A jelen cikk Szilvay Gergely a Mandineren nemrégiben megjelent „A globalizmus és személytelenség ellen: ez a Lokalista Kiáltvány” című írására kíván reagálni. Az írás egy 2018-as esszégyűjteményt mutat be (Mark T. Mitchell és Jason Peters: Localism in a Mass Age – A Front Porch Manifesto), illetve gondolkozik el ennek kapcsán a lokalizmusban rejlő potenciálról, konzervatív szemmel. Meggyőződésem, hogy egy kulcsfontosságú témára talált rá a Mandiner szerzője: egy olyan témára, aminek körültekintő tárgyalásán túlzás nélkül mindannyiunk jövője múlhat ezen a bolygón.
Célom ezzel az írással, hogy a fenti cikkre válaszolva megerősítsem a lokalizmus egy olyan olvasatát, amely az antikapitalista baloldal (ami hangsúlyozottan NEM a parlamenti ellenzéket takarja) számára is értelmezhető, illetve megfontolandó alternatívát jelent. Ahogy a továbbiakban kifejtem, a baloldali hagyományokba, tapasztalatokba, gondolatvilágba remekül beágyazott és beágyazható kérdésről van szó, amit mégis hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Ez akkor is így van, ha az utóbbi időben Magyarországon is egyre nagyobb teret nyernek a kimondva vagy kimondatlanul lokalista kezdeményezések, számos mozgalmi cselekvés pedig ezek összekötésére irányul.
A helyhez, a földhöz, vagy a terület alapú politikai közösségekhez való viszony mégis ambivalensnek mondható, de legalábbis nem tartozik a baloldal kedvenc témái közé.
Amellett szeretnék tehát érvelni, hogy a fogalom feltölthető olyan tartalommal, ami nem csak, hogy illeszkedik az antikapitalista baloldal napirendjébe, de meg is alapozhat egy értelmes párbeszédet a gondolat konzervatív képviselőivel.
Szilvay cikke tehát helyesen mutat rá: „számos ügyben lehetséges akár a zöld baloldal és a tradicionalista konzervatívok koalíciója”. Ezzel együtt azonban feltétlen szükséges lenne elkerülni az eseti koalícióban való kimondott vagy kimondatlan összeolvadást (ld. ’összefogás’). Sem a kulturált párbeszéd, sem bizonyos közös ügyek képviselete nem zárja ki a következetes elhatárolódást fontos pontokon. A konkrét ügyek, így a lokalizmus ügye kapcsán sem cél tehát azok ’depolitizálása’, ellenkezőleg. Most kifejezetten néhány olyan pontra mutatnék rá, amelyek nem csak a különböző lokalizmus-megközelítések közös vonásainak azonosítása kapcsán érdekesek, de világossá teszik az ezeket elválasztó éles határokat is. Ezzel elkerülhető, hogy a helyhez kötődő politika a jobboldali gondolatiságnak arra a csúszós lejtőjére kerüljön, ami az olyan toposzokkal van kikövezve, mint például a cikkben is kiemelt „születési jog elsősége”.
Lokalitás = nemzet?
Az egyik sarkalatos pont magában a politikai közösségben, és ennek térbeli elgondolásában rejlik. A Mandiner cikkének kiindulópontja, hogy a globális látásmód (globalizmus) agóniájára az emberléptékű intézmények visszaépítése lenne a megfelelő reakció. A lokalizmus a cikk szerint ennek a kerete: „megkérdőjelezi a liberális kozmopolita agendát”, és „az internacionalizmus helyett a nacionalizmust támogatja”, mivel ez utóbbi „konkrét helyi kötődéseket” jelent.
