a bekötöttségük, míg a magyar városokban a lakások 96,9 százaléka csatlakozik az ivóvízhálózathoz.

Bár a közművesítettség aránya magas, azért, mint láttuk, így is vannak olyanok, akik nem rendelkeznek vezetékes vízzel. Sok esetben ezt nem a hálózat kiépítettségének hiánya okozza, hanem az, hogy a tartozás miatt kikötnek fogyasztókat. Miután a vízszolgáltató kintlevőségei kritikusan nagyra nőnek, a cég a „vízlopás” megszüntetése érdekében korlátozza, illetve elzárja a tartozásokkal rendelkezők számára az ivóvizet, ezzel leválasztva őket a hálózatról.

A gazdasági racionalitás azonban nem lehet ebben az esetben az elsődleges szempont – az állam, a közhatalom felelősségvállalásának kellene biztosítania, hogy mindenki hozzáférjen az alapvető szükségleteit biztosító ivóvízhez, jövedelmi helyzetétől függetlenül. Ahogy a lakhatáshoz, oktatáshoz való jog, a 21. században a vízhez való hozzáférés is alapvető jog kellene legyen Magyarországon.

Érdekesség, hogy 1990 óta a lakosságszám csökkenésénél jóval nagyobb arányban, közel 500 millió köbméterrel, több mint 50%-kal esett vissza az ivóvízfogyasztás. A legkisebb értéket 2014-ben mérték: míg az 1990-es átlagos évi vízfogyasztás még 55,8 köbméter/fő volt, 2014-ben csupán 33 köbméter.

Ennek több oka van: az ipari termelés visszaesésével járó csökkenés az ipari vízfelhasználásban; az egyéni mérők beszerelése, tehát a mennyiség alapú elszámolás bevezetése nyomán mérséklődő lakossági fogyasztás; az emelkedő vízdíjak, valamint kis mértékben a víztakarékos háztartási eszközök elterjedése.

Bár vannak túlhasznált vízbázisok az országban, a csökkent fogyasztás is megmutatja, hogy jelenleg országos átlagban bőven nem használja ki a magyar lakosság a rendelkezésre álló ivóvíztermelő rendszer kapacitásait. A KSH jelentése szerint nagyjából éves szinten mindössze kevesebb mint ötszáz millió köbméter körüli mennyiséget használunk fel, ami a termelőkapacitás kevesebb, mint 40%-a – persze valójában nem is a teljes kapacitás kihasználása a cél. A legutóbbi rendelkezésre álló adatok szerint (2018) az egy főre jutó átlagos napi vízfogyasztás 96,1 liter, éves szinten pedig 35,1 köbméter.

Bár sok esetben ugyanaz a cég üzemelteti mindkét hálózatot, az ivóvíz- és a szennyvízhálózat két különböző szolgáltatást takar – utóbbihoz már mindössze a magyarországi lakások 82%-a kapcsolódik, és még 2018-ban is a 3155 magyarországi település közül csupán 2101 rendelkezett szennyvízelvezető hálózattal.

További több mint ezer településen jelenleg sincsen ilyen infrastruktúra, ezeken a helyeken szennyvízaknákkal és időszakos szennyvízelszállítással („szippantós autó”) oldják meg a szennyvízkezelést az ott élők.

A szennyvízhálózattal jelenleg egyáltalán nem rendelkező települések közül 206 Baranya, 120 Somogy, 102 Borsod-Abaúj-Zemplén, 95 Vas, 91 Zala, 75 pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, ezek zömében igen hátrányos helyzetű, kis lélekszámú falvak.

Ezeken a területeken a vízművek felmérései szerint nem is lenne gazdaságos a vezetékes szennyvízelvezető hálózat működtetése, mivel az alacsony lélekszám és az abból adódó alacsony kihasználtság ellenére a hálózat karbantartási és üzemeltetési költségei állandók, így a rendszer kiépítése és fenntartása vagy nagyon veszteséges működést okoz a területi vízmű számára, vagy – az előbbi eset elkerülésének érdekében – a fogyasztói oldalon nőnek nagyon magasra a költségek.

Bár az emésztőgödrök használata higiéniai és környezeti szempontokból kevésbé javallott, ezen területek várhatóan még hosszú ideig ezt a szennyvízkezelési megoldást fogják alkalmazni. Az utóbbi években sok helyen európai uniós pályázatok révén jött létre vagy bővült a szennyvízhálózat, azonban a magas üzemeltetési költségek miatt, amennyiben valóban elkötelezettek vagyunk a teljes körű szennyvízcsatorna-hálózat kiépítése iránt, annak fenntartása csak állami támogatások révén biztosítható.

