Mit jelent a profitráta, és hogyan függ össze a kapitalizmus összeomlásának gondolatával? Van még relevanciája napjainkban is Marxról gondolkodni? A World in Crisis címmel 2018-ben megjelent tanulmánykötet mélyreható és alapos közgazdaságtani elemzései százötven év távlatából veszik górcső alá Karl Marx gondolatait.
„A tőkés termelés igazi korlátja maga a tőke …” – Marx: A tőke III.
Pogátsa Zoltán válságokról szóló, az Új Egyenlőségen az elmúlt évben megjelent cikksorozatának ötödik, a marxiánus válságelméleteket bemutató részében meghökkentő állítással kezdi gondolatmenetét. „Ha a marxiánusoknak igazuk van, akkor a kapitalizmus nem egyszerűen csak válságról válságra bukdácsol, hanem önmaga felszámolása felé tart.”
Az állítás tabudöntögető mivolta tagadhatatlan. A XXI. században a kapitalizmus és vele a tőkelogika olyan mértékig szövi át életünket, hogy úgy érezhetjük, összeomlása a ma ismert világ végével fenyeget. És mégis, a Pogátsa Zoltán interpretálta gondolatokból kitűnik, hogy – még napjainkban is, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a tőkés világgazdaság soha nem látott méretűre növekedett – létezik a kutatóknak egy csoportja a világon, akik szerint a kapitalizmus válsága és végső soron összeomlása, a tőkés rendszer belső ellentmondásai miatt elkerülhetetlen.
Mit állított Marx? A süllyedő profitráta törvénye
Közismert, hogy Karl Marx a kapitalizmust nem tartotta örökéletűnek. Az azonban sokkal kevésbé ismert, hogy állítását egy átfogó elmélettel, a profitráta süllyedő tendenciájának törvényével is alátámasztotta. Ahogy egy helyütt fogalmaz, ez „a politikai gazdaságtan legfontosabb törvénye” (Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai). De mit takar ez pontosan?
A profitráta süllyedése Marx értelmezésében komplex társadalmi és gazdasági jelenségek egyik összetevője, amely a kapitalista termelés lényegéből fakad, és amely a termelés fejlődése révén általános tendenciaként bontakozik ki.
A termelésben részt vevő össztőke felbontható egyfelől a tárgyi eszközökbe (pl. gépekbe, alapanyagokba stb.) fektetett, másfelől pedig az élőmunkába (pl. munkabérbe) fektetett tőkére. Az előbbit állótőkének (c, constant capital), az utóbbit változó tőkének (v, variable capital), e két alkotórész össztőkén (C, Capital) belüli arányát pedig a tőke szerves összetételének (OCC, Organic Composition of Capital) nevezi.
A kapitalista termelés fejlődése során mind nagyobb mennyiségű állótőkét (tárgyi eszközt, gépet, nyers- és alapanyagot) mozgat meg, dolgoz fel és alakít át, arányaiban többet, mint amennyivel több munkaerőt von be a termelésbe. Ez az össztőkén belül megnöveli az állótőke arányát a változó tőkéhez képest, azaz megemeli a tőke szerves összetételét.
Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus fejlődésével a termelésben egyre több a gép és egyre kevesebb a munkás.
A marxi elméletben értéktöbblet (m, Mehrwert), azaz profit csakis a munkaerő kizsákmányolásából származhat (ez az ún. munkaérték-elmélet), hiszen míg a tőkés a gépből volument (egy adott mennyiséget) vesz, addig a munkástól munkaidőt vásárol. A munkás munkaidejét, szabadságának egy részét adja a tőkésnek, aki abban érdekelt, hogy az adott keretek között a lehető legtöbb profitot préselje ki belőle. Ez maga a kizsákmányolás.
Marx szerint, ha egyre kevesebb a változó tőke, vagyis a munkás, aki kizsákmányolható, egyre kevesebb a profit is.
Ezen a ponton „a termelési mód önmaga elé emel korlátot” (Marx: A tőke III.). A gépekbe fektetett tőke nem teremti meg a termelésnek a keresletet, úgy ahogy a munkásnak adott bér, így a gyárak termékét nincs, aki megvegye. A tőke nem tud megtérülni, ezért túltermelést okoz, ami utat nyit a spekulatív ügyleteknek és visszatérő jelleggel, újra és újra válságba taszítja a kapitalizmust.
Végső soron a kapitalizmus addig marad fenn, amíg a tőke valamilyen módon mégis megtérülést talál magának. Erre azonban Marx szerint csak átmenetileg képes, így hosszú távon a kapitalizmus bukásra van ítélve.
