Ironikus módon épp az életünket fenyegető globális világjárvány irányította az életünket fenntartó infrastruktúrákra a figyelmet. A dolgozók, akik eddig is életeket mentettek, betegeket ápoltak, feltakarították és szétválogatták a hulladékot, részt vettek az életünk zavartalanságához nélkülözhetetlen áruk termelésében és szolgáltatások biztosításában, hirtelen „hősök” lettek.

A kapitalista aktorok pedig, akik ezeket a dolgozókat könnyen lecserélhetőnek állították be, és mint „képzetlen” munkaerőt gyakran figyelmen kívül hagyták a munkájukat, most cinikusan „harcosként” ünneplik őket.

Azzal, hogy bizonyos munkák kapcsán létrejött a „nélkülözhetetlen” dolgozó kategóriája, dolgozók egyébként különböző csoportjai érezhetik magukat egyazon közösség részének.

A járvány láthatóvá tette a mindennapi életet fenntartó infrastrukturális munkát. Ez egyrészt leleplezte a „nélkülözhetetlen dolgozók” kiszolgáltatott helyzetét, és annak az eldurvulásához is fog vezetni. Másrészt viszont megváltoztatta a nyilvánosság ezekről a munkákról alkotott képét, megnyitva a társadalmi és gazdasági felértékelődésükhöz vezető utat. Ezek az új körülmények egy heterogén munkásmozgalom szerveződésének a lehetőségét teremthetik meg.

A nélkülözhetetlen dolgozók hirtelen megdicsőülése a tisztánlátás olyan pillanata lehet, amelyben a világnézetünket, énképünket, személyes ambícióinkat és vágyainkat is alakító ideológia nem fedi el a valóban lényegest.

A neoliberális ideológia harsányan tagadta, hogy életünket a sérülékenység és a kölcsönös függés határozza meg, miközben egy elidegenítő, individualista normalitás kábulatába ejtett mindannyiunkat. A varázs azonban megtört, az öntelt káprázatból riadva szembesülünk a szokásosnál könyörtelenebb, de a „normalitásnak” nevezetthez képest reálisabb valósággal.

Kétarcú kormányaink arra biztatnak, hogy otthonainkból tapssal jutalmazzuk a nélkülözhetetlen dolgozókat, miközben ragaszkodnak ahhoz, hogy talpra kell állítanunk ugyanazt a gazdaságot, amely ezeket a dolgozókat kiközösítette: tehát a „normalitáshoz” való visszatéréshez.

Ezzel úgy állítják be korábbi prekárius életünket, mint amire érdemes volna aspirálni. A szemünk előtt ismétli önmagát a Mark Fischer által kapitalista realizmusként leírt jelenség, amely szerint a világ vége könnyebben elképzelhető, mint a kapitalizmus vége.

Mintha a jelenlegi zűrzavaros, átmeneti időszakban a most tényleg világvégeként megélt küzdelemmel szemben egyedül a silány múlt utáni sóvárgás lenne az egyetlen alternatíva. De vajon a régiúj „normalitásba” való visszatérés után is hősként ünnepelve fogjuk tapsolni a nélkülözhetetlen dolgozókat?

Ha az egyetlen alternatíva valóban a múltról alkotott nosztalgikus elképzeléshez való visszatérés, az annak egy újragondolt, minden bizonnyal még silányabb változatához fog vezetni. Ahogy A párducban Lampedusa briliánsan bemutatta, válság idején az uralkodó osztály alkalmazkodik az új konjunktúrához, felismerve, hogy mi kell hatalma megőrzéséhez: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia.” [ford.: Füsi József]

Nyilvánvalóan azt akarjuk, hogy mindez véget érjen. Alig várjuk bajtársaink és szeretteink ölelését, hogy a parkok újra emberekkel teljenek meg, vissza akarjuk kapni a köztereinket, és hasznos munkát akarunk végezni.

Azonban az egymástól való eltávolodás már korábban megkezdődött: a kikapcsolódás individualizált, elidegenítő fogyasztássá alacsonyodott; a köztér pusztán a mindennapok áruba bocsátását takaró díszletté vált; és sokunk számára a munka unalmas, értelmetlen, bizonytalan és alulfizetett volt.

A normálishoz való visszatérés nem mást jelent, mint hagyni, hogy ugyanazok a vállalatok, amelyek a mostani válságból is rendkívüli hasznot húznak, saját gazdasági érdekeiket szolgáló eszközként használják az életünket.

