Sok évtizedes politikai tapasztalatom van, de úgy látszik, nem segít. Bár nem gondolkoztam rajta sokat, úgy tetszett, hogy a Soros György jelképes személye köré szervezett mitológiát a szó szoros értelmében senki se hiszi el, hiszen nevetséges.

Azt hittem, hogy amikor a magyarországi szélsőjobboldali kormánymédiák „Soros-szervezeteknek” nevezik az emberi jogi, kisebbségvédő, sajtószabadság-védő, alkotmányvédő, korrupcióellenes, környezetvédő stb. egyesületeket, akkor ez metafora: azt jelzi, hogy a kormányzó szélsőjobboldal nem kedveli ezeket a csoportokat, s mögöttük valamilyen egységes rossz szándékot sejt, amihez joga van.

De most úgy látszik, hogy a képtelenséget – amely szerint a támogatásokat elnyert jogvédő csoportokat a Soros-alapítványok operatívan vezetik, irányítják – csakugyan elhiszik elég sokan.

Mindenekelőtt azért, mert nekik a különféle társadalmi osztályokhoz, kultúrákhoz, etnikumokhoz, felekezetekhez tartozó emberek valóságos jogegyenlősége természetellenes, abnormális gondolat, tehát az egyenlőség meggyőződéses hirdetése és érvényesítésének kísérlete csak azért lehet tény szerintük, mert valamilyen démoni kör pénzzel megfizeti.

Ingyen senki nem lenne rá hajlandó, hiszen a szélsőjobboldal sok milliónyi híve szerint (ezt még róluk se gondoltam volna) a szíve mélyén mindenki fajgyűlölő, nőgyűlölő, homofób, utálja a nélkülözőket, betegeket, öregeket, minden szenvedőt, csak letagadja illendőségből.

Ukrajnában kővel, téglával megdobálták a koronavírussal fertőzött betegeket az elkülönítőbe szállító katonai buszt. A vírushordozónak tekintett kínaiakat Európa-szerte meg nem érdemelt kellemetlenségek érik. A világon sok helyütt tüntetnek elmegyógyintézetek, anyaotthonok, árvaházak telepítése ellen. Ezt a szélsőjobboldal hívei viszont természetesnek találják, mert ők kiszelektálnák és megsemmisítenék az „életre nem érdemes” egzisztenciákat, hogy a Reichsführer SS-t idézzük.

Mindezt tudja az ember, mégis furcsa, hogy a közvetlen közelében sok százezer ember él, aki minden megfontolás nélkül elhisz nyilvánvaló lehetetlenségeket, voltaképpen tiszta rosszindulatból. Nekem ezt esett nehezemre elhinni.

Berlinben volt dolgom a múlt héten, ahol a közvéleményt – a teljes német sajtó tanúsága szerint is, meg az utcai tapasztalataim szerint is – megrendítette Hanau (ahol egy neonáci eszméktől megőrjített, kiegyensúlyozatlan fiatalember 9 külföldit ölt meg, egy részüket vízipipa-bárban: az ilyen alkoholmentes teázók ellen az AfD nevű félnáci párt több hónapja hisztérikus kampányt folytat).

Nem néztem a budapesti online médiákat, de eljutott hozzám az összefoglaló a magyarországi állami és kormánymédiák álláspontjáról, amely végső soron érthetőnek találja, csaknem helyesli a merényletet. Hazatérve alaposabban átnéztem ezt a megdöbbentő anyagot (hozzáértő barátom az ún. közösségi médiák reakcióiból is készített nekem válogatást).

Azt hitte volna a naivan humanista megfigyelő, hogy a természetes (nekem legalábbis – ha nem töprengek rajta mélyebben – természetesnek látszó) emberi együttérzés, részvét, akár ilyesmit negélyező jámbor képmutatás nem teszi lehetővé, hogy valaki ártatlan emberek erőszakos halálát kárörömmel és elégtétellel fogadja, még akkor se, ha az áldozatok neki ellenszenves embercsoporthoz tartoznak.

Azt gondolná a naiv megfigyelő, hogy senki nem kívánhat ilyen színben föltűnni. Hogy a környezete megvetésétől tartva nem fejezi ki nyíltan a szégyellni való, gonosz érzéseit.

