Másodikos vagy harmadikos lehettem általánosban, amikor matekórán versenyeznem kellett az egyik osztálytársammal, Jánossal. Egy külvárosi iskolába jártam Budapesten, sokféle gyerekkel. Voltak kertes házból, panelházból, cigány és fehér magyarok, voltak köztünk egy-két évvel idősebbek is. Én voltam az osztályban a legjobb tanuló fehér kislány. János, az egyik cigány fiú osztálytársam, aki nem igazán remekelt egyik tantárgyból sem, azon a tavaszon nagyon ráérzett a matekra. A tanító néni furcsa dicséretként azt találta ki, hogy János és én (az addigi legjobb matekos) az egész osztály előtt versenyezzünk. Versenyezzünk, hogy ki tudja jól és gyorsabban megválaszolni a példákat. Volt olyan, hogy János vezetett, ilyenkor iszonyatos nyomást éreztem. Végül én nyertem.
A tanító nénin a megkönnyebbülést éreztem, hogy a világ rendje azért helyreállt. A cigány kisfiú nem győzheti le a matek versenyben a fehér kislányt, nem lehet okosabb nála.
Arra az érzésre emlékszem, hogy szégyellem magam, szégyellem, hogy érzem, valamit kéne mondanom, hogy ez így nincs rendben. 7-8 évesen persze nem mondtam semmit, csak szemlesütve leültem a padba a dicséret közben. Úgy sejtem, hogy részese voltam annak a rengeteg élménynek, amelyek mind azt üzenték Jánosnak, hogy ő úgyse képes rá, hogy az nem lehet, hogy ő az ügyesebb. Fogalmam sincs, mi lett vele, hogy le tudta-e vetni azokat az ólomsúlyokat, amikkel a társadalmunk visszahúzta őt.
Nagyon élénken jött elő ez az élmény, amikor azt néztem, hogy Budapest belvárosában több száz fekete ruhába öltözött ember masírozott rasszista jelszavakat skandálva. Világjárvány miatt hónapok óta korlátozva vagyunk jogainkban, Magyarországon tilos részt venni tüntetésen. Ez a tömeg mégis úgy vonulhatott a budapesti utcákon, hogy az a benyomás maradt utána: a rendőrség ebben semmi kivetnivalót nem talált. Miközben éppen a hét elején jelentették be a kormány ellen tüntetők, hogy a rájuk kiszabott bírságok miatt felfüggesztik a tiltakozásokat. Nem találtak kivetnivalót a rasszista, önbíráskodásra felhívó skandálásban és tüntetésen való részvételben sem. A magyar miniszterelnök másnap reggel egyértelműen és cinkosan a rasszista tüntetésen résztvevők mellé állt.
Nézem a képeket az amerikai városokban folyó tiltakozásokról, tömegek tiltakoznak az intézményes rasszizmus ellen. Az intézményes rasszizmus, amit egy újabb brutális kép ragad meg. A fekete George Floyd nyakán térdelő fehér rendőr, Derek Chauvin. „Nem kapok levegőt.” Ez a mondat áll sokak maszkján, ezt mondta George Floyd halála előtt. Ha az intézményes rasszizmus egy jéghegy, a nyílt erőszak a csúcsa pusztán. Ott van a nap mint nap megélt valóságban, az érthetetlen igazoltatásoktól, a táskájukat magukhoz ölelő liftbeli útitársakon át a „már betöltött” álláshelyekig. „Fáj a gyomrom. Fáj a nyakam. Minden fáj.” – mondta Floyd. Nézem a képeket a tiltakozásokról, s engem leginkább az a kép fog meg, amin egy sor fehér nő masírozik a fekete emberek tömege előtt, hogy megvédje őket a rendőri erőszaktól.
Magyarországon nem készült ilyen brutális kép az intézményes rasszizmusról. Annak ellenére nem készült, hogy rasszista gyilkosok évekig vadásztak cigány magyarokra, miközben a nyomozás hemzsegett a súlyos hibáktól. Annak ellenére nem készült, hogy három éve kimondta a strasbourgi bíróság, hogy eltussoltak egy rendőrségi fogdán történt brutális kényszervallatást, amely során egyértelműen utaltak a férfi roma származására. Annak ellenére nem készült, hogy
a brutális erőszak itthon is a jéghegy csúcsa, az intézményes rasszizmus itthon is ott van a mindennapokban, a túl későn érkező mentőben, a vásárláskor követő biztonsági őrben és az iskolai összehasonlításokban.