Az elmélet bizonyítékai
Első ránézésre a World in Crises címet viselő kötetben az tűnik a legizgalmasabbnak, hogy kísérletet tesz — ráadásul a világ számos pontján, egymástól függetlenül dolgozó kutatók munkájának bemutatásával — a marxi elmélet empirikus bizonyítására. Marx csupán az összefüggéseket látta meg, de nem tudta sok évtized makrogazdasági adataival előre bizonyítani, hogy a profitráta tényleg süllyedő tendenciát mutat, és hogy valóban ez a kapitalizmus egészét meghatározó tényező.
A kötet első részében a szerzők az Egyesült Államok makrogazdasági adatainak segítségével igyekeznek bizonyítani a marxi elméletet. A szerkesztők, Guglielmo Carchedi és Michael Roberts által írt bevezető tanulmány (The Long Roots of the Present Crisis: Keynesians, Austerians, and Marx’s Law – A jelenlegi válság mély gyökerei: keynesiánusok, megszorításpártiak és Marx törvénye) rávilágít, hogy második világháború után mind a világgazdaság szempontjából kiemelt jelentőségű Egyesült Államokban, mind pedig világszinten a profitráta csökkenése figyelhető meg. Miközben a trend összességében csökkenő,
az 1970-es évek végétől a profitabilitás, vagyis a tőke nyereségességének zuhanása megtorpan, és jelentősebb ingadozásokkal stagnál, illetve kisebb mértékben emelkedik – egészen napjainkig.
Carchedi a kötet második tanulmányában (The Old Is Dying but the New Cannot Be Born: On the Exhaustion of Western Capitalism – A régi meghalt, de az új még nem tudott megszületni: A nyugati kapitalizmus kifulladásáról) magyarázatot ad a profitráta zuhanásának megtorpanására, amikor megvizsgálja a profitráta alakulását a kizsákmányolás állandó és fokozódó szintje mellett is.
Az adatok egyértelművé teszik, hogy a kizsákmányolás fokozása nélkül a profitráta végig csökkenő trendet mutat a XX. század folyamán.
Az Egyesült Államok példáján a szerző arra is bizonyítékokat szolgáltat, hogy profitráta csökkenése ténylegesen a tőke növekvő szerves összetétele mellett ment végbe. Miközben a profitráta 1950 és 2015 között a harmadára zuhant, addig a tőke szerves összetétele 1947 és 2015 között a háromszorosára emelkedett. Úgy tűnik, hogy a termelőszektorokból az élőmunka átáramlik a gazdaság más részeire, elsősorban a szolgáltató szektorba és az államhoz.
Carchedi bebizonyítja, hogy Marx elméletének megfelelően a termelő szektorokban a profittermelés egyre kevesebb munkásra támaszkodik, ami része a profitabilitás csökkenésének, és végső soron — állapítja meg — a kapitalizmus jelen szakaszának kifulladásához vezet.
De mi bizonyítja, hogy a profitráta a kapitalista gazdaságot meghatározó alapvető tényező? Ennek megállapításához érdemes megvizsgálni a kapitalista rendszer kilengéseit és különösen a válságokat.
Mi okozza tehát a gazdasági válságokat? Az elmúlt évszázadokban született magyarázatok között – ahogy José A. Tapia tanulmányában (Investment, Profit and Crises: Theories and Evidence – Beruházás, profit és válságok: Elméletek és bizonyítékok) áttekinti – az ún. exogén válságelméletek uralkodtak, vagyis olyan felfogások, amelyek a válságok okát külsődleges okokban keresték.
A hiányzó kereslet, a csillagászati vagy demográfiai okok ugyanúgy, mint keynesiánus (hiányzó befektetések) vagy piacpárti iskolák magyarázatai (túl alacsony kamatláb, nem megfelelő pénzmennyiség stb.) érintetlenül hagyták a gazdaság alapvető működési logikáját.
Wesley Mitchell amerikai közgazdász ugyanakkor már a XX. század első éveiben – Marxhoz hasonlóan – a profitot jelölte meg a kapitalizmus legfontosabb változójának, hiszen úgy látta, hogy a termelés és a befektetések is profitabilitás ingadozásait követik. Marxra és Mitchellre alapozva ezt igyekszik bizonyítani Carchedi is. A már említett tanulmányában 1945 után 12 válságot azonosít, és úgy találja, hogy a válságokat minden esetben a profitabilitás növekedésének lassulása, vagy egyenesen csökkenőbe forduló profitabilitás előzi meg.
Carchedi tehát azt is bebizonyítja, hogy a profitabilitás változása kulcstényező a gazdasági válságok és a kapitalista rendszer egésze dinamikájának megértéséhez.