Nem kell túlságosan elmélyedni a nacionalizmus történetében ahhoz, hogy kijelenthessük: a nemzet, de már maga a modern állam is abban az időszakban, azokkal a folyamatokkal párhuzamosan formálódott, amelyekben a társadalom szövetét jelentő helyi közösségek bomlásnak indultak, az egyén pedig közössége tagjából individuummá alakult át. A kapitalizmus történeti fejlődésében kulcsszerepet játszott a központi hatalom megerősödése, valamint a gazdaság nemzetgazdasággá alakulása. A kapitalista felhalmozás saját képére alakította a társadalmat, amelyben stratégiai jelentősége volt a ’nemzet’ szimbolikus elgondolásának, hiszen a tőke logikája mentén átszabott társadalmi csoportokat a kulturális, esetleg a vérségi összetartozás narratívájában így eredményesen lehetett egybeforrasztani. Azonban nem véletlen, hogy egyik leghíresebb definíciója szerint a nemzet „képzelt közösség”: tagjai nem csak, hogy nem ismerik egymást, de tényleges közük sincs egymáshoz, az intézményesen kialakított renden és a 19. század során kialakított nagy közös jóban-rosszban összetartozás érzésén kívül. Ez az alávetett csoportoknak persze önmagában soha nem nyújtott érdemi támogatást, ellenben az uralkodó osztályoknak biztosította a megfelelő körülményeket a status quo fenntartásához. A fenti gyorstalpaló alapján is belátható:
a nemzetnek a konkrét helyi kötődésekhez vajmi kevés köze van, épp ellenkezőleg.
Ez olyannyira így van, hogy az ezzel kapcsolatos állásfoglalás egyébként a cikk által hivatkozott esszégyűjteményben sem egyértelmű – ami azt jelenti, hogy Szilvay összefoglalásában valószínűleg a nemzeti túlbuzgóság rendszerének példáját láthatjuk.
Az antikapitalista baloldalon fellelhető számos irányzat egyetért abban, hogy az emberi közösségek életének a megszervezésére a (nemzet)állami keretek alkalmatlanok. Ez a már-már konszenzusnak nevezhető állítás egyrészt az államhatárok mesterséges és esetleges mivoltából, illetve kizáró jellegéből éppúgy táplálkozik, mint az állam kulcsszerepéből a kapitalista felhalmozásban.
A helyhez kötődő, tényleges közösségekre építő politika antikapitalista hagyományait az anarchizmusban a leginkább kézenfekvő keresni. Az autonóm kis közösségek önigazgató rendszerének elképzelése olyan szerzők munkáiban gyökerezik mint Kropotkin vagy Bookchin, és olyan projektekben ölt testet mint a baloldalon nemzetközileg is széles támogatásnak örvendő rojavai rendszer. Nem kell tehát „a keresztény humanizmusban” gyökerező filozófia ahhoz, hogy „a politikai decentralizációt, a gazdasági lokalizmust, a kulturális regionalizmust, valamint mind az egyének, mind a közösségek méltóságának elismerését” támogassuk: az anarchizmus hagyományaiban is elegendő lehet körülnézni, ha ugyanezeket az erényeket keressük.
A ’jó élet’ és a lokalitás
Ugyanez igaz a ’jó élet’ lokalista elképzelésére. Ha ez alatt egy helyhez, közösséghez kötött és arról gondoskodó, emberi léptékekben gondolkodó és mozgó életet határozunk meg, a jó élet elképzeléséhez szintén nem szükséges a konzervatív humanista háttér. Ami a hasonlóságokat illeti: az mindenképpen örömteli, hogy ezen a fronton a lokalizmusok számos fajtája a probléma gyökerét a globális kapitalizmushoz kapcsolja. A vég nélküli felhalmozás logikája mentén a társadalmi és környezeti pusztítást évszázadok óta folytató, fenntarthatatlan intézményrendszer nyilvánvaló ellentmondásban áll mindazzal, ami érték a bolygót benépesítő élőlények számára.
Ami mentén a diagnózisok elválnak – és ehhez még csak konzervatívnak sem kell lenni – az általában az, hogy a problémák okaként magát a kapitalista termelési módot és az ezzel összefonódó társadalmi intézményrendszert, vagy az utóbbi évtizedek szédületesen destruktív neoliberalizmusát azonosítjuk. Az antikapitalista baloldal számára nyilvánvaló, hogy magában a kapitalizmus logikájában van kódolva a környezeti és társadalmi fenntarthatatlanság, azaz a rendszer lényegét tekintve megreformálhatatlan. Ennyiben – a probléma azonosításában és körültekintő vizsgálatában – tehát mindenképpen fontos a globális perspektíva megtartása.
