Ahogy az várható volt, a Trianon-centenárium komoly konfliktusokat, politikai törésvonalakat hozott felszínre Magyarországon: a magyar revizionizmustól való hagyományos félelem mellett az az igény is újra megjelent, hogy a baloldal átértékelje a Monarchia széthullásának történetét. Az 1920-as békeszerződés azonban nem csak magyar történet: az 1919-20-as, Párizs környéki békék nagyban átrendezték az akkori erőviszonyokat, a „győztes hatalmak” körében pedig ugyanúgy ideológiai mítoszok alakultak ki, mint a Trianon utáni Magyarországon. A századik évforduló előtt Laczó Ferenccel, a hollandiai Maastrichti Egyetem és Marius Turdával, az angliai Oxford Brookes Egyetem magyar történelemmel is foglalkozó történészeivel készítettünk páros interjút a száz évvel ezelőtt történtek jelentőségéről és a mítoszok erejéről.

Mérce: Trianon 100. évfordulója jelentős eseménynek számít Magyarországon. Az Orbán-rendszer létrejötte óta nálunk a korszak emlékezete jellemzően 1920. június 4. köré épül. Hogyan és miért vette át Magyarországon az 1918-as első köztársaság megalapításának emlékét Trianon?

Laczó Ferenc: Magyarországon már a trianoni békeszerződés száz évvel ezelőtti aláírásakor széles körű politikai akarat volt az 1918-ban kikiáltott köztársaság emlékének felülírására.

A párhuzamos honvédő háborúkat vívó tanácsköztársaság bukását sajátos restauráció követte. A függetlenné váló Magyarországon Horthy Miklós kormányzóvá válásával szimbolikusan helyreállt a királyság intézménye is, kiteljesedéséhez azonban – a király személyén túl – hiányzott az egykori királyság területeinek legnagyobb része is. Olyan restaurációs, a múltra fixált program került tehát hatalomra már 1920. június 4. előtt, ironikus módon épp az antanthatalmak támogatásával, amely szimbolikus értelemben azonnal megvalósította a restauráció lehetőségét, miközben a reálpolitika szintjén is kereste azt.

A Magyarországon 1920 körül dominánssá váló politikai kultúra – ellentétben például a megszakítottságot, illetve újrakezdést hangsúlyozó Osztrák Köztársasággal – számos külsőségben a megszűnt birodalom sajátos stílusát vitte tovább.

E király nélküli királyság azonban nem a multietnikus és alapvetően Bécsből irányított Habsburg Birodalmat kívánta helyreállítani, hanem Szent István birodalmát, annak állítólag ezeréves határaival.

Ez volt a nemzetállami birodalom a korban amúgy nemzetközileg is széles körben elterjedt víziója – gondoljunk csak a kortárs Németországra és Olaszországra, vagy a szintén nemzetállami maggal rendelkező nyugat-európai világbirodalmakra. A magyar revíziós törekvések a gyakorlatban már realisztikusabb célokat követtek, ugyanakkor a nemzeti felsőbbrendűség eszméjével is szorosan összefonódtak.

1919-20-tól kezdve nem az 1918-ban kikiáltott függetlenségen volt tehát a hangsúly, hanem a revízió ügyén. Ennek keretében a köztársaság egyenesen bűnbakként szerepelt, mintha csak a világháború végeztével és a nemzetiségek elszakadásának közepette rövid időre hatalomra jutó, amúgy függetlenségi Károlyi Mihály mérsékelt politikai érzéke húzta volna keresztül a magyar birodalmi ábrándokat.

Ebben bizony volt nemtelen politikai számítás, de alighanem az önképet és önérzetet védő pszichológiai reakció is, ugyanis Trianon hangos ellenzőit épp a sérelmezett béketerveket megvalósító antanthatalmak, részben pont az országból a legjelentősebb területeket leválasztó Románia juttatták hatalomra. Alighanem e két tényező vezetett azután ahhoz, hogy a restauráció jobbos képviselői a békeszerződés igazságtalanságait az 1918-as és 1919-es, kérészéletű rezsimek nyakába próbálták varrni.