A díjszabás és az árak jogi környezete

A hazai vízművek helyzetét jelentősen bonyolítja, hogy a vízszolgáltatók és a helyi önkormányzatok a víziközmű-szolgáltatásól szóló 2011. évi CCIX. törvény („víziközmű-törvény”) életbe lépése óta nem rendelkezhetnek szabadon a vízárak felett.

Ez a törvény egységesen meghatározta, hogy a vízdíjakat éves szinten mindössze nettó 2,6 százalékkal lehet emelni, függetlenül attól, hogy 2011 előtt milyen díjszabás volt érvényben – erről már Kurdi Viktor, a Magyar Víziközmű Szövetség elnöke mesélt hosszan tavalyi interjújában az NRG Report energetikai magazinnak. Kurdi szerint 2011 előtt, mikor a vízdíjakat a települési önkormányzatok állapították meg, kétféle díjszabási szemlélet létezett a víz árazását illetően:

  • míg az egyik megközelítés alapjognak tekintette a vizet, és emiatt minél olcsóbban tartotta az árát, nem illesztette a vízdíjakba a hálózat karbantartásának, felújításának, várható fejlesztésének költségeit;
  • a másik díjmeghatározói szemlélet pedig stratégikusabban állt a vízhálózat témaköréhez, így a korábban említett plusz költségek finanszírozását is beépítette a lakosság által fizetendő vízdíjba, hogy ezzel képezzenek alapot a jövőre, a fokozatosan egyre inkább elöregedő és elhasználódó csövek cseréjére.

A 2011-es törvény kihirdetésével tehát az önkormányzatok elvesztették korábbi árhatósági jogkörüket, az alaptevékenységek szolgáltatása azóta hatóságilag szabályozott árszinten történik. 2013-ban aztán a rezsicsökkentés az összes addigi érvényben lévő lakossági víz- és csatornadíjat további tíz százalékkal visszavágta – Kurdi Viktor tavaly év végén adott interjújában arról beszélt, hogy ezeknek a lépéseknek köszönhetően a 2013-ban 2009-10-es árszintre visszavágott díjszabással működik a mai napig az ágazat, miközben a kiadásaik és a bérigények csak növekedtek.

Ráadásul 2013 elején bevezetésre került a méterenként 125 forintos közművezeték-adó, amit a szolgáltatók kötelesek megfizetni külön-külön az ivóvíz- és a szennyvízcsatorna-hálózataik közterületen futó részére, és aminek díját az előbb vázolt rendszer miatt szintén nem tudják beépíteni az áraikba.

Emellett a tisztított szennyvízre vonatkozó határértékek változása is növekvő bírságok megjelenését eredményezte, ami tovább sújtotta az elavult rendszereket üzemeltetni kénytelen vízműveket, továbbá az állami vízművek esetén 2017-től kezdve a lakossági és kkv-ügyfelek számára az új bekötések esetén is számos szolgáltatás ingyenessé vált.

Az egyes szolgáltatók anyagi helyzetét tehát a 2011-es és a 2013-as rendelkezések a mai napig meghatározzák: bár a vízi ágazat immár a hetedik „szűk esztendővel” néz szembe, az egykor stratégikusan magasabb díjszabást alkalmazó helyi szolgáltatók most is magasabb (de a költségeikhez képest még mindig nagyon alacsony) árszinten tudnak működni, ráadásul szükség esetén hozzá tudtak nyúlni a tartalékaikhoz is, így a helyzetük kevésbé kritikus.

A szorult helyzetből egyébként nincs is nagyon kiút, a vízművek költségei a kihasználtság mértékétől függetlenül nagyjából állandók, költségvetésük nagyjából 80%-a a hálózat üzemeltetésére megy el. A rezsicsökkentés bevezetése, tehát a lakossági vízárak befagyasztása óta a vízművek árbevételének növelését egyedül az általuk értékesített vízmennyiség növelése tudná előidézni – azonban egy vízmű esetén a fogyasztásösztönzés nem járható út.

Bár elméletben az ipari tevékenység növekedésével is nőhetne a vízfelhasználás, ezáltal az üzleti eredmény, ennek érdekében sem tudnak a vízművek semmit sem tenni, illetve az állam sem alakított ki semmiféle ellentételezési rendszert, ami kompenzálná az emelkedő költségek okozta hiányt.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy egyre inkább elöregszik a javarészt a múlt század közepén lefektetett vízhálózat, évről évre nőnek a hibaelhárításra fordított összegek. 2018-ra már majdnem 16 milliárd forintot költöttek a hazai vízművek az ivóvízhálózat javítására, miközben szűkös pénzügyi helyzetükből fakadóan, bár szükség lenne rá, nem igazán nőnek a tervezett karbantartásra allokált összegek.

