Bő két hónapja zárta be kapuit a járvány miatt a magyar közoktatás minden intézménye. A régóta ismert  problémák és kihívások a zárással még súlyosabbá váltak. A hátrányokat növelte, az árkokat szakadékokká mélyítette a „digitális közoktatásnak” nevezett időszak.

A Fidesz-kormány a gyöngyöspatai kártérítési per ürügyén rasszista hecckampányba kezdett az év elején. Aki figyelemmel kíséri a miniszterelnöki nyilatkozatokat, láthatja, ez a szándék azóta sem múlt el, a cigányozás és a tanulók bőrszín szerinti besorolásának szándéka – a szegregáció természetes, sőt elfogadható eszközként való beállítása – ismét utat tört magának a politikai kommunikációban. Orbán Viktor a kártérítési ügy kapcsán „bennszülötteket” emleget, és a független igazságszolgáltatást gyalázza.

A probléma maga megoldhatatlan a közoktatás értő reformja nélkül. Ehhez együtt kell működni több más szakpolitikai területtel, kivált a szociálissal. A hazaküldött gyerekek és otthonról tanítani próbáló tanárok példája mutatja most igazán, mekkora a baj. A Rosa Parks Alapítvány, a Motiváció Egyesület és a Partners Hungary Alapítvány közös kutatásának részeként halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) és roma gyermekeket oktató pedagógusokat kérdeztek. Kiderült:

ijesztő arányban tűnnek el ezek a diákok a közoktatásból. Éppen azokat sorolja hátrébb az online iskola, akiket már az osztályteremben is a leginkább segíteni kellett volna. A miniszterelnök is ellenük kampányol.

Először le kell szögeznünk: Magyarország március közepén nem a digitális közoktatásra állt át. Egy tanári webkamera meg az osztály valamekkora részét mutató kis képek a pedagógus laptopján ugyanúgy frontális oktatás, azzal a különbséggel, hogy nem személyesen, hanem fizikailag távol, otthon ülve részesül benne a diák – ez nem digitális oktatás. Csupán kényszerű pótlék.

Ez nem a tanárok hibája, ők erejüket megfeszítve dolgoznak együtt az áldozatos szülőkkel és a túlterhelve is alkalmazkodó diákokkal. Ez Czunyiné Bertalan Judit hibája, aki kormánybiztosként hiába felelős a digitális tartalomfejlesztésért 2016 óta, nem tette le az asztalra a működőképes online oktatás módszereit és eszközeit. Ez Kásler Miklós hibája, aki az emberi csúcstárca vezetőjeként ugyanolyan alkalmatlan az egészségügy, mint az oktatás irányítására. És hibája a kormányfőnek, aki modern megoldások helyett a Takaró-féle NAT-on alapuló, a szegregált oktatás mellett kampányolva avítt és retrográd közoktatást akar. A valódi digitális közoktatás az online interaktivitásra, a multimédiás tartalmakra és a variábilis online együttműködésekre épít, nem pedig arra, hogy ha otthon is van egy gurulós szék meg gyors wifi, akkor elbábozzuk az osztálytermi viszonyokat.

És sok helyen még ezek sem állnak rendelkezésre. A fenti kutatás alapján a jó szociális helyzetű gyerekekkel bíró iskolákban a diákok átlag 84%-a vesz részt az oktatásban, de ez az arány már csak kétharmad ott, ahol 60% feletti a HHH/roma diákok aránya. Ilyen esetben a digitális átállás során a tanárok 28%-a elvesztette az osztályának több mint felét!

Ennek sok oka van, de ami igazán nyomasztó, az az infrastruktúra hiánya. Ezekben a családokban gyakran nincs olyan eszköz, kiváltképp több gyereknek, sem olyan internetkapcsolat, amellyel bekapcsolódhatnának az oktatásba. A gazdaság leállítása miatti válságban több gyerek egzisztenciális okokból is távol marad az oktatástól: hozzá kell járulnia a család megélhetéséhez vagy a megszaporodott otthoni feladatok elvégzéséhez. Könnyű kiírni egy panorámás, nagyvonalú beosztású, drága hegyvidéki villából a Facebookra, hogy #maradjonotthon, de azt is észre kell már venni, hogy az emberek többségénél milyen más is ez az otthon.

Most derül ki igazán, micsoda hátrányokkal jár a lakhatási szegénység. Sok otthonban nincs a tanulásra alkalmas tér, főleg akkor,  ha az egész családnak  otthon kell lennie. Kitartó pedagógusok áldozatos munkája sokféle hátrányt képes ellensúlyozni, de csodák nincsenek. A közoktatás jelenlegi rendszerét intézményi működésre találták ki, nem a folyamatos otthoni tanulásra. Az oktatáshoz szükséges infrastruktúrát az iskoláknak biztosították, nem a családok közt osztották szét. Az intézményekben igyekeztek megteremteni az egyenlő feltételeket, ami azonban máig sem vált teljessé.

Mindazonáltal az osztályteremben minden diák ugyanolyan széken ül. Ez lehet a jelképe a szó szerint azonos startpozíciót elérni akaró törekvésünknek.

