A nemrég nyilvánosságra hozott, a palesztin-izraeli konfliktust rendezni hivatott Trump-terv még annál is szörnyűbb és brutálisabb, mint várni lehetett. Eddig az izraeli (szélső)jobboldal és támogatói talán szégyellték, de mindenképpen tagadták, hogy apartheidpolitikát folytatnak – mostantól büszkék rá. Ez persze még egyértelműbbé teszi a mi álláspontunkat is. Talán Magyarországon még nem köztudott, hogy magunkfajta (internacionalista) baloldaliaknak nem céljuk a palesztin-ügyben a „két állam megoldás”. Azaz a terület egy „zsidó” és egy „palesztin” államra való felosztása, akár a lehető legészszerűbb határok és megoldások mellett sem (ilyesmiről most persze szó sincs). Dehogy is.

A „Vízió” (szerényen nagybetűvel), az „évszázad megállapodása” részleteit sokan ismerik, de nagyon röviden összefoglaljuk azokat.

A Trump-terv jogot ad Izraelnek, hogy Ciszjordánia területének összefüggő 40 százalékát bekebelezze. A Jordán folyó völgye, a jordániai-palesztin határ így továbbra is izraeli kézben marad. Ezen kívül az összes törvénytelenül épített zsidó telepet Ciszjordániában legalizálják, elfogadják Izrael részeként. Jeruzsálem kizárólag Izrael fővárosa lesz (teljes egészében). A palesztin menekültek visszatérési jogáról természetesen szó sincs. Nemcsak a régi hazájukba, de még a most palesztin kézre jutó területekre sem térhetnek vissza (utóbbi esetében Izrael vétójoggal fog bírni). A palesztin „állam” lényegében valamiféle „bantusztánokból” álló „szigetcsoport” lesz.

Még némi további etnikai „tisztításra” is sor fog kerülni, az észak-izraeli ún. „arab háromszög” egy palesztin bantusztánhoz való csatolásával, mely lépés rögtön 350.000 arabtól szabadítaná meg Izraelt. (Ezt régóta követeli a hírhedt Avigdor Liebermann, akivel még Izrael legbelsőbb barátai sem igen mutatkoznak, hiszen az ember köztudomású rasszista őrült – csak hát szokott ő lenni Izrael külügy- vagy védelmi minisztere). A leendő palesztin „állam” egyetlen külső határát sem fogja ellenőrizni (ezeket Izrael fogja ellenőrzése alatt tartani, ahogy a palesztin légteret is), olyan nemzetközi szerződést nem köthet, amely „fenyegeti Izrael biztonságát” (hogy mi fenyegeti Izrael biztonságát, azt természetesen Izrael fogja eldönteni). És így tovább.

A dologban talán nem is maguk a „rendelkezések” olyan tragikusak, hiszen azok önmagukban semmi mást nem jelentenek, mint a fennálló helyzet „törvényesítését” (már ha a dologból valaha bármiféle megállapodás lesz, ez nem túl valószínű, bár nem is lehetetlen). És persze a „békefolyamat” illúziójának a végét.

Az egész dokumentum hangneme önmagában is példátlanul gyomorforgató: minden sorából kisüt a győztesek undorító cinizmusa és arroganciája.

A menekültek ügye ezentúl a palesztinok „arab testvéreinek” morális felelőssége lesz (azaz nem az őket elűző Izraelé), akiknek integrálniuk kell őket az országukba, ahogy „Izrael integrálta a menekült zsidókat”.

A „béketerv” némi megrendüléssel a hangjában emlegeti Izrael „demokráciáját, egalitarizmusát, toleranciáját és pluralizmusát” – amely minden bizonnyal az újdonság erejével hat a megszállt területek és a világ legnagyobb szabadtéri börtöne, a gázai övezet palesztin lakosai számára. A terv szerint a leendő Palesztina fővárosa valahol Kelet-Jeruzsálem külterületén lesz (természetesen a „falon” túl), nem pedig Kelet-Jeruzsálemben, ahogy félrevezetett sajtótermékek is emlegetik. A nagylelkű amerikai-izraeli „béketerv” megengedi a palesztinoknak, hogy ezt az obskúrus külvárost Al-Kudsznak (ez Jeruzsálem arab neve) hívják. Azaz a palesztinoknak joga van bármelyik városukat „Jeruzsálemnek” nevezni – feltéve, ha az a város nem Jeruzsálemben található.

