Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nem érzem át” – a baloldali populizmus viszontagságai

Ahogy a neoliberális rend tovább bomlik, a „populizmus” ismét egyre jelentősebb szerepet kap a kortárs politikai diskurzusban. Számos baloldali egyre nagyobb lehetőséget lát a populizmusban, és érvel amellett, hogy a baloldal előnyére kéne fordítani az érzelmi politikát, amit manapság többnyire a jobboldal sajátosságának tekintenek. William Jennings Bryanhez, Thomas E. Watsonhoz és egyéb, a déli agrárállamokból származó 19. századi lánglelkű népvezérekhez visszanyúlva a baloldal populista megújítására irányuló kortárs törekvések egy olyan átfogó kulturális forradalom képét festik fel, melynek alapjául a kizsákmányolás kollektív élményének kifejezése szolgál.

A XXI. századi baloldali populizmus véleményvezérei azonban amellett érvelnek, hogy az osztályharc ma már nem létfontosságú az elnyomás elleni küzdelemben. Így ahelyett, hogy a politikát az osztályszerkezetből és osztályhelyzetből adódó konfliktusok köré szerveznék, a kortárs baloldali populisták szerint a baloldal a különféle identitáskategóriákon (nem, rassz, nemi irányultság stb.) alapuló elnyomás közös, érzelmi tapasztalatán kéne nyugodjon. Chantal Mouffe A baloldali populizmusért c. röpiratában azt állítja, hogy egy baloldali populista stratégiában egy szinten kell  a munkások, bevándorlók és a prekár középosztály követeléseinek megjelennie, egyéb demokratikus követelésekkel együtt, mint például az LMBT-közösség céljai. Egy ilyen egyenlősítés célja egy új, a demokrácia radikalizációját megengedő hegemónia megalkotása.

Más szóval a mai baloldaliaknak kevésbé az osztályharcra, hanem helyette a kultúrában zajló eseményekre,  az oligarchia erőivel e téren folytatott versenyre kell összpontosítaniuk. Mouffe és a többi baloldali populista szerint az osztályelnyomás nem meghatározza az elnyomás többi formáját, hanem csak az egyik az elnyomás számos típusa közül. Az osztálytudat építése és a munkásosztály egyes küzdelmeinek támogatása helyett Mouffe a „józan ész” újraformálása mellett érvel, amiből egy progresszív politikai reform következik. A tradicionális stratégia helyett – mely arra a felfogásra épül, hogy a munkásosztálynak mint kizsákmányolt osztálynak érdekében áll a termelés feletti kontroll megszerzése és a kapitalista felhalmozásból fakadó kizsákmányolás megszüntetése –

az új baloldali populizmus szerint a változást a különböző identitásaik alapján az elnyomottság tapasztalatán osztozó csoportok között kialakított érzelmi kötődések fogják elhozni.

A baloldali populizmust a tradicionális baloldal mind elméleti, mint stratégiai szinten kritizálja. A materiális kontroll kulturális hegemóniával való felcserélése nemcsak, hogy teljesen ellentétes a hagyományos baloldali elmélet alapvetéseivel, de a hagyományos baloldaliak szerint egy stratégiai sebezhetőség is következik belőle. Az osztályharc depriorizálásával a baloldali populizmus feladja a munkásosztály munkabeszüntetésen alapuló hatalmát, és ezzel egy kulcsfontosságú taktikát dob el egy sokkal ködösebb stratégiáért, ami összemossa a cselekvést az érzelmekkel.

Ahhoz, hogy megértsük az új baloldali populizmust és kritikusait, elsősorban Anton Jäger munkásságára kell összpontosítanunk, aki szerint Mouffe baloldali populizmusa teljesen figyelmen kívül hagyja az egyesült államokbeli populista politika történetét. Bár hisszük, hogy Jäger kritikája elengedhetetlenül fontos, mégis úgy véljük, nem látja teljesen a mai baloldali populizmus pszichológiai vonzerejét. Szerintünk a baloldali populizmusra adott termékeny kritikai válasznak meg kell értenie a baloldali populizmus neoliberalizmus emberére ható alapvető, társadalmi-pszichológiai vonzerejét, amit csak osztályalapú szervezéssel és szocialista stratégiával lehet áttörni.