A jó élet feltétele tehát a globális kapitalizmussal több fronton szembehelyezkedő politika kell, hogy legyen, amiben azonban a lokalitásnak kitüntetett szerep jut. Nem feltétele viszont, hogy e politika kerete a nemzetállam legyen, épp ellenkezőleg: a lokalitás direktebb elképzelésének érvényesülését kifejezetten gátolja ez az élet minden területére kiterjeszkedő, anyagi és szimbolikus elköteleződéseket követelő politikai forma.
Ha tehát közösségként az életünket minden szempontból fenntarthatóbb keretek között, jobban szeretnénk élni, nem csak új tartalmat, de új politikai formát is érdemes keresnünk, egyik ugyanis számos tekintetben a másik függvénye.
Míg a tartalomról viszonylag sok szó esik, a formával ritkábban foglalkozunk. Ebből a szempontból (is) sarkalatos kérdés például a közösség határainak meghúzása, amire a Mandiner cikke is nagy hangsúlyt fektet, ami nem csoda: a jobboldal ezen a téren hagyományosan elemében van, a baloldalnak azonban ez mindig is nehézséget jelentett. Az, hogy nem veszünk tudomást a határokról, nem lehet érdemi válasz. Sokkal fontosabb lenne hangsúlyozni, hogy nem csak a mai értelemben vett politikai határokban lehet gondolkodni: azaz nem csak fix, vonalszerű és kizárólagos határok képzelhetők el. Kialakításuk elveivel kapcsolatban szintén lehet mondanivalónk: az önrendelkezés, azaz, hogy a döntésnek elősorban a közösségben magában kell megformálódnia, valamint, hogy minden esetben egyedi mérlegelést igénylő kérdésről van szó, fontos hozzájárulások. A hasonló témák kifejtésére ez a cikk nem megfelelő keret, de talán már a felvetésükkel is lépéseket tehetünk afelé, hogy eltávolodjunk a Mandiner-féle lokalizmus-olvasattól.
Baloldali örökség és önreflexió
Egy másik pont, ahol rendkívül fontos elválasztani a progresszív és a konzervatív olvasatokat, a helyhez való kötődés kérdése. Alapvető kritikai felismerés ebben a lokalizmusé: a ’modernizáció’ nem csak a közösségtől, de a környezetünktől való elszakadással is járt. Mivel mára jellemzően nem ismerjük, és ebből fakadóan nem is értjük a saját környezetünket, nem meglepő, hogy nem kötődünk hozzá. A helyben ’benne élés’ olyan felelősséggel jár, amire a modern ember nemigen kapható. A progresszió jelentős részben éppen arról szólt, hogy levetkőzzük a felelősségeknek azt a hálóját, ami létezésünk legalapvetőbb kontextusaiból fakad, legyen az a saját közösségünk irányában megfogalmazott felelősségek bonyolult rendszere, vagy akár a bioszféráért viselt felelősség.
Az alapvető társadalmi-természeti környezetéért felelősséget vállaló, azt gazdagító, vagy éppen azok helyreállításáért küzdő egyén, de még inkább a szolidáris közösség tehát az a szereplő, akire a lokalizmus általánosságban a politikai cselekvést alapozza.
Ez megint csak nem egy kizárólag jobboldali gondolatmenet lehet, ellenkezőleg. Fontos kritikai irányzatok építenek arra, hogy feloldják a természet/társadalom modern elválasztását és rávilágítsanak az e dimenziók közti kapcsolatokra, azok szimbiotikus jellegére. E mozgalmak pedig szerencsére az utóbbi időben a hazai antikapitalista baloldali közegben is egyre nagyobb teret nyernek.