A kapitalizmus újraszervezése

A helyzet már a jelenlegi globális válságot megelőzően is messze volt a kívánatostól. A globális Délen a kisemmizés és az elszegényítés folyamatai a földtől és a mezőgazdaságtól függők megélhetését fenyegetik. A pénztőke befolyása a felhalmozás folyamatai felett csak súlyosbította a tőkére strukturálisan jellemző egyenlőtlen értékelosztást. A pénztőke a termelőmunka folyamatából kinyerhető járadékoktól függ, azaz nem állít elő új használati értéket.

Az elmúlt három évtized kolosszális pénzügyi nyeresége tehát világszerte a kizsákmányolás mértékének a növelésén alapult, illetve azon, hogy az érték a megtakarításokkal nem rendelkezőktől a megtakarításokkal rendelkezőkhöz vándorolt.

Hasonlóképp erősíti a neoliberális modellt a tőkekivonás a közszolgáltatásokból, amelyek csakis progresszív adóztatáson keresztül tarthatók fenn. Ez is egy globális jelenség, amelynek alapja, hogy az értékek újraelosztásának az adóztatáson keresztül megvalósuló folyamatát akadályozzák vagy megelőzzék: azt a folyamatot, amelynek révén a dolgozókhoz visszajut közszolgáltatások, járadékok vagy épp nyugdíj formájában a tőlük eltulajdonított értéktöbblet egy része.

Ha a gazdaságok jövőjére vonatkozó legújabb előrejelzésekből akarjuk kiolvasni, mi vár ránk a közeljövőben, akkor a kilátásaink nem túl jók. A kibontakozóban lévő gazdasági válság valószínűleg magával hozza a töretlenül fejlődő szolgáltatószektor majd teljes összeomlását, miközben becslések szerint ez foglalkoztatja a globális munkaerő felét. Az elmúlt hetekben világszerte a munkahelyek példátlan léptékben történő megszűnésének voltunk szemtanúi. Néhány kormány változó súlyú költségvetési ösztönző csomagokat vezetett be a szabadságolt dolgozók és azok érdekében, akik a korlátozások miatt elvesztették megélhetésük forrását. A kis és közepes méretű vállalkozásoknak nincs kapacitásuk eladósodásra, szemben azokkal a nagyvállalatokkal, amelyek túl nagyok a bukáshoz, következésképp meg lesznek mentve, és/vagy államosítva. Ezek a megerősített vállalatok aztán kitöltik a kisebb cégek által hátrahagyott űrt.

Az előttünk feltáruló forgatókönyvben magas munkanélküliség találkozik felemelkedő vállalati monopóliumokkal, amelyek így kényük-kedvük szerint igazíthatják az érdekeikhez a munkafeltételeket és a béreket is. A munkanélküliség kényszerítő fegyverként fog szolgálni a munkafeltételek lerontására. Mivel pedig a közelmúltban elszaporodtak és több országban is megerősödtek a szélsőjobboldali pártok, mindez eszköz lesz a dolgozók faji, etnikai, vallási vagy állampolgári alapon történő megosztásához.

Ilyen díszletek közt a tőke valószínűleg az állammonopolista kapitalizmust veszi elő végtelen ruhatárából. A válság hamvaiból előbújó, szervezetlen munkanélküli dolgozók tartalékos hadserege pedig a kizsákmányolás kifogyhatatlan forrásául fog szolgálni.

Rémisztő jövőkép, de nem kell némán beletörődni: adottak az objektív feltételek egy, a későkapitalizmus változó és komplex összetételét tükröző plurális munkásosztály szerveződéséhez. Egy olyan munkásosztályéhoz, amelynek továbbra is részesei az ipari dolgozók, de nem csak belőlük áll.

Nemcsak a nélkülözhetetlen dolgozók demográfiai összetétele kimagaslóan heterogén, középkorú egykori gyári munkásoktól kezdve vidéki és külföldi vendégmunkásokon át a tisztességes munkalehetőségektől eleső értelmiségi fiatalokig – a heterogenitás a munkaformákra is jellemző.

A szürkegazdaság és a haknigazdaság dolgozóit, az alkalmi munkásokat és a magánvállalkozókat hatványozottan érinti a világjárvány. Ezeknek a dolgozóknak a hirtelen társadalmi felértékelődése a szubjektív feltételeit is megteremtheti egy széleskörű, heterogén munkásmozgalom szerveződésének, a nélkülözhetetlen munka gazdasági felértékelődésének követelésével.

