Karanténkiállítást nyitott meg Nyáry Krisztián a Kieselbach Galériában áprilisban. A műveket jelenleg a galéria honlapján közzétett videókon láthatjuk. A hétköznapi témák ábrázolása, az aktuális karantén-helyzetre való reflektálás képez laza kapcsolatot közöttük.

Bukta Imre, Czene Márta, Fehér László képein a különféle magány- és bezártságérzetek egyébként is gyakoriak. Bukta Imre képeinek témája most is a kelet-európai falusiasság, a szeretetteljesen, ugyanakkor groteszk részleteiben ábrázolt, mezőszemerei táj. A Czene-képek fókuszában a hétköznapiságában megfigyelt ember áll, akit a képeinek jellegzetes csendességében, meditatív figyelemben érzékeltet és láttat. Fehér László képein a társas magány és a szorongás jelenik meg. Kiemeli az alak már-már fojtogató nyugalmát, zárkózottságát, csendjét. Más tónust képviselnek drMáriás festményei. Itt az aktuális politikai helyzet önmagában is abszurd epizódjait látjuk; Roy Lichtenstein színeiben Kásler Miklós örök mosolya lebeg, a bébi Yoda már csak szerény ráadás.

Weiler Péter több műve szerepel, pl. A Teszkó, énidő (2020) illetve a Propaganda című videó. Itt a művész egyszemélyes performanszát láthatjuk: egy szélcsend feliratú zászlót tart a szélben egy háztetőn. Mindenki gondoljon, amire akar. A kérdés inkább az: mit keres itt Weiler Péter? Úgy értem, ezen a kiállításon.

Weiler művészeti munkásságát tekintve leginkább a pop arthoz áll közel. A képei úgy működnek, hogy van egy kommersz jelenet, pl. egy nő a forrónadrágban, és berak mellé egy Trabantot (vagy más, a reálszocializmust megidéző „retró” elemet), ettől lesz érdekes és eladható. Napfényben fürdőző, vattacukrot evő, a strand vagy a park füvéről ránk nevető, divatosan öltözött nők láthatók e műveken. Örök derű sugárzik a csinos arcokról. Et in Arcadia ego (Én is Árkádiában éltem) – állhatna a képeken, mint Poussin híres festményén.

Bár néha mintha valami melankólia is átfutna a babaarcokon a tengerparti tájból kitekintve. A lét elviselhetetlen könnyűsége, úgymond. Máshol e nők tűsarkúban bőröndöt húznak, lábkörmöt lakkoznak, vagy egy felhőkarcolókra néző luxusapartmanból tekintenek ki. Beleillenek az instagramvilágba. De tévedünk, ha azt gondoljuk, mindez társadalomkritika!

Weiler Péter arról is ismert, hogy a Puncs nevű, fiatal lányokat és tehetős idős urakat összehozó portál alapító vezérigazgatója. Ha szép vagy és hamvas, eladhatod magad egy jobb életszínvonalért! Talán emlékszünk, 2017 nyarán a puncs.hu reklámkampánya során, főváros-szerte a buszmegállókban és óriásplakátok felületein egy vonzó lány ezt üzente a homokos tengerpari tájból: „Én csak menő pasikkal randizok! Puncs.hu„. „Köszönöm, Sugar Daddy!„, vagy: „Még mindig BKV-val jársz?” – hát igen, az ciki.

E tekintetben azt is gondolhatnánk, hogy Weiler Péter autentikus művész, azt festi, ahogy él. De vajon honnan ez a sok reklámfelület? A Weilerrel készült interjúkból tudható, hogy a Puncs.hu-t a fideszközeli üzletemberrel, Hernádi Zsolttal, a MOL vezérigazgatójával alapították. Noha kissé meglepő ez az együttműködés a részben ellenzéki akcióiról ismert Weiler és a kormánypárti üzletember között. 2013-ban Hernádi cége 4,3 milliárd forint állami támogatást nyert az Új Széchenyi Kockázati Tőkealapból (sikeres vállalkozások elősegítése). Ennek a támogatásnak egy részét forgatták be a Puncs.hu-ba.

A most is működő oldalon a következő leírás található: Sugar Baby: „Vonzó fiatalok, akik szeretnék megismerni Sugar Daddyjüket”, „Megfelelnek igényeidnek!”, „Gondoskodnak róla, hogy jól érezd magad!”, „A tökéletes kapcsolatot biztosítják számodra!”. A Sugar Daddyk pedig „Tapasztalt és sikeres emberek”, „Ők nyújtják számodra az anyagi és lelki biztonságot!”, „Megmutatják neked, mit jelent élni!”.