A háborús összeomlás, az állami rend felbomlása, a megszállások és területvesztések, a politikai polarizáció és a magyar jobboldali radikalizmus felerősödése 1918-20-ban csaknem egyidejű, egymást kölcsönösen erősítő folyamatok voltak. A berendezkedő autoriter jobboldal pedig egyszerre vetette meg a szomszédos országok képviselőit és – a nemzeti egység jelszavát szajkózva – becsmérelte a magyar baloldali és liberális „belső ellenséget.” A magyar baloldali és liberális erőknek a békeszerződés és a helyi átalakulások súlyos következményei éppenséggel szintén fájtak, ha nem is úgy és nem is azért, amiért a tekintélyelvű jobboldaliaknak.

Marius Turda: Ehhez mindössze néhány megjegyzést szeretnék hozzátenni. Hogy a magyar politikai kultúra a Károlyi Mihály vezette első demokratikus köztársasággal szemben miért épp 1920-at és Trianont tette annyira erős szimbólummá – és ez manapság még markánsabban érzékelhető, mint húsz évvel ezelőtt –, az véleményem szerint a megváltás kérdésével függ össze.

Trianon szimbóluma nem mást kínál, és ezzel nyilván Orbán Viktor is tisztában van, mint a régión belüli magyar nagyság visszakövetelésének lehetőségét. A Trianonról való megemlékezések a rémálmot álommá változtathatják – és a nemzetek léte bizony álmokból táplálkozik.

Amikor is 1918 novemberében kikiáltották a magyar népköztársaságot, sokan – köztük Károlyi és Jászi Oszkár is – úgy gondolták, hogy újfajta gyűjtőentitás jön létre, mely Magyarország összes népét magában foglalja majd. A románok, szerbek, szlovákok és horvátok eközben már egyértelműen másban gondolkoztak. Az utódállamok megalapításuk éveként kivétel nélkül 1918-at ünneplik, 1920-at tehát mondhatni meghagyják a magyaroknak, akik e referenciát a huszadik és korai huszonegyedik században nemzeti és állami mitológiájuk központi elemévé emelték.

Mérce: Romániában 1918. december 1-e és a nemzetegyesítés vált valódi ünneppé. De hogyan él a történelmi emlékezetben maga a magyar–román háború és 1920? Választóvonal ez valamiféleképpen ott is?

M. T.: Az 1919-es román–magyar háború nem merült feledésbe, viszonylag széles körben ismertnek számít, akárcsak a románok igaz és tiszta ügyével kapcsolatos mítoszok. Kétségkívül igaz ugyanakkor, hogy e történelmi epizódot mindmáig inkább elkendőzték és megszépítették, mint hogy tudományos módon kutatták és elemezték volna.

2009-ben amúgy nyílt e román–magyar háborút bemutató kiállítás Bukarestben, melynek középpontjában az antikommunizmus hangsúlyozása állt, továbbá a bolsevizmus közép-európai és esetleges további terjeszkedésének megállításával kapcsolatos különleges román érdemek.

Román részről ugyanakkor az 1919-es háborúra és 1920-ra is leginkább az 1918-as egyesítés visszaigazolásaként szokás tekinteni. A román–magyar háborúval kapcsolatos utalások gyakori kiiktatása, továbbá az antant szerepének elhallgatása – mely Romániát valójában a kommunizmus elleni bástyaként használta – arra szolgálnak, hogy az első világháborút követő nemzeti egyesítést egy egyenes vonalú történet logikus részének lehessen beállítani. A domináns román történelemszemlélet e sikeresen megvalósított célból visszatekintve ruház fel értelemmel minden előzményt.

