A PwC pénzügyi tanácsadó és elemzőcég idén is elkészítette éves vezérigazgató-felmérését, melyben a magyarországi cégek vezetőinek várakozásait, valamint a megfigyeléseikből következő tendenciákat vizsgálják. Az idei felmérés is több különböző területet érintett, ezek közül feltűnő, hogy a vezetők szerint 2030-ra könnyen lehet, hogy 70 év lesz Magyarországon a nyugdíjkorhatár – írja a Portfolio.

Vagyis alig egy évtized, és a nyugdíjkorhatár nem sokkal lesz a jelenlegi várható élettartam (nagyjából 76 év) alatt – noha a vezetők várakozásai szerint 2035-re ez akár 80 év is lehet.

A lap emlékeztet, hogy a fejlett gazdaságokat tömörítő OECD szerint pozitív döntés, hogy 2022-ig fokozatosan 65 évre emelkedik a nyugdíjkorhatár, már a gazdasági növekedés fenntarthatósága szempontjából – ennek kapcsán javasolják a nyugdíjkorhatár várható élettartamhoz kötését is.

Ha ez megtörténne, akkor viszont igen kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban hetven évre emelkedjen tíz év múlvára a nyugdíjkorhatár – miután a rendszerváltás után a várható élettartam évente átlagosan 0,24 évvel nőtt, addig 2014 óta mindössze évi 0,1 évvel.

Ami azt jelenti, hogy – amennyiben úgy vesszük, hogy 76 éves várható élettartam mellett 65 év a nyugdíjkorhatár – az arányok megtartásához 2030-ra csaknem 82 évnek kellene lennie a várható élettartamnak. Ez azonban feltételezné az életkörülmények és az egészségügyi ellátórendszer radikális javulását, ami jelenleg nem tűnik kifejezetten valószínűnek, és a jelenlegi tendenciák alapján a 82 éves várható élettartamot uszkve hatvan év alatt fogjuk elérni – de még ha a korábbi átlaggal számolunk, akkor is 25 évre lenne ehhez szükség.

Mindazonáltal a tőkés gazdaság jövedelmezőségének fenntartását valóban segítheti a nyugdíjkorhatár emelése, így ugyanis a munkások hosszabb időt töltenek a munkaerőpiacon, vagyis több munkás fog rendelkezésre állni, ami lenyomja a munkaerő árát.

Ez a cégeknek természetesen kedvező, társadalmi szempontból annál károsabb. Amellett, hogy kiszolgáltatottabbá teszi a munkásságot a tőke kénye-kedvének, a több évtizedet átdolgozott embereket megfosztja azon, évtizedekkel ezelőtt kiharcolt joguktól, hogy életük végén az állam biztosítsa megélhetésüket – miközben ilyen idősen az emberek kihasználható munkaereje is kevesebb, mint fiatalabb társaié.

Még komolyabb probléma, hogy a várható élettartam osztályhelyzettől erősen meghatározott, és ökölszabályként meg lehet fogalmazni, hogy minél jómódúbb valaki, annál tovább él.

A KSH kimutatásai szerint radikális különbségek vannak régiónként is, ez nem meglepő módon korrelál az adott térségben jellemző életszínvonallal és vagyoni valamint jövedelmi helyzettel – ahogy erről egyébként a Mércén már többször értekeztünk.

Ráadásul nem elég, hogy egyes régiókban a várható élettartam alig haladja meg a nyugdíjkorhatárt, anyagi helyzet és munkakörülmények függvényében nem ritka, hogy emberek már azelőtt meghalnak, hogy nyugdíjba mehetnének, a korhatár emelésével erre pedig egyre kevesebb esélyük van.

Míg a gazdagok meg tudják fizetni az egészséges életmód költségeit lakhatás, étkezés, pihenés terén, addig a szegényebbeknek ez jellemzően mind nem adatik meg, nem is beszélve az egészségügyről. Miközben az állami egészségügy színvonala bőven hagy maga után kívánnivalót, és a betegek hosszú várólistákat kénytelenek kivárni, kiváltképp vidéken, a tehetősebbek megtehetik, hogy magánrendelésen vizsgáltatják és gyógyíttatják magukat – nem egy esetben kórházakban bérelt vizsgálókban, olyan orvosoknál, akik az állami rendszerben is dolgoznak.

A nyugdíjrendszer ráadásul konzerválja is a társadalmi egyenlőtlenségeket, tehát a jelenlegi rendszerrel van bőven probléma, amit csak tetéz a korhatár emelése. A nyugdíjalap számításánál ugyanis számít a nyugdíjas korábbi keresete, vagyis aki aktív korában magasabb keresetű volt, az nyugdíjasként is többet fog kapni, ez pedig a KSH tanulmánya szerint – nem meglepő módon – szintén hatással van a várható élettartamra.