Hajdu Nóra, az Együtt akkori elnökségi tagja anno a Reklámbizottsághoz fordult, kifogásolva, hogy a Puncs.hu köztéri hirdetései nők tárgyiasítását propagálják. Azonban a bizottság mindent rendben talált, és a következő indoklással utasította vissza a kérelmet: „Meglátásom szerint a reklámban megjelenő hölgy örül, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy ezt kényszerből tenné (…).” Tehát a plakátok maradtak.

Ez volt az utolsó nyaram Budapesten… Az egyetemről hazafele biciklizve a város így suhant el mellettem az Astoriától a Villányi úton át: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén. Én csak menő pasikkal randizok! Puncs.hu. Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját. Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat. Köszönöm, Sugar Daddy! Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén! Én csak menő pasikkal randizok! Puncs.hu. Állítsuk meg Brüsszelt. Én nem csak Valentin napra kapok ajándékot! Puncs.hu. Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén. Tudta? A bevándorlási válság óta ugrásszerűen emelkedik a zaklatások száma. Köszönöm, Sugar Daddy! Soros milliókat telepítene be a Közel-Keletről és Afrikából! Te még mindig BKV-val jársz? Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén. Én csak menő pasikkal randizok.” Ez volt Budapest.

Ősszel elhagytam ezt a vizuális őrületet, amit ez a város (ez az ország) jelent. Mert ez nem jó, nagyon nem jó. Hazugság, rasszizmus és szexizmus ameddig a szem ellát… „A mi nőinket mi akarjuk megerőszakolni” – gondoltam, ez jó kormányplakát lenne. Némi fellélegzést az jelentett, amikor valaki felfújta az „Öld meg a stricid”, illetve az „Itt épül Európa bordélyháza” feliratokat néhány Puncs-plakátra…

A tengerpartos plakát egy – eredetileg egy utazóblogról származó – instagram klisévé vált beállítást használ, amikor a barátnő húzza maga után a fotóst, előtte a vonzó turisztikai táj. Weiler ezt az instagramvilágot működteti a festményeken is. Technikailag is hasonló módon – egy digitálisan átszerkesztett fotót fest meg –, mint az új figurativitás divatos művészei pl. (a Habony Árpád barátnőjeként ismert) Nagy Boglárka, a szintén luxuséletet ábrázoló képein. A luxusélet művészete, a megfestett instavilág. Nem véletlen a kompozícióválasztás sem a plakáton, hogy nem láthatjuk a kép túloldalán az „öregurat”.

De a csillogó díszletek mögött a nők gazdasági egyenlőtlenségeken alapuló adásvétele át- és átszövi a társadalom rétegeit, a prostitúcióra kényszerítettek nagyrészt az állami gondozásból kikerült gyereklányok^[1], miközben privilegizált férfiak legitimálják az elnyomó struktúrákat a floridai álmok köntösébe öltöztetve.

Mert a gyakorlat azt mutatja, hogy a puncs.hu-n kevésbé a delikát urak keresnek vacsorapartnert, mint inkább nős férfiak alkalmi vagy havi fixért szeretőt (a kiskorúság nem akadály!), emellett Hollandiába vagy épp Miskolcra toboroznak prostituáltakat.^[2] Több beszámoló született arról, mi történik, ha regisztrálunk az oldalon, itt a Mércén olvashattuk pl. ezt:

” (…)Létrehoztam „Sandy” profilját, és nem tettem semmit, csak vártam. Két hét alatt 52 férfi üzent, 30 és 66 év közöttiek. Sokféle stílusban, de hasonló elvárásokkal érkeztek az üzenetek: álljak rendelkezésre szexuálisan és lelkileg, legyek fiatal, csinos, vékony és mindig jókedvű. Ha teljesítek, hajlandóak fizetni.(…)Mivel elég sokan írtak a 18 éves Sandynak, még egy lépéssel tovább mentem: bevallottam, hogy valójában még csak 16 éves vagyok. Naivan azt reméltem, hogy a legtöbb férfi itt már meghúzza a határt és megszakítja a beszélgetést, de sajnos tévedtem. Két kivétellel senkit sem zavart a dolog, sőt, néhányuk még kíváncsibbá és izgatottabbá vált.(…)Azt azért jó lenne tudni, hogy ki védi meg azt a tinédzser lányt, aki gazdasági kényszerből vagy csupán a reklámoktól megbabonázva belemegy egy sugar viszonyba, amelyben kislányokra izguló, gazdag, hatalommal és kapcsolatokkal rendelkező, középkorú férfiak a Szürke Ötven Árnyalatának a jeleneteit akarják eljátszani (..)”

Tehát kevéssé meggyőző a kiállítást is megnyitó Nyáry Krisztián korábbi érvelése, miszerint: „Nem értem, miért kell áldozattá stilizálni azokat az „aranyásó” nőket és férfiakat, akiknek nem ételre, hanem Gucci táskára kell a gazdag bácsik és nénik pénze és befolyása”.^[3] Azt nem tudhatjuk, hogy valóban kizárólag márkás táskákért adják-e el magukat a nők az oldalon, a mítosz az „aranyásásról” viszont régóta jól működik.