Számomra úgy tűnik, hogy 1918 és 1920 egyetlen, mondhatni egyidejűleg valós és szimbolikus híd két hídfője, mely híd a román és a magyar történeti narratívákat választja el. Egyik oldalon sem tesznek sok kísérletet arra, hogy e hídon átkeljenek, pedig az érdemi történeti megbékélés nem pusztán e híd szabad használatát jelentené, hanem végeredményben a híd felszámolását.

L. F. : Figyelemre méltó, hogy az 1919-es háború Magyarországon is viszonylag kevés tudományos figyelmet kapott és ez csak az utóbbi években kezdett érdemben megváltozni. A magyar nacionalista jobboldal traumáját, az igazságtalanság és megaláztatás érzéseit alighanem még akutabbá tenné a román katonai megszállás emlékezete. Erre pedig szemlátomást nincs komoly piacképes kereslet.

Eközben úgy gondolom, hogy a huszadik századra nem teljesen indokolatlan a nagyszabású és kegyetlen magyar–román háború váratlan elmaradásának évszázadaként tekintenünk. Az elhúzódó viszálykodás kontextusában sajátos iróniának nevezhető, hogy a legjelentősebb kivétel – az 1919-es háborúskodás – érdemi felidézése mindkét nemzeti narratíva számára nehézségekbe ütközik.

Ez történettudományos szempontból bizony furcsa anomália, emlékezetpolitikailag viszont éppenséggel szerencsésnek is nevezhető. Attól tartok, hogy a háborús erőszak esetei körüli polémiák a Trianon körüli nacionalista csatározásoknál csak még durvábbak és kontraproduktívabbak lennének.

Mérce: Az 1918 előtti Magyarország politikai viszonyainak emléke, úgy tűnik, egészen máshogyan él a megmaradt Magyarországon, mint a többi utódállamban. Míg a magyar történetírásban az 1918 előtti korszak liberális államként szerepel, addig a románban a nacionalista elnyomás korának számít. Mikor alakult ki ez a kép és mik a gyökerei?

L.F.: A Magyarországon 1919-ben létrejövő jobboldali-autoriter rezsim kevésbé radikális része magát előszeretettel konzervatívnak tartotta. Miközben több tekintetben is a korábbi állapotok visszaállítására vágyott és törekedett – lásd a szűk választójogot vagy a jelentősebb földreform elsinkófálását – az előző korszak vélt liberalizmusától elhatárolódott.

Az 1914 előtti világot épp liberalizmusáért kárhoztatta, e sajátos jobboldali logika szerint a trianoni kifejlethez ugyanis épp az előző korszak szabadelvűsége vezetett. Ezen nacionalista és autoriter érvelés szerint a nemzetiségek erőteljes állami asszimilációja helyett szabadságjogokat kaptak, melyekkel úgymond „visszaéltek saját érdekükben”.

A Trianonhoz vezető út ezen értelmezésének aztán súlyos következményei voltak a visszacsatolások második világháborús éveiben: a visszatérő nemzetiségek integrálásának józan terveit jellemzően felülírták a gyanakvás, a diszkrimináció, a nyíltszíni elnyomás gyakorlatai. Miközben a határkiigazítás terveinek voltak racionális és potenciálisan konszenzusos elemei, Magyarország szűk etnikai alapokon állva próbált az etnikai határokon túl is terjeszkedni. A magyar jobboldali autoriter rezsim mondhatni épp abban vált 1938 és 1945 közt vétkessé, amivel riválisait Trianon kapcsán amúgy jogosan vádolta.

A kérdés másik felére térve, a monarchiabeli nemzeti elnyomás toposzát épp a nemzeti liberálisok kezdték használni, akik a Monarchia központosításával és a németesítés terveivel szemben próbálták védeni a magyar szabadságot. Ezen ellenállás gyökerei egészen II. József uralkodásának idejére nyúlnak vissza. A nemzeti elnyomás toposza ugyanakkor a Habsburg Birodalom szociáldemokratáihoz is köthető, akik átalakítási terveik megfogalmazásakor a Monarchiát előszeretettel bélyegezték Völkerkerkernek, azaz a népek börtönének.