Nemzetközi dimenzió
A kötet szerkesztőinek nem titkolt célja ugyanakkor, hogy az Egyesült Államok példáján túllépve a világ számos országában górcső alá vegyék a profitráta alakulását. Ezzel egyfelől izgalmas, új perspektívába helyezik az egyes nemzetgazdaságok elmúlt 50-150 éves történetét, ugyanakkor azt a – véleményem szerint – leegyszerűsítő képet is közvetítik, hogy a világgazdaság egymástól jól elkülöníthető „kapitalizmusokra” bontható, ahol a profitráta lefutása kizárólag a helyi (nemzeti) sajátosságok függvénye.
Egyebek mellett Takuya Sato a süllyedő profitráta segítségével értelmezi újra az évtizedek óta stagnáló Japán gazdaság problémáit (Japan’s „Lost” Two Decades: A Marxist Analysis of Prolonged Capitalist Stagnation – Japán „elveszett” két évtizede: Az elhúzódó kapitalista stagnálás marxista elemzése).
Michel Roberts több mint másfél évszázadot átfogó adatok elemzésével új megvilágításba helyezi a brit imperializmus fejlődését, ezzel pedig tulajdonképpen a brit gyarmatbirodalom összeomlását is (The UK Rate of Profit and British Economic History – Profitráta az Egyesült Királyságban és a brit gazdaság története).
Thanasis Maniatis és Costas Passas számára (Surplus Value, Profit, and Unproductive Labor in the Greek Economy, 1958–2013 – Értéktöbblet, profit és nem termelő munka a görög gazdaságban 1959 és 2013 között) pedig a görög gazdaság 2000-es évek végi összeomlása úgy is felfogható, mint a neoliberális gazdaságpolitika kudarca a csökkenő profitabilitás helyreállítására.
Értelmezésükben tehát a válság nem egyszerűen a rossz politikai döntések, vagy a korrupció eredménye, és nem is a néplélekből vagy a kultúrából fakad (gondoljunk csak a „lusta görögök”-ről szóló sztereotípiákra). E helyett – érvelnek a szerzők – az sokkal inkább a csökkenő profitráta megnyilvánulása a görög nemzetgazdaságban.
A szerzők egyértelművé teszik, hogy a profitráta csökkenése új színben képes láttatni számos ország (gazdaság)történetét.
Úgy gondolom azonban, hogy sokkal célravezetőbb a profitráta vizsgálatát a nemzeti szint helyett globális léptékre emelni, ahogy azt a fiatal argentin szociológus, Esteban Ezequiel Maito is teszi. A szerző a világ profitrátájának kimutatását tűzi ki célul, és ehhez 14 ország adatait használja fel, néhol száz évet meghaladó adatsorokat is bevonva (The Tendency of the Rate of Profit to Fall since the Nineteenth Century and a World Rate of Profit – A profitráta süllyedő tendenciája a tizenkilencedik századtól és a világ profitrátája).
Ami igazán érdekessé teszi írását, hogy a világrendszer-elemzést alkalmazva külön vizsgálja meg a profitráta alakulását a világgazdaság centrumaiban és külön a perifériáin. Miközben nem meglepő módon a profitráta – ahogy világszinten, úgy – a centrumban és a periférián is csökkenő tendenciát mutat, látható, hogy a periférián mindvégig magasabb, mint a centrumban. Annyit mindenképpen kijelenthetünk, hogy a kapitalista világrendszerben elfoglalt pozíció a számok tükrében is megmutatkozik, ha egy ország profitrátájának alakulását vizsgáljuk.
Egy periférikus államban a magasabb profitabilitás ugyanúgy, mint egy centrum jellegű államban az alacsonyabb, összefügg a kapitalista termelés fejlettségével, a gépesítettséggel és a kizsákmányolás mértékével.
Ellentendenciák és a kapitalizmus válsága(i)
Elgondolkodtunk már azon, hogy a vissza-visszatérő gazdasági válságok esetleg nem a fejlődést megakasztó közjátékok, hanem a tőkés rendszer belső lényegét mutatják meg?
Kissé hatásvadász módon megfogalmazva: a válságok a rendszer végének a jelei? Érvelhetnénk azzal, hogy a kapitalista világgazdaság már a XVI. század óta létezik, és ez idő alatt inkább időtállóságát, mintsem sérülékenységét bizonyította. A kötet azon túlmenően, hogy bizonyítékokat vonultat fel a süllyedő profitráta mellett, nagy hangsúlyt helyez arra is, hogy megmagyarázza, a kapitalista rendszer miért tudott mégis fennmaradni az elmúlt évszázadokban.
Ahogy A tőke III. kötetében már maga Marx is kifejtette, a profitráta süllyedésével szemben ugyanis ellentendenciák is hatnak, amelyek fékezik, vagy olykor időlegesen meg is fordítják annak csökkenését. A kulcs a kapitalizmus rugalmasságában rejlik, amellyel alkalmazkodik a fennálló viszonyokhoz a profitabilitás fenntartásának érdekében.