Ha regisztrálunk, ilyen és ehhez hasonló hirdetéseket találunk: „Észak-Magyarországon élő 23 éves lány vagyok, aki megunta, hogy ösztöndíjából a lakbért is alig tudja kipengetni. Olyan férfit keresek, aki megfelelő anyagi hátteret tud biztosítani, hogy izgalmas élményeket éljünk át.”

A kérdés az, mit üzen a magyar nőknek a társadalom a 21. század félperifériás kapitalizmusában? Nyáry megjegyzésében ott van a leegyszerűsítés, hogy éppen ennyi a tényállás: az aranyásás mint szabad individuális döntés, mentes a gazdasági vagy bármilyen kényszerektől és a reflexió teljes körével rendelkező egyének végzik.

Csakhogy ez nem gazdag csávók és „aranyásó” nők magánügye, mert a társadalom által közvetített szerepek vannak.

Szappanoperákon felnőtt proli-lányok (mint magam is) vagy szexi slammernők instagramja, hogy két egymástól látszólag távol eső közeget említsek. És egy iszonyatosan hosszú önismereti folyamat, amíg az ember átküzdi magát ezeken a mintákon. (Ezért is jönnek mindig, akár tizenévekkel megkésve a #metoo-k.) Mert arról van szó, hogy mit tanultunk férfiról és nőről, az egymásról és magunkkal való bánásmódról, arról, hogy ki, mit csinálhat a testünkkel, mi okoz élvezetet, vagy mi a „menő”. Társadalmi trendekről és normákról. Arról, hogy mit jelent nőnek és férfinak lenni.

Tudni nemet mondani kiváltság: feltételez egy életutat vagy életkort, egy hátteret, hozzáférést bizonyos tudáshoz, vagy jó mintákhoz. (Kevesebb kulturális tőkével rendelkezők pedig jobban ki vannak téve a rossz mintának.) A Puncs kiválogatja azokat, akiknek ez (még) nem adatott meg.

A magyar kulturális élet pedig azt üzeni, hogy ez belefér, magára vessen, aki regisztrál, mert hát az értelmiségi felelősségvállalás egy ócska lemez, emellett már elment a magyar szellem. A várost elárasztják a plakátok, közpénz folyik a vízelvezető csatornákba. A sikeres vállalkozó következő biznisze pedig a politikai protesztművészet, amely szépen értékesül a műértők piacán.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Toilet selfie with Polaroid #art #peterweiler #polaroid #weilerart

Peter Weiler (@peter.weiler) által megosztott bejegyzés, Jan 22., 2020, időpont: 1:26 (PST időzóna szerint)

Mindez passzol a rendszerbe ott, ahol az állam szépségversenyeket támogat, amelyeket a floridai életstílus hazai nagykövetei, a sikeres miniszterfeleségek rendeznek, a jachton szexpartizó polgármesterek és luxusprostituáltakat futtató államtitkárok társadalmába. Politika, pénz, hatalom, szépség. A közintézményekben, közéletben készült fotók alapján elgondolkodhatunk, kinek melyik út van kijelölve napjaink dogmájához, a tőketermelő társadalomban való sikerességéhez.

A rendszereken és pártokon átívelő szexizmus általános strukturális probléma Magyarországon, amit az is mutat, hogy Weiler Péter még mindig szalonképes. Ezen a kiállításon szerepelhet, olyan régi, társadalomkritikus művészek között, mint Bukta Imre. Illetve olyan színvonalas művészekkel legitimálhatja magát, mint Czene Márta vagy Fehér László.

Magyarázatként szolgálhat, hogy Weiler a kilencvenes években Kieselbach Tamással együtt indította a társkereső oldalakat, aztán Kieselbach 2006-ban kiszállt. Ahogyan Kiss Noémi korábban írta Weilerről: „Bárki lehet elismert művész, ha van üzleti köre.”

Weiler az ehhez hasonló politikai műveknek köszönheti a népszerűségét pl. Egy korábbi akció keretében hajléktalanok árulhatták műveinek reprodukcióit jó marketingeshez méltó sajtónyilvánosság mellett. Azonban e művészeti akciókat végignézve az az érzésünk, hogy nem az adott helyzetről, csoportokról szóltak, hanem kizárólag önmagáról: egy egyszemélyes standupként. A társadalomkritika elakadt valahol Hofinál, a gagek, politikai, államszocialista mémek gyártásánál. Trabant, zacskós tej, Aliga. (Ami mémnek sem jó, mert annyira nem szórakoztató.) Nem hág át határokat, dönt tabut, addig megy el, amíg biztonságos, éppen csak az „értjük mi ezt” határáig.