Manapság a Habsburg Birodalomra sokan mint multikulturális, a nyugati jelent mintegy megelőlegező, bizonyos értelemben az EU előképével szolgáló keretre emlékeznek. Úgy gondolom, hogy a reális történelmi értékelésnek a liberális állam és a nemzeti elnyomás kettősségéből kellene kiindulnia, különösen az 1867 utáni Magyarország esetében.

A kiegyezéssel uralomra jutó magyar liberális jogállam ugyanis egyszerre próbált a szabadságjogok semleges őre lenni, és előremozdítani a magyar nemzetépítés ügyét. Utóbbi pedig legfőképpen a nemzetiségiekkel – a Magyar Királyság lakosságának nagyjából felével, mondhatni másik felével –kapcsolatos asszimilációs terveket jelentett.

A dualizmus ráadásul a nacionalizmus színeváltozásának kora. Míg a század közepén még a liberális felszabadító mozgalmak léptek fel a nemzeti eszme legfőbb képviselőiként, akik jellemzően hittek a nemzeti felszabadítók közös ügyében, a századforduló nacionalistái már jellemzően az államhatalomra támaszkodva próbálták indoktrinálni polgártársaikat, továbbá beolvasztani vagy elnyomni az általuk uralt államban élő más nemzetiségűeket. Azt lehet mondani, hogy az első világháború előtt Európa-szerte megváltozott a nacionalizmus funkciója és átalakult politikai jelentése – ami az ekkor uralmon lévő magyarokat nyilván kevésbé érzékenyen érintette, hiszen ők ezt nem érezték saját bőrükön.

Érdemes hozzátenni, hogy a liberális elvek és a nemzetépítés közti oly szükséges egyensúly régiónkban csak a huszadik század végén állt helyre, mégpedig az etnikai homogenizáció érdekében elkövetett számos bűntettet és tragédiát követően – és sajnos meglehet, hogy csak időleges helyreállásról beszélhetünk. Az első világháború után kialakuló jelentős magyar kisebbségi közösségek is e gyakran borzalmas nemzeti homogenizációs folyamatnak voltak szenvedő alanyai.

Összehasonlító kontextusban vizsgálva a magyar kisebbségi közösségek viszonylagos épségben való megmaradása amúgy épp annyira figyelemreméltó, mint huszadik századi  – helyenként súlyos – sérelmeik, gondoljunk csak a lengyelországi németek, a bulgáriai törökök, a horvátországi szerbek vagy a román zsidók párhuzamos és sok tekintetben a kisebbségi magyarokéinál durvább történeteire.

M. T.: Ironikusnak is nevezhető, hogy a 19. század végén épp a Román Királyság liberálisai szolgáltatták a legfőbb érveket, amelyekkel Magyarország (Erdély és a Bánát) román lakosai a magyar államot az etnikai kisebbségek elnyomójaként kritizálták. A huszadik század elején a legelkötelezettebb magyar liberálisok is elfogadták, hogy Magyarország kelet-európai Svájccá alakításának tervei – mely által a kisebbségek politikai jogokat kaptak volna – inkább számít gondolatkísérletnek, mint reális politikai célkitűzésnek.

A liberális-befogadó nacionalizmus fokozatosan asszimilációs programmá vált, mely kéz a kézben járt a magyarok civilizatorikus szerepével és nemzeti felsőbbrendűségével kapcsolatos eszmék megkonstruálásával, a szlovákokkal, románokkal, ruténokkal és másokkal szembeni felsőbbség hangsúlyozásával.

A „tót nem ember” nem csak közmondás volt, hanem a stigmatizáció elfogadott formája: az effajta nyelvhasználat által a magyarokat arra bátorították, hogy megvessék a román vagy szlovák parasztokat és kivétel nélkül alávalónak képzeljék őket.