Amerikai populizmus a történelemben és a képzeletben

Anton Jäger úgy cáfolja Mouffe-ot, hogy bemutatja, a kortárs populizmus összemosása a koalíciós identitáspolitikával – és magával az affektív identitással általában – egy történelmi tévedésben gyökerezik. Jäger azt állítja, hogy a modern populisták egyszerűen félreértik a populizmus történetét. Szerinte ugyanis a XIX. századi déli agrárpopulizmus olyan mozgalom volt, ami nem identitáson vagy egy adott csoporthoz való tartozáson alapult, hanem osztályharcon és osztálytudaton. Az érzelmi alapú „radikális demokrácia” köré szerveződő, baloldali populizmus megújítását célzó felhívásra válaszul Jäger a populista mozgalmak valódi történetét vizsgálja – és ezzel egyszerre próbálja megérteni a populizmust az eredeti osztályharc fogalmaival, és visszakövetni, hogy hogyan is torzították el az alapgondolatot a történészek és az általuk befolyásolt politológusok (például Mouffe).

Jäger szerint az 1892-es People’s Party nem az erkölcsi értékek, hanem a gazdasági érdekek alapján próbálta megszervezni a fekete és a fehér munkásokat. Jäger Thomas E. Watsonra, a déli populista People’s Party társalapítójára hivatkozva megjegyzi, hogy a fekete és fehér lakosoknak nem egy közös erkölcsi kötelességtudat vagy a déli identitásuk alapján kellett együttműködniük. Valamint összetartásuk nem volt „érzelmi”, vagy „libidinális befektetés” kérdése sem, amely mindkét oldal jóindulatára számított volna. Sokkal inkább a szükséges mezőgazdasági fejlesztések közös materiális érdeke tette lehetővé a politikai együttműködést.

Jäger elismeri, hogy a mozgalomnak megvoltak a maga hibái, de szerveződésében és érvrendszerében alapvetően materialista, nem pedig idealista volt. A történészek később kihagyták a People’s Party szervezőinek érvei alatt meghúzódó materialista alapot, és egy olyan elképzelt populizmust alkottak, ami az eredeti mozgalomban sohasem létezett.

Jäger véleménye az, hogy a populizmus e félreértelmezése a McCarthy-korszak alatt született, amikor a (többnyire kozmopolita, liberális értelmiségi) politikai gondolkodók meg akarták találni a kortárs amerikai antikommunizmus történelmi gyökereit  – az amerikai prériktől egészen a mccarthysta fenyegésig  – ami a háború után éppen ezeket a gondolkodókat tette ellenséggé. Ezen elmélet szerint a déli agrárpopulisták egy olyan (identitásalapú) érzelmi-narratív (affektív) modellt hoztak létre a tömeges elégedetlenség keltésére és megszervezésére, melyet később a a mccarthysták sikeresen vettek át az állítólagos kommunisták elleni felbujtásra és társadalmi nyugtalanság keltésére. Az ebből a képletből született populizmuselmélet – bár nincs igazolható történelmi alapja – a mai napig általános bizalmatlanságot kelt a tömegmozgalmakkal kapcsolatban.

