A vírusnak van mondanivalója: több szolidaritásra, nagylelkűségre és mértékletességre int minket. Azt is mondja nekünk, hogy a féktelen magánosítás, a megszorítások, a jövedelmezőség iránti hajsza bűncselekmény, különösen az egészségünket illetően. Arra is felhívja a figyelmünket, hogy nagyon is lehetséges az üvegházhatás radikális csökkentése, akár évi 7 százalékkal is. Ehhez egyszerűen csak kevesebbet kell termelnünk és kevesebb árut kell szállítanunk.

Természetesen a vírus nemigen tesz különbséget: vakon lerombolja az összes káros kibocsátást, életeket pusztít el, fájdalmat, szorongást és izolációt okoz. Növeli a társadalmi igazságtalanságokat és a létbizonytalanságot, végső soron pedig az sem lehetetlen, hogy szembe kell néznünk a legszükségesebb dolgok hiányával is. Nyilvánvalóan abszurd és cinikus lenne mindennek örülni.

És persze még abszurdabb és még cinikusabb lenne a vírusra számítani a kibocsátások drasztikus csökkentésében éveken keresztül, ami a tudósok szerint szükséges lenne, hogy a hőmérséklet emelkedése ne haladja meg az 1,5 Celsius-fokot (ehhez az Unión belül a szén-dioxid-kibocsátás 65 százalékos csökkentésére lenne szükség 2030-ig, világszinten 58 százalékos mérséklésére, végül 2050-ig a teljes megszüntetésére). Nem kétséges: ezt a járványt a lehető leggyorsabban fel kell számolni.

Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a vírus hatékonyabb ezen a területen, mint a kormányok. A negyedszázada folyó tárgyalások eredményeképpen a szén-dioxid-kibocsátás ma 60 százalékkal magasabb, mint 1992-ben, az első Föld-csúcs idején. A párizsi klímaegyezmény ellenére a kormányzati intézkedések 3,3 fokkal fogják növelni a hőmérsékletet – ez több mint a kétszerese annak az értéknek, amelyet ugyanezek a kormányok nem kívántak átlépni!

Ezek a tények mindenesetre arra inthetnek minket, akár épp a munkahelyünkön, akár karanténban vagyunk, hogy feltegyünk néhány kérdést. Mint például: a vírus miatt vakon, rendezetlenül csökkentett termelés és szállítás miért ne adhatná át a helyét a társadalom által óhajtott és tervezett csökkentésnek, mely a káros és felesleges termelés visszaszorításával kezdődhetne?

Ezen káros, felesleges termelés (fegyvergyártás, reklámok, személyautók, műanyagok stb.) felszámolása által érintett munkások és munkásnők vajon miért ne őrizhetnék meg ezután is a jövedelmüket az emberek és az ökoszisztéma gondozására irányuló kollektív átállás révén, mely társadalmilag és ökológiailag is hasznos lenne és az önbecsülésüket is növelné?

A multinacionális cégek termelési láncain alapuló, csak a profitérdekek által irányított globalizációt miért ne válthatná fel egy a társadalmi és ökológiai igazságosságra épülő nagylelkű, dekolonizáló együttműködés, a személyek szabad vándorlása és letelepedése és az élelmiszer-ellátottság szuverenitása?

A biodiverzitást és az egészségünket leromboló mezőgazdasági tömegtermelés – amely hozzájárul a vírusok terjedéséhez is ^[1]– miért ne adhatná át a helyét az ökológia szempontokkal összhangban lévő mezőgazdaságnak, amely jót tenne az emberi egészségnek éppúgy, mint a biodiverzitásnak?

A társadalom súlypontja miért ne helyeződhetne át az árutermelés szférájáról az emberi és nem-emberi életek felőli gondoskodás területére? Miért ne volna lehetséges, hogy kevesebbet termeljünk és szállítsunk egyszerre, miközben többet osztunk meg? Megosztjuk a gazdagságot, a tudást, a szükséges munkát és az időnket, amely a legértékesebb kincsünk.

A politikusok, akik nem tesznek semmit a klíma ügyében, mind ugyanazzal érvelnek: „mi nagyon is szeretnénk cselekedni, de az emberek nem hajlandóak változtatni fogyasztási szokásaikon”.

A járványra adott társadalmi válaszok ezzel szemben éppen azt mutatják, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk a veszélyekről, akkor nagyon is hajlandóak akár radikálisan is változtatni az életmódjukon.