De a környezet nyilvánvalóan nem ilyen: legalábbis egy része egyetértéssel, bátorítással, jóváhagyással jutalmazza a rasszizmust és a faji-felekezeti indítékú gyilkosságot. Ezt nyilvánosan kifejezni nem szégyen. Pedig

Németországban, ahol amúgy sok a baj és erősödik a rasszizmus, azért a merénylet után visszaesett az AfD támogatottsága, és a lakosság fele első számú veszélynek tekinti azt a fajta szélsőjobboldaliságot, amelyet hazánkban – médiáin keresztül – maga az állam, a kormányzat pártfogol és terjeszt.

Hozzászokhattunk, hogy a passzív gyilkosságot – hagyjuk a menekülteket elpusztulni, a tengerbe fulladni, gyűlöljük a megmentőiket – elég sokan helyeslik vagy elfogadják, de mintha a hangos, lőfegyveres merénylettől visszariadnának. (A neonáci merénylet politikamentesítése már az elfogadás egy neme.) Úgy látszik, ez nincs így.

A dolog annyira eltorzult, hogy számos jobboldali megszólaló – profi és amatőr egyaránt – már a németeket is elkezdte gyűlölni, mert nem eléggé rasszisták. A meglehetősen konzervatív Merkel kancellárt fehérellenes ultrakommunistának állítják be, aki a „Soros-terv” – értsd: „a zsidó-szabadkőműves világösszeesküvés” – szolgálatában színesekre és muszlimokra akarja kicserélni a fehér-keresztyén európai őslakosságot (le grand remplacement, amelyet Orbán miniszterelnök és sajtója „népességcserének” fordít, a jelenkori fasiszta paranoia kulcsfogalma).

Már hosszú évekkel ezelőtt emlékeztetett rá Heiner Müller – aki szerint Hitler végül megnyerte a háborút – , hogy a Führer mit is mondott híres beszédében a düsseldorfi Industrieclubban (a nagytőke egyik fontos fórumán) 1932-ben (a teljes szöveg itt). Azt ugyanis, hogy nem juthat elég mindenkinek; a fehér faj életszínvonala csak úgy tartható fönn vagy emelhető, ha a színes fajoké csökken, ezt pedig gazdasági módszerekkel nem, csak katonai módszerekkel (háborúval) lehet elérni; vastaps. (Ld. Heiner Müller: „Für alle reicht es nicht”. Texte zum Kapitalismus. 3. kiad., szerk. Helen Müller, Clemens Pornschlegel, Brigitte Maria Mayer, Berlin: Suhrkamp, 2019.)

Pontosan ez történik.

Az európai és amerikai haderők és „speciális egységek” megpróbálják visszatartani azokat az embermilliókat a nyugatra és északra meneküléstől, amelyek nem szeretnének a nemzetközi kapitalizmus emberi hulladékaként elpusztulni. Ehhöz a politikához – nemzetközi gazdasági együttműködés és méltányos elosztás helyett vesztegzár, gyűjtőtáborok, kiutasítás, határkerítések, tengerbe fullasztás, színes diktatúrák fölbérlése szigorú határőrizetre és a fölösleges populációk csöndes kiiktatására – a nyugati kormányzatoknak meg kell nyerniük a közvéleménynek legalább egy részét: itt a siker még nem teljes, bár vannak eredmények.

A fasizmus tabusítása megszűnt. A magyar sajtó jelentős része nem érti, hogy Türingiában miért váltott ki botrányt, hogy a CDU és a nálunk még mindig (tévesen) liberálisnak nevezett FDP elfogadta a neonáci párt, az AfD támogatását, olyannyira, hogy belebukott a CDU elnöke.

Magyarországon a szélsőjobboldal arcátlansága odáig fajult, hogy a kormányférfiak nemcsak nyíltan uszítanak a tévében a romák ellen, nemcsak elutasítja a kormány, hogy az iskolai szegregáció miatt jogszerűen megítélt kártérítést kifizesse, hanem valóságos rohamot indít a bíróságok (tehát az alkotmányos rend) ellen.