Weiler állandó témája a rendszerellenesség és a „sugar élet” mellett a Kádár-kori nosztalgia. A reálszocializmust kifigurázó, annak hétköznapi elemeit groteszk montázzsá alakító művészet. Itt van ez a nemrég készült kép: „A megszorítások sújtotta Jahn Ferenc kórházban gömbvillámmal való fertőtlenítésre tesznek kísérletet.” A képen a maszkos Kádár János látható, amint kórházat látogat. Ez legalább vicces. (Noha erősen drMáriás utánérzés.) De közben mégsem, ha arra gondolok, hogy ezt most festette. Azokban a napokban (legalábbis Facebook-oldalára ekkor posztolta), amikor pl. egy önkéntes otthoni ápoló arról vall, hogy tízből kilenc betege meghalt, se gyógyszer, se infúzió, se pelenka. Ezen viccelődünk. Miközben dübörög a Puncs.hu.

 

Az ellenzéki sajtó pedig lelkes ajánlót ír.^[4] Mintha nem tudnának arról, hogy van egy vállalható baloldali művészeti hagyomány, pedig azzal kellene kezdeni valamit. Mint például Kassák Lajos Munka-köre. Az ebből kiváló Oppozíció, Bálint Endre, Vajda Lajos, Friedmann Endre, ismertebb nevén Robert Capa, aki a Kassák körüli szociofotó mozgalomból indult.

A Horthy-korszak Szentendréjén dolgozó Korniss Dezső és Vajda Lajos (aki gyakorlatilag éhen halt). A szentendrei program a sajátos közép-kelet-európai művészet megteremtéséről. A szintén Szentendrén dolgozó Ámos Imre. Az 1945-ben részben a túlélőkből megalakult Európai Iskola, amit a szovjetizáció, a fordulat éve elsöpört. Ugyanez a hagyomány, pincékben, padlásokon.

Vajda képei a Rottenbiller-utcai 2.5 szobás társbérlet rekaméjában, ahova Bálint és a Jakovits-Vajda család három generációja költözött. Kibírhatatlan élettér és vonzó szellemi bázis, három évtizeden át. Ahova fel lehetett járni. A katakombaművészet. Anna Margit, Ország Lili, Schaár Erzsébet, Anna Mark. Olyan művészek, akik egy vállalható, meg nem alkuvó magatartást képviseltek és jó műveket alkottak.

A Kovács Péter és Kovalovszky Márta által rendezett székesfehérvári tárlatok. Amelynek megnyitói – akárcsak az 1964-es Kondor Béla, az 1965-ös Korniss Dezső, és az 1974-es Schaár Erzsébet kiállítás – mind ellenzéki demonstráció számba mentek. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió stb.

Bár nehéz addig, amíg a nagy retrospektív kiállításokból konzekvensen kifelejtik a társadalomtörténetet. Marad az életrajz és a stílustörténet. A nemzetközi analógiák, méregdrága képkölcsönzések. Bálint Endre szomorú szerelmi élete és az attraktív katalán fagerendák, párizsi chansonok hangulatossága. Bolsevik, szocdem és kommunista egykutya: mindenféle érzékeny különbségtétel nélkül szocialista, szociáldemokrata, antisztálinista baloldali ellenzék ugyanabba a subládába kerülnek.

Nem tudunk azokról a csoportokról, mozgalmakról, amiknek tagjai voltak, vagy hogy egy adott történelmi szituációban mit gondoltak a világról. Eladható a kommersz mint kritikai művészet, mert nincs mihez tartani magunkat a jelenben. Kimaradnak az összefüggések, és marad a teljes reflektálatlanság: üzletemberek és körük instagram festészete, mint ellenzéki kultúra.

Pedig ezt a szellemi hagyományt kellene komolyan venni, ha valóban akarunk baloldali művészetet.

De mivel e kies hazában soha semminek nincs következménye, senki sincs elszámoltatva, ami marad: konzumnők és konzum művészet. A következő kiállítás képeihez pedig néhány, a való életből vett szép témát ajánlanék: „János bácsin három nap után pelenkát cserél Krisztina az önkéntes nővér.””H. Mari néni elbocsájtott rákos betegért megérkeznek rokonai a Jahn Ferenc kórház parkolójába, a háttérben érettségiző fiatalok limuzinja halad el.””Sándor (63) a sikeres üzletember hálószobájában Tímea (22) a megszorításokról szóló híreket nézi, strasszköves kombinéján megcsillan a fény.””K. Júlia ügyeletes nővér 12 órás műszakja után az éjszakai 907-est várja Újpest-Nyírpalota irányba, a megállóban egzotikus tájban megnyerő plakátmosoly: „Te még mindig BKV-val jársz? Köszönöm, Sugar Daddy!”