Másrészt mindez azt is jelzi, hogy akik ezzel szemben nem hajlandóak a változtatásra, azok éppen a gazdasági és pénzügyi döntések felelősei és részvényeseik. Láthatjuk, hogy még járvány idején is többet és egyre olcsóbban akarnak termelni a profit maximalizálása érdekében. Akár a munkások, a munkásnők és az egész társadalom egészségének a kárára is.

A járvány azt is megmutatja nekünk, hogy a kormányok ezeknek a politikáknak a szolgálatában állnak: miközben egészségügyi vészhelyzet van, nem hajlandóak leállítani a nem létfontosságú termelést; amikor az egészségügy pénzügyi támogatására van szükség, ők inkább a bankokat segítik^[2]; amikor több szolidaritás kellene, mást sem tesznek, mint a járadékot kapókat, a hajléktalanokat, a menekülteket, a nyugdíjasokat zaklatják; amikor a vírus legyőzéséhez több demokráciára és népi részvételre lenne szükség, különleges hatalmat adnak maguknak…

A hajléktalanok, a nehéz helyzetben lévők, az idősek, a papírokkal nem rendelkezők támogatására indult ezernyi spontán kezdeményezés, a kórházi dolgozók támogatása, a nem létfontosságú termelést végző gyárakban zajló sztrájkok (és így tovább) mutatják, hogy egy másfajta politika nagyon is lehetséges. Egy önfegyelmező, szolidáris, demokratikus, szociális, nagylelkű politika.

A SARS koronavírus idején, 2002-ben a virológus szakemberek figyelmeztettek, hogy előreláthatóan újabb hasonló vírusok fognak kialakulni, melyek ellen lehetséges vakcinát kifejleszteni, azonban a kormányok visszautasították a kutatásaik finanszírozását. Inkább azt támogatták, hogy a gyógyszeripar multinacionális cégei kezében maradjon az egészségügyi kutatás, melyeknek célja nem a lakosság egészsége, hanem a profit, azaz gyógyszerek eladása a fizetőképes betegek piacán.

Ehhez hasonlóan a klímavédelmi szakemberek negyedszázada figyelmeztetnek, hogy a klímaváltozás nagyobb sebességre váltott, és hogy lassan fel kell hagynunk az olaj, a szén és a gáz égetésével. A kormányaink mégsem tesznek semmit. Mindent elkövetnek, hogy az energia a multinacionális cégek kezében maradjon, akiknek nem a lehető leggyorsabb ökológiai átállás a céljuk, hanem a profit mindenek előtt.

A klímaváltozás összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, mint a mostani járvány. Azt a kockázatot hordozza magában, hogy a mostani tengerszint tíz méterrel megemelkedik.

Ha nem cselekszünk a lehető leggyorsabban, akkor a földünk lakhatatlanná fog válni sok száz millió ember és végtelen számú más élőlény számára. Mindennek a legszegényebbek, a legelesettebbek fogják megfizetni az árát.

A veszély elleni harc módja a választott prioritásoktól függ. A mostani járvány megmutatta a tőkések módszereit és azok következményeit: az áru termelése fontosabb, mint az emberek megóvása; a (például a maszkokkal való) spekuláció előrébb való, mint az emberek szabad áramlása; a bankok megmentése lényegesebb, mint a közszolgáltatásoké; különleges törvények és az általánossá vált felügyelet (mint a kínai példa mutatja) a demokratikus részvétel helyett, a menekültek üldözése a szolidaritás helyett.

A járvány példáján mindenki könnyen elképzelheti, hogy ugyanezek a prioritások hogyan fognak érvényesülni, ha a tőkéseknek nem lesz más választásuk, mint tenni valamit – persze már túl későn – a klímaveszéllyel szemben is.

A vírus láthatatlan, mint a szén-dioxid, de nem szótlan. Arra int mindannyiunkat, hogy sose higgyünk azt, hogy erősebbek vagyunk a természetnél, melynek magának is a részei vagyunk csupán. Azt is mondja nekünk, hogy a tőkés rendszer produktivizmusa a szakadék szélére juttatott minket, és nem a világ mostani urai fognak megmenteni bennünket:

a saját bőrük fontosabb lesz nekik, bizony ott fogják hagyni az út szélén a szegényeket, a kizsákmányoltakat, az elnyomottakat és velük a szabadságunkat is.

Azt mutatja meg nekünk, hogy a neoliberális politikusok nem fognak megmenteni minket: nekünk magunknak kell szerveződnünk, kezünkbe venni a sorsunkat és véget vetni a kapitalizmusnak, ennek az abnormális rendszenek, amely tönkretette a természettel és embertársainkkal való kapcsolatunkat.