A faji elkülönítés (szegregáció) – amit finomkodva „kirekesztésnek” szokás nevezni – ellen tüntetés volt február 23-án, vasárnap délután Budapesten. Arra kérem a kedves olvasót, hogy a liberális hvg.hu beszámolójához fűzött olvasói megjegyzéseket fussa át. A rasszista gyalázatnak ez a szintje még ma is meglepő. Nekem legalábbis. Az, hogy ez moderálás nélkül megjelenik, szintén egyedülálló. Ilyen olvasói észrevételek (kommentek) másutt azért főleg csak náci szaklapokban látnak napvilágot – ami egyébként nem biztos, hogy helyes, hiszen így mi többet tudunk honfitársaink egy részéről, mint mások külhonban a magukéiról.

Mellesleg a tüntetés szervezőit („nemzetbiztonsági kockázat! Soros!”) már föl is jelentették mint fajtaidegen (artfremd), külföldről pénzelt fölforgatókat. Ehhöz elegendő bizonyíték a jelek szerint, hogy közöttük „Soros-szervezetek” (értsd: jogvédő csoportok, NGO-k) vannak.

Szóval mégis vannak – és sokan vannak – olyanok, akik elhiszik a fajgyűlölők és fasiszta képzelődők hitregéit, itt élnek közöttünk, valószínűleg olykor együtt utazom velük a villamoson.

Nemcsak a zűrzavaros, félelmetes, bizonytalan világ aggasztja őket – hiszen akkor tennének valamit a világ megváltoztatásáért, de ők meg akarják tartani, minél zavartalanabbul és vitatlanabbul ezt a gyilkos világot – , hanem egyértelműen helyeslik a faji szelekciót (amely alacsonyabb társadalmi pozícióba kényszeríti a nem kedvelt faji-felekezeti-nemzetiségi és persze a nemi kisebbségeket), a faji megkülönböztetést és a rasszista erőszakot.

Nem tudjuk, hogy népünk mekkora részére (nyilván nem a többségére) jellemző ez, de tíz-tizenöt százalék is elviselhetetlenül sok lenne. Mindenesetre az uszítók az országot kormányozzák, és – föltehetőleg, sőt: remélhetőleg egyéb okokból – a politikai véleményt alkotó polgártársainknak mintegy a fele rájuk szavazna ismét.

A magyar miniszterelnök mindenesetre nem látszik nyugtalankodni amiatt, hogy az állami politikai propaganda erőteljes fasizálódása miatt veszíthet a még mindig jelentős állampolgári, népi támogatottságából.

Szóval mégis.

Szóval mégis igaz, hogy a legrosszabb már be is következett: a közvélemény zöme – részben menthető, részben menthetetlen okokból – elfogadja azt, amiről minden fölnőtt ember tudja, hogy milliók iszonyatos halálához és szenvedéséhez vezetett, ha nem is egyformán szélsőséges hévvel és keménységgel gondolja ezt ama zömnek a zöme. Remélhetőleg.

Ez a mi hazánk, ez a mi népünk, amelynek egy része – benne a művelt középosztály jelentékeny alkotóelemeivel – ilyesmit megengedhetőnek tart, legalábbis pillanatnyilag.

A cigányság vezetői megható érzelmességgel kiáltják, hogy „mi is magyarok vagyunk!” (akárcsak a zsidóság vezetői a második világháború környékén), nem tudom, hogyan hat ez a faji fölsőbbrendűségét megvetéssel és undorral kifejező ellenségre. Az biztos, hogy nem éri el azokat, akik a „magyar”-t így határozzák meg: „nem cigány”. (Amit nyelvhasználatának tanúsága szerint a romák valamekkora hányada is elfogad.)

Avval valószínűleg nem megyünk sokra, ha – akármennyire higgadtan – elmondjuk félrevezetett honfitársainknak, hogy téves föltevésekből vonnak le elhamarkodott következtetéseket. (Pedig ez a helyzet.)

De nem kellene ennyire csodálkoznunk, ha nemcsak tudnánk, hanem be is látnánk – a kettő nem ugyanaz –, hogy hasonló okokból hasonló okozatok jönnek létre. A tőkés rendszert egyszer már így – a „faj” előtérbe helyezésével – akarták megmenteni (korábban meg a nacionalizmussal). Most megint. Pedig mindannyian kívülről fújjuk, amit Horkheimer mondott: aki nem beszél a kapitalizmusról, hallgasson a fasizmusról.