Jön egy újabb május 1-je, itt van egy újabb válság, a dolgozókat védő intézkedéseket nagyítóval keressük a jogszabályok között. Majd körbenézünk, és azt látjuk, hogy minden rendben. Minden a legnagyobb rendben. Dehogy. Nincs B tervünk, és igazából nekünk még A sincs.

Egyáltalán nincs, csak hozzászoktunk ehhez az állapothoz, és sodródunk vele. Néha megszakítják színpadra felugráló és lufikat eregető szónokok, újabban dudáló autók, önjelölt közösségi média-megmondó szélhámosok, mémek és filozófiai eszmefuttatások.

Arról, hogy most itt tartunk, mindannyian tehetünk, de szeretünk ide és oda mutogatni, ahelyett, hogy hátralépnénk egyet, és körbenéznénk, hogy nekünk és a szűk közösségünknek ebben milyen szerepünk van. Mit kell tennünk ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon? Mit kell tanulnunk egymástól, hogy legyenek közös céljaink, és képesek legyünk egymást segítve felszínen maradni, fejlődni?

2020-ban azzal találjuk magunkat szemben, miközben az új kihívásokra próbálunk válaszokat találni, hogy 30 és 100 éve kivívott jogaink mennek a kukába. Ma megint az agyondolgoztatott munkavállalókról, az elégtelen munkaegészségügyi intézkedésekről, a munkaerőpiacnak teljesen kiszolgáltatott nőkről beszélünk. Közben szélvész gyorsasággal kialakult egy platformgazdaság, atipikus munkahelyek milliói létesültek mindenféle szabályozás nélkül, és felpörgött a modernkori rabszolgaság az ún. kölcsönzött munkaerő formájában.

Hol vannak a 130 éve működő szakszervezetek? Elrobogott mellettük a jelen, ami egyben a jövő is. Miért történt ez így? Mert hagytuk, te is, én is, mi közösen. Azt vártuk, hogy instant válaszol az idő kihívásaira, átalakul, megvéd, és ott leszünk egymás mellett. Hát nem így történt.

A szakszervezet továbbra is egy intézmény, amit mi emberek alkotunk, és nem egy hozzáférhetetlen mesterséges intelligencia vezérel, vagy kivételezett emberek irányítanak. Mi irányítjuk, dolgozók. Sőt, többen is irányíthatnánk: bringásfutárok, grafikusok, meseírók, sofőrök, kéményseprők, egyetemisták, osztályvezetők.

Mi találhatnánk ki, hogy hogyan fejlődjön, hogyan csatornázzunk be minél több véleményt, hogyan terítsünk még több tudást, hogyan védekezzünk a kizsákmányolás új és régi formái ellen, hogyan készüljünk fel a holnap kihívásaira, hogyan legyünk demokratikusan működő intézmény.

A szakszervezetek ily módon melósok százezreinek véleménye alapján tudnának társadalmi változást kieszközölni, nem csak a saját közvetlen munkakörülményeik javítása érdekében, hanem a közösségi jólét biztosításában, az oktatás, az egészségügy és a szociális ágazat jó működése és az ott dolgozók munkájának elismerése és megfizetése érdekében.

Sőt, bármely politikai kérdésben, legyen szó a nők helyzetéről, az otthon végzett gondoskodás munkaként történő elismeréséről, a lakhatásról vagy a klímaváltozásról.

A politika nem egy felső réteg privilégiuma, hanem mindenki számára lehetőség, hogy a közösség életét alakítsa, attól kezdve, hogy kutyafuttató vagy kiskert épüljön két bérház közé, vagy hogy havonta melyik szakszervezetnek fizeti a bruttó alapbérének 1%-át, amelynek révén együtt képviselik érdekeiket a munkahelyen vagy éppen az állammal szemben.

Abból főzünk, amink van. A munkájukra, családjukra, közösségükre igényes dolgozókban megvannak azok az alapképességek, amelyek tanulhatóak és később előhívhatóak egy közösség megszervezésekor, hogy képviseljék magukat közös ügyek mentén, nem visszariadva a politikai állásfoglalástól.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a szakszervezet? Ez a világ legnagyobb közössége, amely globálisan terjeszti a megszerzett tudást, osztja meg azokat a tapasztalatokat, amelyek segítik az emberek önszerveződését, jólétük biztosítását. Van erőforrása, infrastruktúrája, hagyománya, ami néhol szellős, vagy nem kedves, de van honnan meríteni, és azt mondani, ha akkor ők megcsinálták, akkor mi is megtudjuk.

Szolidaritás és erős érdekképviselet nem alakul ki magától, és nem lehet instant letölteni. Hosszú évek munkája, ahol nem lehet az erőfeszítéseket és kitartást megspórolni, és azonnal színpadra ugrani, kampányokat indítani. Amíg nem ismerjük egymást, és nem alakítjuk egymás elképzeléseit, addig sodródni fogunk, és nem lesz A tervünk sem.

A dolgozó embereknek van önbecsülésük, életük, családjuk, illetve társaik, akikkel egyfelé kell tolniuk a szekeret, ha sikereket szeretnének elérni. Mint a családban, egy közösségben is fontos egymás megismerése, amit intenzív kommunikációval, a másik meghallgatásával, elfogadásával tudunk csak megvalósítani.

Ha kialakul a kölcsönös tisztelet, akkor már van értelme együtt stratégiát építeni rövid és hosszú távra, ezekhez anyagi forrásokat hozzárendelni, munkát belefektetni egy-egy cél elérése érdekében. Ha elkezdjük kicsiben, majd összekapcsoljuk ezeket a közösségeket, közös utat határozunk meg, amiben elismerjük egymás problémáit, amiket megértünk, akkor lehetnek nagyratörő terveink. És ha ezeket felépítjük, akkor majd lesz B tervünk is.