A román nacionalisták ekkoriban szembehelyezkedtek az „egységes magyar állam” és a „magyar nemzeti egység” elképzeléseivel. Az 1918 előtti Magyarország nem-magyar nemzetiségek elnyomójaként való lefestése eközben nem pusztán reakció volt az imént elmondottakra, hanem jóval intenzívebbé is tette egyes történeti narratívák elutasítását. A román historiográfiai nézeteket a magyar állam, illetve az erőltetett magyarosítás e kortárs leírásai és kritikái később jelentős mértékben befolyásolták. Ezen eszmék továbbra is stimulálják azon történeti-szellemi hagyományokat, melyekben annak idején elkezdtek cirkulálni.

Mérce: A nemzeti terület és a természetes határok koncepciói jó pár évtizeddel megelőzik 1920-at. Lucian Boia meglátása szerint míg a magyarok „hegyek közé” képzelték a visszaszerzett „természetes” országukat, addig a román képzelet éppen a „vizek” (Prut, tenger és Tisza) között mozogtak. Az ilyen és hasonló mítoszok az elmúlt évtizedek, de különösen a magyar–román történész vegyesbizottság felállása óta nagy szerepet kaptak mindkét ország történetírásában. Érdemes földrajzi mítoszok és emlékezetpolitika kontextusában vizsgálni az 1918-1920-as időszakot, hatásait?

M. T.: Az országokat reprezentációik politikailag, nyelvileg, vallásilag, de földrajzilag is beazonosítják. E földrajzi leírások az egyes országokat jellemzően egy nép hazájaként festik le. A magyarok számára e „természetes haza” kárpát-medencei letelepedésükig, a 9. századig folyamatosan változott. A románok esetében a haza földrajzi elképzelése a felvilágosodás idején kezdett konkrétabb formát ölteni.

Ezen elképzelésekre némileg később nagy hatással voltak a romantika eszméi is. Románia eszméjét a romantika által megihletett nacionalisták a 19. században mint minden román szellemi-lelki hazáját határozták meg. Ehhez kapcsolódott Erdély mint a románság bölcsőjének elképzelése, mely a történelmi idők változásaitól és az ún. természetes határok elképzeléseitől függetlenül alakult ki. Ezzel korántsem kívánom azt szuggerálni, hogy a természetes határokkal kapcsolatos elképzeléseknek semmilyen jelentősége ne lett volna.

A magyar nacionalistákhoz hasonlóan saját nemzetük történetét a román nacionalisták is átfogó módon kívánták bemutatni. A történelmi haladás és folytonosság elképzelésein keresztül a nemzeti múltat ugyanis közvetlenül a jelenhez és a jövőhöz tudták kapcsolni. A nemzeti történelem is új fényben jelent meg, mintha a nemzet természetes része, egyúttal meghatározója lenne a tájnak, a hegyeknek, folyóknak, tavaknak, a létezés legalapvetőbb formáinak.

Mind a román, mind a magyar történetírásban érzékelhető a földrajzi determinizmus hatása – gondoljunk csak arra az elképzelésre, hogy a Kárpátok Románia gerince, melyet keletre a Nistru (Dnyeszter) folyó, nyugatra pedig a Tisza véd, vagy a Kárpát-medence zárt terének magyar elképzelésére.

A földrajzi téren belüli történeti folytonosság igazolási kísérletei aztán nagyban befolyásolták az etnikai-politikai és történeti legitimitás kérdéseit is. Ahogy azt Beksics Gusztáv A román kérdés című művében írta 1895-ben: „Nincs itt szó történeti jogról, ami miatt a románok panaszkodnak, mihelyt ez a magyarok mellett szól. A természet ad jogczimet a magyar fajnak, hogy szent István birodalmában vezérszerepre vállalkozzék.”