Hosszú órákig tudnám sorolni, hogy mit kellene tennie a rendőrségnek, a kormánynak, az iskoláknak. Másoknak. Ezt meg is tesszük sokszor, enélkül nincs változás. De most élénken felvillan bennem az, amint kislányként éreztem a helyzet igazságtalanságát, azt, hogy nekem is kellene valamit tennem. Az a kép motivál, amit az egy sor fehér tüntető fejez ki.
A változáshoz az kell, hogy megkérdezzük magunkat, tényleg teszünk-e azért, hogy a következő generáció már valamivel egyenlőbb esélyekkel induljon, mit tehetünk még? Most, amikor a miniszterelnök a polgárok egyenlősége melletti kiállás, a kétharmad adta hatalom a közösség érdekében való felhasználása helyett politikai érdekből indulatokat szít, újabb évtizedekre betonozza be az intézményes rasszizmust. Most még fontosabb, hogy a személyes példa erejét felhasználva magunk mutassuk meg, hogy mit tehetünk még. Minden állami megnyilvánulás, ami a rasszizmus bebetonozását szolgálja, nekem újabb motivációt jelent, hogy jobban akarjam csinálni.
Az első és legfontosabb, hogy tanulnunk kell, hogy meg kell hallgatnunk, hogy mit is jelent az intézményes rasszizmus a mindennapokban az érintettek számára.
Hogy mi hogyan járulunk hozzá a fennmaradásához. Hogy úgy gondoljuk, mi sokat tudunk és elég érzékenyek vagyunk. Én sokat tanulok és még többet kellene például Setét Jenő bejegyzéseiből. A fehér, középosztálybeli emberek számára következő lecke az, hogy használják az előjogaikat, beszéljenek az intézményes rasszizmusról a saját közösségüknek.
Én is most ezt igyekszem tenni, a hozzáférésem használva igyekszem sokakhoz szólni. Az emberi jogi szervezet, amit vezetek, a TASZ, rengeteg ügyben állt már ki az intézményes rasszizmus ellen, képviseltünk sorozatosan és diszkriminatívan megbüntetett cigány embert, brutális kényszervallatást elszenvedő roma embert. Kimondattuk a miskolci önkormányzat szegény- és cigányellenes intézkedéseiről azt, hogy azok, aminek látszanak és azt is, hogy a rendőrség nem nézheti tétlenül, hogy szélsőséges, cigányellenes csoportok megfélemlítsék egy egész település roma lakosait.
De nem állhatunk meg itt. A járvány kitörése előtti egyik utolsó „rendes” megbeszélésünk arról szólt, hogy mit tehetünk mint szervezet a cigány és fogyatékos emberek munkánkban való valódi részvételéért. Elkezdtük a jogi tájékoztató anyagainkat könnyen érthető formában is közzétenni. Nem csak a kifejezetten fogyatékos emberek jogairól szólókat, hanem például a koronavírus kapcsán készült tájékoztatók egy részét is. Fontos feladat, hogy tudatosan tegyünk azért, hogy az érintett munkatársak ne csak olyan témákon dolgozzanak, amely a saját csoportjuk jogainak védelmével foglalkozik. A sor hosszan folytatható, ennek a munkának sosincs vége.
Remélem, sokan olvassák ezt az írást, akik kisebb vagy nagyobb közösség életére, szokásaira hatással vannak. Munkahelyi főnökök, sportcsapatot vagy eseményt szervezők: ne tűrjük azt, hogy bárkit a származása miatt megalázzanak, képviseljük ezt a közösség többi tagja előtt is. Az által is kiállunk az értékeink mellett, ha ez azt jelenti, hogy profittól esünk el, de nem akarunk az üzletfeleink között olyat tudni, aki nem tiszteli az emberek egyenlő méltóságát. Alaposan vizsgáljuk meg újra és újra a munkaerő-keresési gyakorlatainkat, ha azt látjuk, hogy nincsenek romák a munkatársaink között.
Az intézményes rasszizmust nem így fogjuk felszámolni, de fontos lépéseket így is lehet tenni. Máskülönben a mi szégyenünk is.