A szennyvízhálózat esetén a tervezett karbantartásokra tartalékolt és a hibaelhárításokra fordított összegek nagyjából azonosak, az utóbbi években összesen 7-8 milliárd forintos tételt jelent az ágazat számára mindkettő.

A hálózat fontos mutatója továbbá a vízveszteség: 2018-ban a kitermelt ivóvízmennyiség 21,88%-a felhasználás nélkül, szivárgás és csőtörések útján „tűnt el” a rendszerből. A tömítések javításával, a nyomás optimalizálásával és a feltérképezetlen csőtörések és karbantartás útján a korrózió mérséklésével ez az arány javítható lenne, mindennek azonban jelentős forrásigénye is van.

A magyarországi vízművek és dolgozóik

Az állami beavatkozás nélkül szinte teljesen feloldhatatlan pénzügyi helyzetnek köszönhetően, a megnőtt adók és az alacsony árbevétel hatására 2015-re már a szolgáltatók háromnegyede veszteségessé vált, illetve nagyjából nyolc-tíz cég számára a napi működés biztosítása is gondot okozott tavaly év végén.

Sok vízmű feladta a bérversenyt, így elpártolnak tőlük dolgozóik, és akár már most nincs megfelelő számú alkalmazottjuk a feladatok elvégzésére. Mások erőn felül hajtottak végre bérfejlesztést, amit előbb-utóbb nem lesznek képesek kifizetni. A különösen problémás cégek tavaly év végén csak az ITM tűzoltás jellegű közbelépésének, a minisztérium által folyósított néhány milliárd forintos pluszforrás biztosításának köszönhetően tudták folytatni működésüket – a probléma nagyságát jól érzékelteti, ha felidézzük, hogy 8-10 cég jelenleg a teljes, 40 szolgáltatóból álló ágazat nagyjából 20-25 százalékát jelenti.

2010 előtt mintegy 400 víziközmű cég működött az országban, azonban a 2011-es víziközmű-törvénnyel a kormány az egyes szolgáltatók engedélyezett méretét is meghatározta. Az integrációs folyamat előrehaladtával mindegyik víziközmű-szolgáltató cégnek 2013 májusának végéig legalább 50 ezer felhasználóval, 2016 végére pedig már legalább 150 ezer felhasználóval kellett rendelkeznie.

A fennmaradás érdekében tehát számos területi szolgáltató egybeolvadt, így lehetséges, hogy a korábbi 400 helyett mára mindössze 40 vízmű biztosítja a lakosság vízellátását. Ezek közül mindössze öt van többségi állami tulajdonban, kettő a fővárosé, a fennmaradó 33 pedig többségében önkormányzati tulajdonú társaság.

A vízi ágazatban dolgozó szakemberek általában véve alulfizetettek: a MaVíz 2017-es tanulmánya szerint 2016-ban átlagosan legalább 13%-kal alacsonyabb bérért alkalmazták őket a vízművek a munkaerőpiaci vetélytársaknál elérhető bérszinthez képest, a KSH adatai szerint az ágazatban dolgozó nagyjából húszezer ember havi bruttó átlagkeresete ugyanebben az évben 255 781 Ft volt.

Mindemellett a víziközmű ágazatra az elöregedő korfa jellemző, 2015-ös adatok szerint az itt dolgozók 40%-a 5-15 éven belül eléri a nyugdíjkorhatárt. Bár jelenleg is számos szakgimnázium (Baja, Barcs, Szolnok, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szeged) és egyetem (leginkább a Baján működő Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kar, illetve több másik egyetem kötődő tanszékei, pl. a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék) kínál vízügyi képzéseket, valójában a vonatkozó tanulmányok szerint

csökkent a képzőhelyek száma, és nem elegendő az utánpótlás, illetve a víziközmű-szolgáltatás működtetéséhez szükséges szakmák szakképzési rendszere felbomlott. Az alacsony bérszint szintén hozzájárul ahhoz, hogy a kínált stabilitás ellenére sem vonzó a vízi ágazat a pályaválasztás előtt állók számára.

Fejlesztések most?