A tömegekkel szembeni bizalmatlanság azonban nem a semmiből jött, és ezt a hozzáállást még mindig tetten érhetjük  a sajtóban és a Demokrata Párt intézményi szárnyában. Az amerikai populizmus eredetéről szóló nem materialista elmélet egyúttal szellemi alapot nyújt a technokrata „patkóelmélet” (horseshoe theory) érveinek is: a jobb- és baloldali tömegmozgalmak csak változatai egy megbízhatatlan populizmusnak, melyek éppen amiatt, mert populisták, minden esetben összetalálkoznak egymással egy antiszemita és egyéb másságellenes közös területen. Ez a –  mccarthyizmusra adott nyugtalan válaszként született – modern újraértelmezés azt állítja, hogy a politikai identitás nem materiális, tehát nem közös osztályérdekek alapján jön létre,  hanem érzelmi és ideológiai alapjai vannak  –  lényege egy csoporttal való azonosulás, amely csoport ellentétben áll a gyakran formálható (ma az elitek, holnap a bevándorlók) „másokkal”.

A populizmus ilyen kiforgatott definíciója nem azért képes megragadni a politológusok képzeletét,  mert bármiféle történelmi alapja van, hanem azért,  mert egybecseng az idealista liberális világnézettel – egy olyan világnézettel, amiben nincs helye az osztályharcnak. Ha komolyan megvizsgáljuk a populista mozgalmak szellemi történetét, ahogy Jäger tette, láthatjuk Mouffe és Laclau baloldali populista fantáziájának hamis liberális gyökereit. Mouffe és Laclau azt sejteti, hogy a politikai diskurzust valamiféle titokzatos politikai erők mozgatják és határozzák meg, amely erőket a jobboldal valahogy érti és irányítani tudja míg a baloldal valamiért nem. Jäger történelmi elemzése azonban megmutatja, hogy a mai populisták – szemben a XIX. századiakkal – öntudatlanul elfogadtak egy (alapvetően liberális) osztálymentes politikaképet, és történelmileg alátámasztott érveket nyújt arra nézve, hogy miért legyünk szkeptikusak ezzel az elképzeléssel szemben.

Miért népszerű manapság ez a populista tévképzet?

Bár a kortárs populista politika nem materiális alapú, mégis materiális történeti folyamatok terméke. Nem meglepő módon a mai populista kezdeményezések is azt tükrözik, hogy a modern politikai feltételek minőségileg különböznek azoktól, amikkel a XIX. századi populisták szálltak szembe. Emiatt nemcsak azt kell megvizsgálnunk, miért jelent meg ismét a populizmus a baloldalon, hanem azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi okozza a jelenlegi neoliberális rendben, hogy ebben a formában tűnt fel.

Jäger szerint a modern állam „szilárd és kiüresedett”. „Az elmúlt harminc évben az állam belső szuverenitása – azaz a kötelékek, melyek összekapcsolják az államszervezetet olyan intézményekkel, mint a szakszervezetek, egyházak és pártok – meggyengült, így megcsorbult ezek képessége, hogy hatalmat gyakoroljanak az állam felett.”

„Röviden szólva” – folytatja Jäger – „az európai államok szilárdak, de konganak az ürességtől  (…) erősek és hatalmasok, főleg a végrehajtás ágában, de elszigeteltek bárminemű alulról érkező nyomástól.”

Ilyen keretezéssel azt kéne kérdeznünk: milyen politikai stratégiák elérhetőek, ha egy „szilárd és üres” környezettel találjuk szembe magunkat – mint amilyen a mai totalizáló neoliberális rend?

Materialista szemszögből arra számíthatnánk, hogy a politikai ellenállás tükrözi azokat a körülményeket, amelyekből kialakul. A politika, csakúgy mint  az emberek találkozási, csoportalkotási, szerveződési rendje vagy életmódja, gyakran a munkahelyi kultúrát tükrözi. Ahogy azt Marx is megállapította, a korai tömegpártok lemásolták az ipari gyárakra jellemző szervezeti formát, hogy a politikában is ilyen módon álljanak ellen a hatalomnak.

Ebből következik, hogy a szilárd és üres gazdasági rend szilárd és üres politikai válaszhoz vezet, ami erősen individualizált, szervezetlen, valamint egy olyan neoliberális modellre épül, ahol a szubjektum fogyasztóként jelenik meg.

