Az elmúlt napokban sok szó esett a Deák téri késelés kapcsán felmerülő etnikai kérdésekről. A jobboldali médiában és nyilvánosságban hamar elterjedt, hogy a késelés elkövetője roma származású volt. Bár azóta kiderült, hogy ez nem igaz, ez nem akadályozott meg néhány ezer nácit abban, hogy a rendőrségi tiltás ellenére tartsanak „megemlékezést”, ahol az „igenis van cigánybűnözés” és ehhez hasonló szlogeneket skandáltak. A jobboldali nyilvánosságban az ügy – többször a konkrét tényektől elszakadva – szimbolikus jelentőségűvé vált, miközben sok szó esett arról is, hogy az ilyen esetek hogyan élezik ki a roma-nem roma ellentéteket.

Egy részéről az ügynek azonban eddig nem sok szó volt, akkor sem, ha a jobboldal által kreált narratívának ez is fontos része: az, hogy a megkéselt áldozatok állítólag a társaságukban lévő nőket védték a késelő társaságával szemben.

Az áldozatokkal lévő nők (lányok!) az első híradásokban még úgy jelentek meg mint szemtanúk, vagy mint azok, akik a verekedőket próbálták szétválasztani. Később aztán egyre több olyan olvasata kezdett terjedni az eseményeknek, amelyben a két társaság közötti szóváltás eleve ezek miatt a nők miatt indult el. Eszerint az elkövető társasága „szemet vetett” az áldozatok társaságában lévő nőkre, ezt beszólásokkal adták a tudtukra, az áldozatok pedig a nők védelmében visszaszóltak, ami végül a dulakodáshoz, majd késeléshez vezetett. A történetnek ez az adaléka láthatóan ragadósnak bizonyult, több, esetről szóló cikk is olyan címekkel jelent meg, mint „Deák téri késelés – Lányok védelmére keltek, ezért haltak meg a barátok”, miközben konkrét bizonyítékok erre (ahogy az elkövető roma származására) sincsenek.

Az uralkodó jobboldali narratíva az, hogy a Deák téri késelés során fehér, magyar férfiak védték fehér, magyar nők „becsületét” a rájuk támadó (nekik beszólogató?) roma férfiak ellen.

Ez az ügynek pedig egy olyan rasszista és szexista olvasatát adja, ami nem csak arra alkalmas, hogy a nők helyét megvédendő, férfiak alá rendelt áldozatokként jelölje ki a társadalmon belül, és megerősítse a „igazi férfi” eszményét, hanem arra is, hogy a nőket kihasználva élezzen ki etnikai konfliktusokat.

A nők beemelése még élesebben meghúzza a történetben a jók és rosszak közötti különbséget. A megkéselt áldozatok tragédiáját súlyosabbá teszi, hogy a konfliktust az indította el, hogy nőket védtek. Ez ugyanis a magyar társadalom nagy része szerint egyrészt a férfi kötelessége, másrészt hősies cselekedet. Így a jobboldal ezzel az olvasattal is ráerősít azokra a nemi szerepekre, amelyek az „igazi férfit” mint a nők és a saját becsületét (akár erőszakkal is) megvédeni képes személyt határozzák meg. Pedig az, hogy a Deák téri késelés megtörtént, és az, hogy az erőszakos bűncselekmények elkövetőinek a nagy része férfi, egyáltalán nem vonatkoztatható el ettől a férfiképtől, amelyet a magyar kormány is követendőnek ismer el. A Deák téri eset ugyanis éppen ennek a férfieszménynek a szélsőséges megnyilvánulása.

A jobboldali narratíva ráadásul megerősíti azt a képet is, ami a romákat (migránsokat, színesbőrű, más etnikumú férfiakat) mint a magyar nőkön erőszakot tevő kisebbségeket állítja be, akik ellen fellépni a fehér férfiak kötelessége, és akiket minden más módon társadalmilag elnyomni éppen ezért megengedett. Ez a logika köszön vissza a „migránsok megerőszakolják a magyar nőket, ezért nem szabad őket beengedni az országba” mondásból is, ami évek óta része a kormány és a jobboldal bevándorlóellenes uszításának.

A jobboldal által felépített történet a Deák téri késelésről persze valójában nem a nőkről szól. A nőket magyarázatul használja a férfiak erőszakos viselkedésére, és a nők testét helyezi két, férfiakból álló csoport közötti konfliktus középpontjába. Miközben az igazi fehér férfi eszményével szemben kijelöli (és annak alárendeli) a megvédendő, gyenge női áldozat és a rossz, „barna” férfi szerepét is.

A jobboldal kicsavarodott logikájában a férfiaknak kötelessége megvédeni a társaságukban lévő nőket a beszólásoktól – különösen, ha a másik csoport tagjai más etnikumúak -, miközben feminácizzák, és más módokon kicsinylik le azokat a nőket, akik olyanokról beszélnek, hogy gyűlölik, ha utánuk szólnak az utcán vagy felemelik a szavukat az ellen, hogy szánalomraméltó, kettes személyi számúként hivatkozzanak rájuk.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen könnyen huny szemet a jobboldal a nők elleni erőszak más, súlyosabb esetei fölött is.

A nőknek biztosan nem arra van szükségük, hogy férfiak védjék meg őket olyan (verbális) támadások ellen, amelyeket minden egyes nap elszenvednek fehér férfiaktól is. A nőknek nincs arra szüksége, hogy kifogásként és indokként állítsák be őket férfiak erőszakos viselkedésére. A nőknek nem arra van szüksége, hogy férfiak által megvédendő áldozatként legyenek feltüntetve. A nőknek nincs arra szükségük, hogy felhasználják őket egy olyan történetben, ami nem szól másról, mint etnikai kisebbségek elleni uszításról.

A nőknek arra van szüksége, hogy ne bántalmazzák és öljék meg őket napi szinten férfiak. Hogy a magyar kormány tagjai ne tegyenek napi rendszerességgel nőellenes nyilatkozatokat. A nőknek arra van szüksége, hogy felülvizsgáljuk azokat a gender(!!) szerepeket, amelyek őket gyereknevelésre és házimunkára teremtett, férfiaknak alárendelt, gyenge emberekként állítják be, és amelyek a férfiakat erőszakos viselkedésmódokra szocializálják. A nőknek arra lett volna szükségük, hogy ratifikáljuk az Isztambuli Egyezményt, hogy a magyar kormány és a jobboldal az őket érő erőszakot komolyan vegye, és rendszerszintű problémaként értelmezze és kezelje.

Lányokat nem így kell védeni.