„A jelenlegi víziközmű-hálózat műszaki állapota miatt jelentős beruházásokat igényel” – állapította meg a KPMG idei Vízipari tanulmánya. A 2011-es víziközmű-törvény erre is kitért: meghatározták, hogy a szolgáltatás hosszú távú biztosíthatósága érdekében víziközmű-rendszerenként felújítási, pótlási és beruházási tervrészletből álló, 15 éves gördülő fejlesztési tervet (GFT) kell készíteni.

Az évente felülvizsgált és újradolgozott tervek egyre növekvő forrásigényre utalnak: korábban,a 2017-2031-es időszakra még csupán 776 milliárd forint forrásigényt jelentett az ágazat, aztán egy évvel később, 2018-ban már ennek a dupláját, 1444 milliárd forintot.

Bár tavaly a bejelentett, 2019-2033-as periódusra vonatkozó GFT-k összesített forrásigénye az előző évi összegnél némileg kevesebb, 1363 milliárd forint, az előirányzott forrásszükséglet és a hibajavításra fordított összegek ilyen mértékű növekedése jelentős állapotromlást feltételez, és aggodalmat vált ki az ágazati szereplőkből.

Kurdi Viktor, a Magyar Víziközmű Szövetség elnöke tavalyi interjújában országos szinten 1000-3000 milliárd forint közé tette azt az összeget, amivel a szektor állapotát rendezni lehetne, és elmondta: hiába hagyja jóvá a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) a rekonstrukciós terveket, ha csak ezer milliárd forinttal és tíz év megvalósítási idővel számolunk, a szükséges évi 100 milliárd forint egyszerűen nem termelődik ki az ágazatban.

De még ha a kívánt források hirtelen rendelkezésre állnának, kapacitáshiány miatt akkor sem biztos, hogy elvégezhető lenne az összes szükséges munkálat – a pénzügyi forrásokon túl a vízi infrastruktúra felújítása rengeteg útlezárással, hatalmas ember- és eszközigénnyel jár, és a forrásokon túl ez utóbbiak sem állnak az ágazat rendelkezésére.

A felújítási igényeket egyelőre sem a hazai pályázatok, sem az európai uniós források nem fedezik, az Európai Unió mindeddig leginkább az új infrastruktúra kiépítését, a meglévő bővítését (pl. szennyvíztisztító telepek fejlesztése) támogatta, nem a meglévő rendszerek hibáinak, elöregedésének javítását. A megvalósuló beruházásokat azonban jelentősen befolyásolják az uniós társfinanszírozási projektek és az azokban meghatározott prioritások – a bevonható külső források csökkentik az egyes beruházások önköltség-szükségletét, így vonzó pénzügyi konstrukciót jelentenek a pénzszűkében lévő szolgáltatók számára.

Nehézséget jelent az is, hogy bár ezek a létesítmények támogatással meg tudnak épülni, az üzemeltetésükkel a cégek teljesen magukra maradnak. Az Európai Unió trendjéhez alkalmazkodva várhatóan a jövőben nagyobb hangsúlyt kapnak a zöldebb, éghajlatváltozáshoz alkalmazkodó technológiákat bevezető projektek, a kedvező feltételű EU-s pályázati források lehívása lehetőséget nyújt az ágazat számára az egyelőre még biztonságos és magas színvonalú ellátás fenntartására.

A hazai víziipar mindenesetre azzal számol, hogy konkrét rekonstrukciós tétel továbbra sem fog szerepelni az EU prioritásai között. Reménykedésre adhat okot azonban, hogy a klímaváltozással összefüggésben prioritássá válik a vízkészlet megőrzése, így annak kapcsán előreláthatólag támogatni fogják a vízveszteség csökkentésére, az energiahatékonyság növelésére irányuló beruházásokat. „Mind a víziközmű-szolgáltatóknak, mind pedig a vízipari szereplőknek ehhez igazítva kell stratégiájukat kialakítani” – jelzi a KPMG idén megjelent tanulmánya.

A szükséges források állami biztosítása szinte elképzelhetetlen – egyrészt amiatt, mert óriási összegekről van szó, másrészt pedig azért, mert a nagy költségek miatt világszerte gyakori jelenség, hogy látványosabb, sürgősebbnek tűnő problémák miatt az éppen hatalmon lévő kormányok inkább mással foglalkoznak.

A vízi infrastruktúra karbantartása, fejlesztése nehezen kovácsolható politikai tőkévé – elvégre a folyamatos, jó minőségű vezetékes víz fontossága mindenkiben csak akkor tudatosul, amikor éppen valami miatt nincs.

 

Kiemelt kép: Tjmhay / Wikipedia