Az első világháborút követő határváltozások tárgyalásai során az effajta nacionalista meggyőződésekhez való szigorú ragaszkodás – azon elképzeléshez való ragaszkodás tehát, mely szerint a nemzet léte területi mátrixától függ – mindmáig központi szerepet kap. Ezen elképzelések a nemzeti és a természetes közti határvonalak elmosására épülnek: egyes meggyőződéses nacionalisták egyenesen azt sulykolják, hogy a nemzet kollektív identitása kialakította a nemzet természetes életterét és szimbolikus geográfiáját.

L. F.: A földrajztudomány nacionalizációja valóban legalább annyira erőteljes folyamat volt, mint a történettudományé, csak erről ritkábban szoktunk beszélni. A 19. században létrejövő professzionális történetírás nemzeti beágyazottságával és elfogultságaival, illetve politikai legitimációs funkciójával manapság minden képzett történész tisztában van – bár szemlátomást ma is akad, aki követendőnek tartja ezt a hagyományt.

Arról azonban már kevesebbet hallunk, hogy

földrajzi alapfogalmaink, mint például a Kárpát-medence is e magyar nacionalista program részét képezte és képezi. Ennek fényében nem meglepő, hogy Romániában például nem is igen használják e kifejezést – Magyarország földrajzi helyére egyesek előszeretettel pannon alföldként hivatkoznak.

Érdemes megemlíteni, hogy bár a Trianon előtti magyar–román határ valóban jellemzően hegyvidékeken futott, a hegyes vidék a magyar–szerb határnál jóval délebbre, csak dél-Szerbiában kezdődött. A medence-logika alapján éppenséggel a mai Szerbia közepén fekvő Kragujevac városára is e magyarok által meghatározott földrajzi tér részeként kellene tekintenünk.

A történelmi-politikai elképzelések szemlátomást jelentős hatással voltak és vannak csak látszólag tudományos-semleges földrajzi képzeteinkre is. A szlovákiai Poprad például emiatt számít sok magyar szemében ma is a Kárpát-medence részének, a valóban medencében fekvő Kragujevac ellenben már nem. A két város effajta szembeállítását pusztán földrajzi, valóban semleges érvekkel nehéz lenne bizonyítani…

Mérce: A magyar közvéleményben csak most, a 100 éves évfordulón fordul nagyobb figyelem a „kisember” és „hétköznapi történeteik” felé, illetve arra, hogy milyen hatással volt rájuk az új határok meghúzása, az új államszervezetek létrejötte. Mi lehet e kortárs fordulat hátterében? Romániában mekkora a szerepe ennek a megközelítésnek?

L. F.: A történészek figyelme az elmúlt évtizedekben valóban egyre inkább a társadalom- és a kultúrtörténet felé fordult. A trianoni békeszerződés mostani, századik évfordulóján is a világháborút követő átmenetek társadalmi beágyazódottsága és lecsapódása került előtérbe. Jellemző, hogy Ablonczy Balázs és Egry Gábor, e két kiváló történész jelenleg egyaránt intenzíven kutatja e többéves és helyenként fájdalmas átmeneteket.

A nemzetközi történetírásban már az első világháborús megemlékezésekkor megfigyelhető volt a szándék az időkeretek kitágítására. Többek között Robert Gerwarth kutatóprojektjeinek köszönhetően az 1918-at követő évekbeli erőszakhullám, mondhatni a deradikalizáció és a demobilizáció sikertelenségének vizsgálata vált új prioritássá. Gerwarth és kollégái manapság már nagyjából 1923-ig tartó ún. nagyobb háborúról (greater war) értekeznek.

A Habsburg utódállamok mindkét tekintetben, az államok közti fokozatos átmeneteket és a politikai erőszakot illetően is kiemelkedően fontos vizsgálati tárgynak számítanak. Térségünk történetírása e két szempontból alapvetően szinkronban van tágabb nemzetközi trendekkel, melyek a történelmet korántsem csak a döntéshozók történeteként, hanem alulról, inkluzívabb módon is vizsgálják.