A modell a kollektív cselekvés helyett a személyes identitást és önkifejezést helyezi előtérbe. Ennek fényében nem meglepő, hogy a politikai mozgalmak manapság online és fogyasztói felületeken szerveződnek, arra a személyes „brandingre” fókuszálva, aminek a tőkésítésére ezeket a felületeket tervezték.

Míg érthető okokból az ipari korban a tömegpártok az ipari szerveződést tükrözték, ugyanez azonban a mai fogyasztói kultúráról már nem mondható el. Nem meglepő, hogy a neoliberális alanyokat azok a politikai mozgalmak vonzzák, melyek a populáris kultúra eszközeivel reklámozzák magukat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a szervezési modell képes lesz fenntartani egy folyamatos politikai haladást, hiszen a neoliberális kultúra számos elemét szándékosan úgy tervezték, hogy éppen az ilyen rendszerszintű és kollektív változás ellen küzdjön. Még ennél is érthetetlenebb, hogy a baloldali populista mozgalmak miért ünneplik manapság aktívan az ilyesfajta politikai részvételt, miközben ez az állítólagos céljaikkal ellentétes. Ezeket a jelenségeket csak a neoliberális szubjektivitáson és az általa támogatott vagy éppen kizárt gondolkodási módokon keresztül lehet megmagyarázni.

Szilárd és üres szubjektivitás

Ahhoz, hogy megértsük ezeket a látszólag ellentmondó dinamikákat, fontos, hogy végiggondoljuk a szilárd és üres neoliberális rend szubjektív érzékelésének módját. Amikor az ember olyan környezetben találja magát, mely erősen büntet és keveset nyújt, de a túlélése múlik rajta, akkor egy kiszámítható védekezést alakít ki – tévképzeteket arról, hogyan működik környezete. Majd különböző módokon visszahúzódik ezekbe a képzetekbe, amelyek megszűrik a világról alkotott érzékelését és a biztonság érzetét keltik. Ezek a tévképzetek olykor, ha nem is nyújtanak valós biztonságérzetet, legalább valamiféle kiszámíthatóságot garantálnak. A merőben új ugyanis jellemzően sokkal félelmetesebb, mint a folytonos érintkezés a már ismert veszedelmekkel.

Donald Meltzer pszichoanalitikus az így létrejövő szubjektív valóságot „klaustrumként” írta le. Ezek a védekező fantázia-képek három alapvető motívum köré csoportosulnak:

  • 1) a problémák kábult, apatikus tagadása,
  • 2) mindent bacchanália-szerű tivornyává változtató megszállott kényszer
  • 3)  a „hamisság” leleplezésébe és feltárásába mélyülés.

Az embereket azért vonzza a klaustrum, mert igyekeznek a valóság zavarosságát rendre valamilyen kiszámítható, ismétlődő élményre cserélni, hogy ily módon csökkentsék szorongásukat, vagy legalább megszokott helyzeteket teremtsenek. Ezzel a védekezéssel azonban akaratlanul még azt a környezetet is megvédik bármiféle valódi változástól, ami erre a viselkedésre késztette őket. Függetlenül attól, hogy a három defenzív stratégia közül melyik a legjellemzőbb a klaustrum-lakóra, azáltal, hogy kizárólag ezen keresztül észleli a valóságot, elszigetelődik más emberektől, a világgal való érzelmi kapcsolódástól és magától a valóságtól is.

A pszichoanalízis fogalmaival élve a neoliberalizmust is egy ilyen klaustrális környezetnek foghatjuk fel, azaz olyan gondolkodási módnak, mely nem fogadja el a külső valóságot és nem tudja ellátni a benne élőket. Tehát a kortárs neoliberalizmus – a neoliberális szubjektumok számára – ellenállónak és rendíthetetlennek tűnik bármiféle politikai beavatkozással szemben.

Ezt a felfogást látjuk a Fukuyama és Thatcher-féle „történelem vége” deklarációkból: a neoliberalizmus az egyetlen elképzelhető társadalmi-politikai rend (a neoliberálisok számára).