A baloldali önreflexió egyik legfontosabb eleme ennek kapcsán a ’modernizációhoz’ való viszonyt illeti: a 21. században a szocializmus nem jelenthet iparosítást, pláne nem abban a formában, ahogy azt az államszocializmusokból ismerjük. Ez nem valamiféle zöld moralizálás, hanem józan belátás folyománya. A felelős baloldali politika a lokalizmus szellemében az adott hely gazdagításán, létfenntartó rendszereinek helyreállításán, illetve társadalmilag és ökológiailag fenntartható létformák kialakításán dolgozó közösségi cselekvést jelent. Ehhez pedig hozzátartozik a helyhez, a környezethez, és különösen a földhöz való viszony progresszív újraértelmezése is.
Utóbbi megint csak kényelmesen megtehető a konzervatív-nemzeti keretek nélkül is. Első látásra a földhöz, a helyhez kötődés megfogalmazása (és különösen ennek a politikai artikulációja) nem tűnik klasszikus baloldali témának, és valóban nem egy kifejezetten népszerű irány. Sokan, talán nem is alaptalanul, a jobboldali fogalomkör beszivárgásától tartanak, amikor arról van szó, hogy az embernek igen is köze van ahhoz a földhöz, ahol él, mind egyéni, mind kollektív szinten. A dolog nehézségeit mérlegelve mintha az lenne a legjellemzőbb megoldás, hogy érintetlenül hagyjuk a kérdés tárgyalását, és az energiákat inkább az internacionalista tradíciók ápolására fordítjuk. Ez utóbbi persze egyrészt helyes stratégia, hiszen a kapitalizmus globális, ami szükségessé teszi a globális ellenállást. Fontos azonban, hogy ez önmagában nem jelenti azt, hogy a fenti viszonyokkal szükségtelen és/vagy értelmetlen lenne érdemben foglalkozni.
A Szilvay-cikk ezzel kapcsolatos meglátásaihoz azonban szükséges erős kritikával viszonyulni. A „születési jog elsőségének” hansgúlyozása az ember gyökerei kapcsán például különösen problémás, és egyáltalán nem magától értetődő keret. A cikk számos fenntartásokkal kezelendő elemet tartalmaz ennek kapcsán: a gyökerek szociológiailag jól értelmezhető fogalmának a génekkel való összekeverése, vagy az ’ahonnan származol, onnan származol’-hoz hasonló tézisek elfogadása klasszikus tévedések, amelyek felett a jobboldalon szokás elegánsan átsiklani. Olvasatukban ezen „semmilyen emberi jog és tolerancia, nyitottság és befogadás nem segít”, tehát az ember helye a világban születésével eleve elrendeltetett. Nem tévedünk, ha a ’vér és föld’ jelszavait halljuk visszhangozni a hasonló állításokban, ami joggal kongatja meg a vészharangokat.
A megoldás a gondolatmenet determinizmusának kritikájában keresendő. A génekről való eszmefuttatás helyett természetesen rendelkezésre áll számos eszköz e viszony a fentieket meghaladó vizsgálatához. Egyebek mellett a környezethez fűződő egyéni és kollektív viszonyulások vizsgálatát műveli, rendkívül érdekes eredményekkel, a környezetpszichológia. Ez a tudományterület a 70-es években kezdett el foglalkozni az emberek és a lokalitás közti ’belső’ kapcsolatokkal, a növekvő társadalomlélektani problémává váló gyökértelenséggel, illetve a ’helynélküliséggel’ kapcsolatos problémák nyomán. E vizsgálatok számos ponton érintkeznek más tudományterületek (pl. a szociológia vagy a humánföldrajz) kutatási napirendjével, és remekül használható eszközöket biztosítanak ennek a fontos kérdésnek a feltérképezéséhez, anélkül, hogy a fentiekhez hasonló örök igazságokhoz kéne fordulnunk.