M. T.: A román historiográfia folyamatosan változik és egyre újabb értelmezésekkel szolgál, a közbeszéd és a politikai döntéshozatal szintjét vizsgálva azonban a nyolcvanas és kilencvenes évek historiográfiai hagyományaival fennálló kapcsolat ötlik szemünkbe. A történészek fiatalabb generációinak tagjai között megtaláljuk a társadalmi nemek története, az oral history, a történelem alulnézetben, a társadalomtörténet kiváló képviselőit, a román historiográfia mesternarratívája az elmúlt húsz évben mégis viszonylag keveset változott.

Eközben a kolozsvári és a bukaresti történészek egyre komolyabban érdeklődnek az összehasonlítások és az új módszertanok iránt, melyek által újfajta történeteket tudnak feltárni és bemutatni, és a múlttal kapcsolatos domináns elbeszélések kritikai felülvizsgálatát is képesek lehetnek beindítani.

Mérce: Érdekes és kevéssé kutatott eleme a Trianon utáni helyzetnek a baloldali politikai mozgalmak helyzetének átalakulása. Az még valamennyire ismert a magyar kutatók számára, hogy az 1918 előtti, szociáldemokrata mozgalom igyekezett a nemzetiségeket is megnyerni céljainak, főleg az általános választójognak és a szakszervezeti jogoknak. Hogyan változott Erdélyben ezeknek a szociáldemokrata mozgalmaknak a szerepe a Román Királysághoz való csatolás után? Miként hatott a szociáldemokráciára az első világháborút követő új nemzetállami rend?

M. T.: Attól tartok, 1918-at követően nem sok maradt a balos etoszból Erdélyben, habár hatását az immár főként nyelvi és vallási alapon szerveződő magyarok és az elsősorban nemzetépítési projektekkel elfoglalt románok körében is lehetett érzékelni. A szociális kérdést helyi és regionális kezdeményezések sora kezelte központi ügyként, próbálkozva a munkások felhatalmazásával. Erdély és a Bánát főbb városaiban a szocialista és szociáldemokrata eszmék leginkább a munkásklubok és munkásszervezetek által hatottak tovább. A két világháború között a magyarok hatalmas erőkkel próbáltak új etnikai alapú szerződést kötni a román állammal, és e próbálkozások nagy részét szintén tekinthetjük az 1918 előtti szociáldemokrata hagyomány örökségének.

L. F.: A Párizs környéki békék régiónkra vonatkozó részét alapvetően két törekvés határozta meg: a demokratikus nemzetállamok létrehozásának szándéka, illetve geopolitikai szempontból Németország és a bolsevik Oroszország párhuzamos gyengítése és visszafogása.

Rövid távon bizony egyik nyugati törekvés sem járt sikerrel: a közép-kelet-európai nemzetállamok 1918-20 után nem bizonyultak demokratikusnak és a régió újonnan kialakított vagy jelentősen megnagyobbított, jellemzően soknemzetiségű nemzetállamai nem voltak képesek ellenállni a németek és a szovjetek élesen rivalizáló, ugyanakkor részben épp egymást erősítő terjeszkedésének sem. Talán fölösleges külön hangsúlyoznom, hogy a közép-kelet-európai szociáldemokráciára mindkét fejlemény súlyosan negatív hatással volt.

Az első világháború után létrehozott nemzetállamok ennek ellenére átvészelték a katasztrófa korát, 1989 után pedig második esélyt kaptak arra, hogy végre valóban demokratikusan működjenek és egymással együttműködve ellen tudjanak állni a kortárs imperializmusok fenyegetésének. A nemzetközi feltételrendszer ma 1920-hoz képest gyakorlatilag minden szempontból szerencsésebbnek mondható, de a régión belüli nyíltabb és őszintébb együttműködést, akárcsak a demokratizálást illetően számos tennivalónk akad.