Az életet fenntartó infra-struktúrák

Vinay Gidwani koncepciója az „infra-strukturális munkáról” elméleti és empirikus szempontból is felkínálja a közös alapokat, és metaforikus ragasztóanyagként szolgálhat az egyébként atomizált dolgozók közötti szövetségek kialakításához. Az infra-strukturális munka magába foglal minden olyan munkavégzést, amely bár a mindennapi élet reprodukciójához és fenntartásához elengedhetetlen, láthatatlansága miatt leértékelődött. Azért is releváns ez az elképzelés a dolgozók összekapcsolására, mert a világjárvány láthatóvá tette a hétköznapokat biztosító, de leértékelt emberi munkák és erőforrások széles körét, leleplezve a tőke ezektől való függőségét.

Kifordult módon az alapvető szükségleteket kielégítő és létfontosságú szolgáltatásokat biztosító – és ezzel jelenleg a saját életüket kockára tevő – dolgozók azok, akik épp ezekhez a legnehezebben jutnak hozzá. Ennek a válságnak a „hősei”, akik az életünket fenntartják, a sajátjukat alig képesek. A társadalmi reprodukció teoretikusai szerint a tőkefelhalmozás szélsőségesen aszimmetrikus folyamatai paradox módon pont azoknak a dolgozóknak a megélhetését ássák alá és lehetetlenítik el, akik ugyanezen folyamatokat fenntartják.

A 2008-as válságot követő időszak kihangsúlyozta ezeket a dinamikákat. Az ingatlanpiac, illetve a pénzügyi komplexum magánjellegű veszteségeit az államadósságon, megszorító intézkedéseken, a közvagyon és munkásosztály vagyonának kisemmizésén és a munkafeltételek lerontásának elmélyítésén keresztül társadalmasították. Ez azt jelenti, hogy a munkásosztálybeli emberek életére már a világjárvány kirobbanása előtt is elviselhetetlen nyomás nehezedett.

Krízishelyzetek visszatérő kérdése, hogy vajon a kapitalisták képesek lesznek-e a kisemmizés, a megszorítások, a prekarizáció és a brutalizálódó munkafeltételek fokozásával átmenteni magukat? Bár az emberi élet kiszipolyozásának valóban vannak élettani korlátai, az egyes életkörülmények elviselhetőségét, illetve elviselhetetlenségét meghatározó általános megfontolások nem történelmietlen állandók: hanem az egyes osztályok közti erőviszonyoktól függenek.

A jelenlegi válság jellegéből adódóan olyan sajátos feltételeket eredményezett, amelyek megteremtették a neoliberális felfogás néhány elemével szembeni ellenállás feltételeit.

Először is, megnehezítette az állami egészségügyi ellátórendszerek (már ahol működik ilyen) privatizáció általi kisemmizését, illetve ezzel párhuzamosan megalkotta az általános közegészségügy követelésének szubjektív feltételeit.

Másrészt, az, hogy váratlanul megszakadt mind a fogyasztás valamilyen formáján alapuló ideologikus kikapcsolódás, mind az elidegenítő munka, rávilágított bizonyos dolgozók strukturális jelentőségére, de egyben láthatóvá tette a mindennapos bizonytalanságot is, amellyel azok együtt kénytelenek élni.

Az emberek szembesültek vele, hogy ápolók, mentősök, háztartási alkalmazottak, takarítók és hulladékkezelők, tanárok, illetve mezőgazdasági dolgozók munkája tartja fenn az életünket biológiai és szociális értelemben is; mindeközben a mindennapos városi életet sofőrök, biztonsági őrök, raktári alkalmazottak és szállítók, felszolgálók, utcai árusok, üzletek és szupermarketek eladói reprodukálják.

A munkásosztály újjá-születésének^[1] lehetőségei

Az elmúlt hetekben világszerte dolgozók megannyi csoportosulása kezdett szerveződni , jobb munkafeltételeket követelve. Az orvosok és egészségügyi dolgozók , vagy a platformalapú raktári, szállítói munkát végzők tüntetései és felhívásai felfedték a nélkülözhetetlen dolgozók gyatra munkafeltételeit, és azokat a forráshiányokat, amelyekkel a halálos vírus elleni küzdelem frontvonalában nap mint nap megbirkózni kénytelenek.

Ipari dolgozók bele tudtak szólni, hogy termelőmunkájuk mire irányuljon, és arra kényszerítették munkaadóikat, hogy orvosi eszközöket gyártsanak. Hasonlóan eredményesek voltak a tiltakozás néhány hete még elképzelhetetlen formájaként létrejött lakbér- és hitelsztrájkok , követeléseik ma már evidenciának számítanak. Hajléktalan emberek üres ingatlanokat foglalnak el, a kapitalizmus alapjaként imádott magántulajdon sérthetetlenségét kérdőjelezve meg.