A kapitalizmus legújabb, az 1970-es évek végétől kibontakozó neoliberális szakasza – amelyet Robert Brenner amerikai szociológus long downturnnek, azaz hosszú lejtmenetnek nevezett (a könyvéről szóló recenzió itt olvasható) – lényege, hogy a tőke képviselői a zuhanó profitabilitással szemben – saját osztálypozíciójukat védelmezve – fokozták a különböző ellentendenciák működését.
Ezek közül talán a legfontosabb a munkaerő kizsákmányolásának fokozása. Az 1970-es évek végétől tőke a munkavégzés szabályozásának fellazításával, a szakszervezetek leépítésével a saját igényeihez alkalmazkodó rugalmas munkaerőt teremtett.
A határozott idejű munkaszerződések, a részmunkaidős foglalkoztatás elterjedése, a munkaerő újratermelés terheinek (házimunka, gondoskodás stb.) a munkásra hárítása növelte a munkaerő kiszolgáltatottságát, de csökkentette a tőke költségeit. Így válik érthetővé, miért találta Carchedi úgy, hogy XX. század második felében csak akkor látszik a profitabilitás csökkenése, ha kiszűrjük a kizsákmányolást: mert a profitabilitás fenntartásának költségét a tőke fokozatosan a munkásosztályra terhelte.
Ha Esteban Ezequiel Maito munkájára gondolunk, azt is észrevehetjük, hogy a kizsákmányolás a földrajzi térben is megnyilvánul. A világgazdaság vezető centrumtérségeinek profitabilitása csak úgy tartható fenn, ha a profitot nem otthon, hanem a világgazdaság elmaradottabb, a munkakörülményeket gyengébben szabályozó periférikus térségeiből szívják ki.
Michael Roberts a kötet utolsó tanulmányában (The Euro Crisis Is a Crisis of Capitalism – Az euro válsága a kapitalizmus válsága) az Európai Uniót is olyan képződménynek írja le, amelyben centrum-periféria viszonyok működnek (erről lásd Böröcz József könyvét és a róla szóló recenziót itt). Az eurozóna legújabb válságát Roberts profitabilitási válságként írja le, ahol a gyengébb eurozóna tagok (pl. Görögország, Spanyolország, Olaszország) alacsonyabb profitabilitása és gazdasági növekedése a magyarázat ezen országok eladósodására, amely – érvel a szerző – az EU-n belüli egyenlőtlen fejlődés eredménye.
A másik lehetőség, hogy a tőke új, jövedelmezőbb területeket hódít meg magának. Az 1970-es évek végétől a financializációnak nevezett folyamat részeként a termelő ágazatok helyett elsőként a pénzügyi szektorba, valamint a különböző spekulatív ügyletekbe áramlott a tőke. Michael Roberts Az adósság számít (Debt Matters) címet viselő tanulmányában arra koncentrál, hogy bemutassa,
a 2008-as gazdasági világválságot a fiktív tőke hitelek formájában történő kihelyezése alapozta meg. A hitelezés felfutása a megtérülést kereső tőkékének köszönhető. A hitelezéssel fiktív tőkét hoznak létre, amely mögött nem áll valós termelő munka, azaz lényegében nem profitot, hanem adósságot termelnek.
Ezt az adósságot valahol, valakiknek, valódi munkával vissza kell fizetnie, ezen a ponton pedig vissza is kanyarodtunk a kizsákmányoláshoz.
Igaza volt tehát Marxnak?
A kötetben szereplő empirikus bizonyítékok Marxot igazolják: a profitráta 150 év távlatából is süllyedő tendenciát mutat, ezzel előre vetítve a kapitalizmus végét. Ennél a bizonyításnál azonban többet is ad a kötet az olvasónak.
A World in Crisis talán legfontosabb tanulsága, hogy a süllyedő profitráta tendenciája, valamint a vele szemben ható ellentendenciák és elsősorban a kizsákmányolás együttesen alkotják a kapitalizmus lényegét. A kapitalizmust a megtérülés kényszere hajtja, és ez létkérdés a rendszer fennmaradása szempontjából.
Ha úgy tekintünk a kapitalizmusra, hogy a létezéséért küzd, sokkal jobban megértjük a körülöttünk lévő társadalom és gazdaság működését itt és most a jelenben, amikor a kapitalizmus még létezik. Hogy lehet a létezők legjobbika egy rendszer, amely születése óta pengeélen táncol? Meddig talál még magának megtérülést, és meddig fokozhatja a munkaerő kizsákmányolását? Úgy hiszem, nagyon sokáig. De nem a végtelenségig.
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