A kérdésben lappangó spiritualitáshoz szintén érdemes új viszonyt kialakítanunk. Ennek szerepe a közösségek életében, természethez való viszonyukban – a kapitalizmus és az azt aktuálisan fenntartó világrend válságától nem független módon – is egyre fontosabb szerepet kap, amire érdemes komolyan, és a szükséges önkritikával reagálni. A probléma abból ered, hogy a modernizáció ’varázstalanításával’ nem csak a vallási dogmákat döntötte le, de a világ holisztikus egészként való felfogását és az ebből fakadó érzelmi, illetve egzisztenciális biztonságot is megtámadta. Ennek problémaként való azonosítása egyébként a Szilvay-féle lokalizmusban is helytállóan fogalmazódik meg, ahogy az is, hogy ez a folyamat a hagyományos tudásokat, szokásokat is érzékenyen érintette. Ezek ’becsületének’ visszaállítása, illetve integrációja ma már szerencsére nem puszta reakciós sopánkodás, hanem számos progresszív projektnek is érdemi részét képezi. A valaha gyarmati uralom alatt élő népek, a bennszülött csoportok, vagy éppen a parasztok tudásai, gyakorlatai, világlátása ma már számos ponton érintkezik a baloldali gondolatisággal és mozgalmakkal.
A lokalitás az antikapitalista baloldal napirendjén
Elég egy pillantást vetni a bennszülött, illetve parasztmozgalmak változatos történeti tapasztalataira világszerte, hogy lássuk: a föld körüli küzdelmek végig kísérték a kapitalizmus fejlődési fázisait. Napjainkban is számos olyan konfliktus zajlik, melyek a földhöz, a föld tulajdonához, a földhöz való joghoz, ennek kapcsán pedig elsősorban a kulturális- illetve élelmiszer-önrendelkezéshez, vagy éppen a fenntarthatósághoz kapcsolódnak. Ezek a tapasztalatok ugyanúgy az antikapitalista baloldalt gazdagítják, globálisan pedig gyakran jobban is értelmezhetőek, mint a nemzetköziség és a proletárforradalom.
A lokalitás, a föld és az embert a földhöz fűző mély kapcsolatok a napjainkban kibontakozó ökológiai válság tükrében mind fontosabbá válnak.
Bár a válság globális – legyen szó gazdasági, társadalmi, vagy környezeti válságokról –, a hatásokat lokalizált formában érzékeljük és jellemzően így is tudunk rájuk a leginkább reagálni. A helyhez való kötődés hangsúlyozása, a lokalizált politika több mint visszatérés egy idealizált múlthoz. A „közösséget jellemző hagyományokra” nem csak egy statikus, tekintélyt parancsoló (és tekintélyekkel körbebástyázott) készletként tekinthetünk, ahogyan az a Mandiner cikkéhez hasonló értelmezésekből kiolvasható, hanem egy folyamatosan a közösséggel együtt alakuló, élő kultúraként is.
A Mandiner talán még a legszínvonalasabb kormánypárti sajtótermék. Ez azt jelenti, hogy esetenként nagyobb vérnyomásingadozások nélkül is olvasható, vagy egyenesen érdemi vitára sarkalló cikkek is helyet kapnak benne, a kormánypárti oldalon szokásos képtelenségek mellett. A lokalizmus témában megjelent cikk ennek egy remek példája. Igyekeztem a cikk néhány fontosabb pontjával vitába szállva megmutatni: politikai kérdésről van szó, hiszen a közös ügyeink intézése maga a politikai. Érdemes tehát ennek kapcsán is látni az egyes stratégiák palettáját, vagy legalábbis a főbb irányokat. Az ehhez való hozzájárulás az, amire egy ilyen rövid cikkben vállalkozhattam.
Abban bízom, hogy láthatóvá vált, hogy egyrészt: a kérdés semmiképp nem ’semleges’, de nem is eleve elrendelt módon konzervatív téma. Ez utóbbi hangsúlyozását azért tartom elengedhetetlennek, hogy a lokalizmussal ne történhessen meg az, ami számos fontos témával, kérdéssel megtörtént már a magyar közgondolkodásban – gondoljunk akár Trianonra, akár március 15-re, akár a vallásra. Ezekhez a fontos témákhoz a hazai baloldali értelmiség – tisztelet a kivételnek – gyakran képtelennek tűnik érdemben hozzányúlni, kiemelni őket abból az értelmezési keretből, amibe beleragadtak az évek hosszú során át. Polgártársainknak így esélyük sincs alternatív olvasatokat megismerni, ne adj isten kritikai viszonyulást a témák kapcsán kialakítani. Gondoljuk tehát újra a lokalitáshoz való viszonyunkat a baloldalon is!