Ehhez képes most, a digitálisnak mondott közoktatás keretei között az egyik gyereknek gázrugós fotelben, a saját szobája íróasztalánál, szülei értő segítségével kell teljesítenie, míg osztálytársa talán a konyhaszéken ülve, több testvérével egyetlen öreg laptopon osztozva, akadozó internettel próbál meg lépést tartani vele. A harmadiknál pedig internet vagy annak használatára alkalmas eszköz sincs otthon. Egyáltalán „köz”-oktatásnak nevezhető ez még? És akkor még nem is említettük a magánszféra iránti eredendő igényt. Hiszen a legjobb körülmények közt élő diák sem szeretné, hogy tanárai és osztálytársai az otthonát szemléljék heteken át. Különösen, ha szegényebb sorban él. Ezen is csak úgy át lehetett lépni: mikor és ki és hogyan beszélte meg a társadalommal, hogy innentől fogva bárki mutogatni köteles azt, hol és hogyan él? Mikor engedtük be a világot a legszemélyesebb szféránkba?

Félreértés ne essék, a fizetős különórák, a külföldi nyelvtanfolyamok, a tanulást segítő drága technikai eszközök eddig is a gazdagabb családból érkező gyerekek kiváltságai voltak. De most épp ez a kivételesség, ez a luxus lett belépési küszöbbé. A digitális „iskolába” jelenleg bejutni sem lehet bizonyos anyagi lehetőségek és eszközök birtoklása nélkül. Holott éppen az lenne a cél, hogy a közoktatás a társadalmi mobilitást növelje, ellensúlyozza a kiindulási helyzetbeli különbségeket! És éppen az online tér biztosíthatná ezt a legdemokratikusabban – már ha rendelkezésre bocsátanánk a szükséges tudást és eszközöket. Éppen az online világ biztosíthatná, hogy a legtávolabbi kistelepülés diákjaihoz is eljussanak a legjobb képzések és a legversenyképesebb tudás. Jelenleg nem ez zajlik, sokkal inkább az eleve képzett és szerencsés helyzetű polgártársak használják ki az otthonlétben az elérhetővé tett prémium tudást.

A Momentum oktatási reformtervei természetesen erősen építenek az online világ megoldásaira, de nem célként, hanem eszközként tekintve ezekre. A cél az esélyteremtés, a versenyképes tudás megszerzése, és, hangozzék ez bármilyen furcsán is a Hoffmann Rózsák és Takaró Mihályok uralta világ árnyékában: legyen jobb a diákoknak. Ehhez pedig már a nulladik lépés is fontos: fejlesztő- és szakpedagógusokkal hangsúlyosabbá tennénk az óvodák fejlesztő szerepét, hogy egy méltányos oktatási rendszer erős alapkövei lehessenek.

Egyben a lehető legkésőbbre tolnánk a „szelekciót”: ne dőljön el első osztályban, hogy kiből mi lesz. Az általános iskola legyen tényleg általános, tagozatok helyett specializációk működjenek, a fakultációk mintájára. Ezzel a burkolt szegregáció is megszüntethető. Igen, itt különösen fontosak az online megoldások, de nem hátat fordítva a feladatnak, mint most tette a kormány. Épp ellenkezőleg! Mérjék fel a különböző iskolák helyzetét és fejlesszék végre azokat, ahol még nem történt meg az átállás a XXI. századba! Digitális eszközökre van szükség, a hatékony használatukhoz pedig továbbképzésekre, pedagógia platformokra, a jó gyakorlatok megosztására.

Ha pedig most megbíztak a tanárok és az iskolák kompetenciájában (értsd: oldja meg mindenki, ahogy tudja), ezt az önállóságot ne vegyék vissza az épp lecsengő járvány után sem!  A Momentum jelszava: központosítás helyett autonómiát! Ne állami egyentankönyvek és egyentantervek dominálják a közoktatást. Az intézmények kapjanak pedagógiai szabadságot, NAT helyett kimenet-orientált magtanterv készüljön. Sőt:

a helyi közösségek döntsenek az iskoláikról, kistérségi iskolafenntartó boardok az önkormányzatok bevonásával KLIK helyett. Vonjuk be a tanárokat, szülőket és a diákokat is a döntéshozásba.

Ha pedig a közösség dönthet a saját iskoláiról, akkor biztosan sor kerül a kötelező tanórák számának és a tanári terhek csökkentése is. Kevesebb kötelező tanórát, több egyéni visszajelzést, nagyobb egyéni törődést, kevésbé leterhelt pedagógusokkal valósítanánk meg. Végül pedig a súlyosan létszámhiányos pályán ideje a bérrendezésnek. Miként az egészségügyben, úgy az oktatásban is az egyik legfontosabb tapasztalásunk a járványidőszakban, hogy az itt dolgozók anyagi megbecsülését biztosítani kell végre.

Nem tudni még, milyen tanulságokat és következtetéseket von le ebből az időszakból az oktatási kormányzat, és milyen tapasztalatokkal lesznek gazdagabbak a tanárok, a diákok és a szülők. Valószínűnek látszik, hogy egyes online megoldások az ezekre fogékony közösségekben tovább élnek majd, és nyilván lesznek olyanok is, akik fénysebességgel térnek vissza a „tollal írd bele a füzetbe, amit diktálok” évszázados metódusához. Orbán Viktor már döntött: az otthoni oktatás kísérlete közben szétszakadt Magyarországot még jobban meg akarja osztani.

Mi azonban mindent megteszünk, hogy ebben mégse kísérje siker. Hiszen a korlátozások múltán, éppen ez lenne a feladat: nem szegregálni, hanem bevonni és felzárkóztatni! Azért közoktatás a közoktatás, mert mindenkit megillet. Igen, a roma és a halmozottan hátrányos helyzetű diákokat is. Sőt, őket a leginkább.