Amikor pedig szembekerülnek a neoliberalizmus számtalan ellentmondásával, alapvető késztetésük nem az elméleteik újragondolása, hanem ugyanazon ellentmondó ötletek ismétlése (ezt nevezhetjük „ismétléskényszernek”). Ennek a tünete lehet az egyszerű elutasítás (teljes apolitikus apátia és visszahúzódás), a bacchanális politikai nem-cselekvés (céltalan demonstrációk, izgatott közvetítések, melyek „!!!” végződésűek, az általános politika helyettesítése láthatósággal vagy hallhatósággal) vagy egy olyan zengő siránkozás, mely állítja, hogy amennyiben az igazság felszínre kerül, máris minden rendbe jön.

Ebben az értelmezésben a baloldali populisták válasza a neoliberális helyzetre klaustrális védekezésnek tűnik. Ugyanis hallgatólagosan elfogadja a neoliberális rendet azáltal, hogy mindenkit egy ellaposodott bacchanáliára invitál azzal a reménnyel, hogy a különböző elnyomott csoportok egysége, osztályoktól függetlenül, képes lesz változást elérni. Annak ellenére, hogy egy ilyen koalíció tagjainak eltérőek a gazdasági érdekei, (szerintük) ebből a kollektív mámorból egy pozitív, új valóság születhet pusztán azáltal, hogy észlelik egymást és legitimálják egymás identitását. Az osztályszolidaritás helyébe így a kényszeres izgatottság lép; egy folyamatosan és erősen promotált szervezési mód, mely kiiktatja a negativitást és az érzelmi buzgóságot tartja a politikai változás katalizátorának. Erre országszerte találunk példákat különféle balos szervezetekben és progresszív kampányrendezvényeken: mindenki annyira izgatott és boldog az együttléttől, és annyira elragadja őket ennek közös megélése, hogy egyszerűen már nem jut idejük a stratégiával vacakolni. És még ha jutna is, az egyébként is rettentő kellemetlen lenne.

Mivel a baloldali populisták nem egy objektív, rendszerszintű dinamika eredményeként értelmezik az elnyomást, hanem az osztályhelyzetet is csupán egy identitás kategóriának tartják, ezért a baloldali populista projekt nem az osztályok közötti konfrontációról szól – például a munkaerő stratégikus felfüggesztéséről a változás elérése érdekében – hanem egyszerűen csak valamiféle elismerésért küzdő formátlan kiáltássá válik, mely a kellő mennyiségű belé vetett hittel képes lesz majd varázsütésre átalakítani a kultúrát.

Mégis azáltal, hogy eltagadják az osztályokat és helyette azt tanácsolják, viselje mindenki  az elnyomottként megélt identitását az ellen-hegemón bálra, elszalasztják azt az osztálykonfliktusra épülő politikát, mely a valódi változáshoz szükséges.

Továbbá, egy olyan politikai programot, amely az érzelmi (és nem a rendszerszintű) kapcsolódásokra épít, folyamatosan a szétesés veszélye fenyegeti. Amint jelentkezik egy nézeteltérés vagy konfliktus, a teljes koalíció darabokra hullhat a repedések vagy a sokszor helyrehozhatatlan töréspontok mentén. Az embereken, akik eddig a közösség tagjának érezték magukat, az új helyzetben a kitaszítottság és jelentéktelenség érzése válik úrrá. A felmagasztalt baloldali populizmus izgatott tivornyája nem meglepő módon gyakran könnyekbe torkollik – saját szerepük félreismerésének vádjával aktívan kirekeszti azokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak lépést tartani az ehhez társított épp aktuális szimbolikus tudással.

Hogyan érezhetnénk mégis át?