Az elmúlt években tisztességes árakat, jobb fizetéseket és szociális biztonságot követelő tiltakozások robbantak ki a gazdák, a tanárok, a ruha- és az élelmiszeripari alkalmazottak, az egészségügyi dolgozók, a takarítók és a hulladékkezelők között világszerte. A legutóbbi tiltakozáshullám végigsöpört többek közt Iránon, Irakon, Franciaországon, Chilén, Szudánon, Algérián, Libanonon és Ecuadoron is, amiben a széleskörű politikai szerveződés lehetősége sejlik fel. Ezeket a tiltakozásokat az emberekben a mindennapi élet folyamatos drágulása és a megszorítások miatt felgyülemlő frusztráció hajtotta.

A küzdelmeknek ez a látszólag különféle dolgozókból álló, sokszínű kavalkádja két alappillér köré szerveződik: ezek a jobb munkafeltételek, illetve az alapvető szükségletekhez és a létfontosságú szolgáltatásokhoz való hozzáférés jogának követelései. A világjárvány rámutatott a munka „képzett” és „képzetlen” kategóriák szerinti megkülönböztetésében rejlő abszurditásra. Amire most szükség van, az az egzisztenciát „képzettségtől” vagy épp végzettségtől függetlenül biztosító jövedelem garantálása, illetve erősebb munkatörvények.

Az alapszolgáltatásokra fordított közpénzek szűkülése és a reálbérek stagnálása azt eredményezi, hogy a bevétel jelentős részét a mindennapos túlélés költségeinek fedezése emésztik fel. A kibontakozóban lévő nagymértékű munkanélküliség, illetve ennek hatása az emberek boldogulására, lehetőséget jelent az általános közszolgáltatások követelésére.

Ha az államok garantálják az alapszolgáltatásokat, az anyagi és érzelmi biztonságot nyújt a dolgozóknak, akik így nemet mondhatnak az igazságtalan és kizsákmányoló munkakörülményekre. Az államilag finanszírozott általános szolgáltatások igénye leválasztja a jólét sokak számára elérhetetlen kategóriáját a „munkás” identitásról, legyen szó be nem jelentett dolgozókról, illegális bevándorlókról, idősekről, fogyatékos emberekről, munkanélküliekről stb.

Marx különbséget tett objektív és szubjektív munkásosztály között. Előbbi egy olyan osztály, amely önmagában van, utóbbi viszont önmagáért. Az utóbbi nélkül elképzelhetetlen a munkásmozgalom.

Más szavakkal, az osztálypolitika ott kezdődik, hogy egy közösség részeként gondolunk magunkra, és egy jobb jövő eszményeit hozzuk létre. A politikai tevékenység pedig az, amikor ezekből az elképzelésekből mozgalmat alkotunk, közös lépésekkel menetelve előre.

A jelenlegi válság láthatóbbá tette az eltérő küzdelmeket és dolgozókat összekötő objektív feltételeket. Megteremtette továbbá azokat a szubjektív feltételeket, amelyek egyrészt rákényszerítik a nélkülözhetetlen dolgozókat, hogy közösségként gondoljanak önmagukra, másrészt pedig megváltoztatták a munkájuk társadalmi értékéről alkotott képet.

Lehetővé vált, hogy a járvány elleni küzdelem élén dolgozók egy formálódó munkásmozgalom élére álljanak; egy olyan munkásosztály élére, amely saját sokszínűségét tükröző stratégiák, taktikák, intézmények, értékek és életmódok körül artikulálódik. Az élvonalat követi a tulajdonnal nem rendelkező, tanult társaik menete, akik számára a „nélkülözhetetlen munka” már nem láthatatlan, ellenben a munkaerőpiac egyetlen alternatívája. Ez végre megtörheti az ő középosztálybeliségük káprázatát.

Ebben a szövetségben nem egy koalíciót, egy alkalmi együttműködést látunk, hanem a munkásosztály építésének potens, tudatos folyamatát: egy kollektív erőt, amely kiszélesíti és mozgásba hozza a lehetőségeket.

A válságok olyan pillanatok, amikor a politikai változás időbelisége átalakul, felkavarva a látszólag kikezdhetetlent.

A jelenlegi válsággal előállt feltételek lehetőséget adnak egy olyan mozgalom építésére, amely biztos alapja lehet a munka fölötti közvetlen rendelkezés kiharcolásának – ez az egyetlen módja, hogy közösen dönthessünk arról, hogy mit tartunk nélkülözhetetlennek, és hogy azt hogyan állítjuk elő, és tesszük elérhetővé. Marxot idézve, csakis a szükségszerűség birodalmának hátrahagyásával indulhatunk el együtt a szabadság birodalma felé.