Jäger történelmi populizmuskritikája, bármennyire is teljes körű és éleslátó, vélhetően nem a leghatékonyabb módja a Mouffe és Laclau vízióját hajtó erőkkel való foglalkozásnak. Legáltalánosabb formájában Jäger kritikája a legitimációhoz tartozik: a kortárs baloldali populizmus nem örököse annak a politikai hagyománynak, aminek vallja magát. Jägernek igaza lehet abban, hogy a populizmus modern koncepciója a McCarthy-kor közvéleménnyel szembeni gyanakvásából ered, de ez a kritika nem feltétlenül helyezi őt konfliktusba – vagy akár csak párbeszédbe – azokkal, akik ma a baloldali populista stratégiát hirdetik. Ahelyett, hogy történelmi tévedései alapján megvonnánk a kortárs baloldali populizmus legitimációját, a mi feladatunk az lenne, hogy felhívjuk a figyelmet stratégiai hibáira és az elnyomás forrásának félreértelmezésére a kapitalista társadalmakban. Tehát a baloldali populizmus liberális gyökerei és a szocialista szerveződés radikális gyökerei közötti különbségre kell fókuszálnunk.

Amikor egy üres politikai teóriával próbálunk foglalkozni, csábító, hogy olyan projektekbe kezdjünk, mint Jägeré, melyben leleplezzük politikai riválisaink hamisságait. Hiába termékeny Jäger története elméletben, attól tartunk, pusztán egy eredettörténeti kritika nem ejt csorbát a baloldali populizmus népszerűségén a neoliberális szubjektumok körében. A klaustrum lakói számára az egyetlen mód, hogy felismerjék mindezt, csak úgy lehetséges, ha leleplezzük őket, melyre válaszul leutánozzák a mi leleplezésünket – úgy mint rasszista, transzfób, nőgyűlölő, vagy a szokásos „osztályredukcionista”.

Ma a baloldali populizmus vonzereje nem a történelmi vagy stratégiai pontosságában rejlik, hanem abban, hogy hogyan illik ez a politikai szerveződési modell a szilárd és üres környezetünk körvonalaihoz.

Jäger etimológiai kritikája – a név helyessége és az eredetét körülvevő bizonytalanságok – azt a klinikai eljárást tükrözi, ami felismeri a pszichotikus terep körvonalait, de nem hajlandó oda belépni. És mégis ki hibáztathatná érte? Az eszelős neoliberális rend egy rémisztő, klausztrofób, és kusza zűrzavar, csakúgy, mint az a csekély számú ötlet, amely arra vonatkozik, hogyan lehetne megváltoztatni. Ugyanakkor a történeti kritika mellett jobb mozgalomépítő stratégiák is kellenek, olyanok, melyek elismerik a kapitalista kizsákmányolást és ezáltal materiálisan megalapozott osztályszolidaritást alkotnak, és hozzájárulnak az osztályok és az osztálytudat kialakulásához. Amíg a baloldali populizmus a radikális változást nem ezeken a célokon keresztül próbálja elérni, addig csupán egy szegényes politikai program marad.

Mondanunk sem kell, senki sem tudja elkerülni (legfeljebb részben) a betagozódást a neoliberális rendszerbe. Mi, akik egyetértünk Jägerrel, ugyanannak a rendszernek vagyunk termékei és mi is hajlamosak vagyunk ugyanarra a defenzívára. Meltzer kifejti, hogy túl erősen fókuszálni az imposztorok leleplezésére – és önmagában ezt végcélnak tekinteni – ugyanúgy egy védekezés a fejlődési függőségünkre, mely a szilárd és üres környezetünkön alapul, és amely nem fogja és nem is tudja kielégíteni igényeinket. Bár valóban létezhetnek imposztorok, akik hamisan politikai változást ígérnek, de azzal, hogy megpróbáljuk leleplezni a maszkuk alatt húzódó ürességet, ugyanúgy arra a tévképzetre építünk, hogy ez önmagában politikai előrelépés. Meltzer szerint nem elegendő, ha „igazunk” van, ha nincs mellette olyan termékeny környezet, mely lehetővé teszi valami új létrejöttét.

Fordította: Varga Dorottya

Címlapkép: Wikimedia CC