Hányingerével kérjük forduljon kezelőorvosához vagy gyógyszerészéhez.

Arra már ki sem nagyon térünk, hogy az „évszázad megállapodása” hány helyen ütközik a nemzetközi jogba: a palesztin nép önrendelkezési jogának súlyos semmibevétele, Gáza, Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem jogellenes megszállása (erről ENSZ-határozatok is vannak), az itteni izraeli kolóniák illegális volta (erről is), de Izrael 1967 óta egyébként is folyamatosan megszegi az ENSZ rendelkezéseit (noha a saját létét is egy ilyen dokumentumnak köszönheti), a palesztin menekültek visszatérítési (vagy kártalanítási) jogának megsértése… De nem is folytatjuk.

Ne legyen kétségünk: ez a legnyíltabb apartheidpolitika állandósítását jelenti.

De mielőtt a lényegre térnénk, pár szót persze szólnunk kell, noha bevalljuk, igen megalázónak tartjuk a dolgot. De hát nincs nagyon választásunk. Hiszen Izrael politikájának és állami ideológiájának, a cionizmusnak a bírálata mindig kihívja az antiszemitizmus vádját. Márpedig itt bizony ilyesmiről elég erősen szó lesz. Mi most ezzel nem fogunk törődni – persze ha éppen törődnénk, akkor is megkapnánk a címkéket.

Nem állíthatjuk természetesen, hogy nem létezik a baloldalon olyan Izrael-ellenesség, melynek (részben vagy egészben) antiszemita alapjai vannak. Ez azonban elenyésző kisebbséget jelent – jóval többen vannak a baloldalon azok, akik valamiféle antiimperialista, antikolonialista álláspontból támadják Izraelt vagy Izrael egyes politikáit (ez, mint később szólni fogunk róla, nem teljesen érthetetlen és alaptalan álláspont, de őszintén szólva, ez sem az esetünk). Ezt gyakran kiegészíti a továbbra is virulens Amerika-ellenesség – még ez sem érthetetlen dolog, de magunk ezt nem nagyon kedveljük, még kevésbé gyakoroljuk. Mindazonáltal: ez nem antiszemitizmus.

Nem a mi ügyünk, de talán érdemes pár szót ejteni a mai európai antiszemitizmusról is, melynek az európai muszlim népesség lenne a hordozója. Természetesen a mostani nyugati arab és fekete zsidóellenes érzületek elválaszthatatlanok attól, ami ma történik Palesztinában.

Európa arabjai azt látják, hogy az izraeliek elnyomják, üldözik, minden emberi jogot félretéve megalázzák a palesztinokat, akiket – mindenki számára nyilvánvaló okok miatt – a testvéreiknek tekintenek. Jól tudjuk: ebben az ügyben a szavaknak komoly jelentőségük van. Ha Izrael úgy definiálja magát, mint „zsidó állam” (és ezt mindenki így is értékeli), akkor bizony a nüanszok komoly megértésére van szükség, hogy különbséget tegyünk több tucatnyi más állam zsidó diaszpórája és egy közel-keleti állam között, és hogy megértsük, hogy az itteni zsidók nem feltétlenül a magát minden zsidó országának nevező állam politikájának támogatói. És igen: a Nyugat-Európában gyakran igen hátrányos szociális, oktatási stb. helyzetben levő arabok és afrikaiak nincsenek mindig birtokában ennek a képességnek. Igen, bizonyos némileg szofisztikált politikai tudásnak kell a birtokában lennünk, hogy tudjuk: nem minden európai zsidó helyesli az izraeli politikát. Csak halkan mondjuk: ennek megszerzése annál is nehezebb, mert mintha a konzervatívabb, az izraeli politikát feltétel nélkül támogató zsidó szervezetek jellemzően nem kellőképpen hangsúlyoznák mindezt (nem beszélve a magán Izraelen belüli baloldali ellenzék szavának szégyenteljes elhallgatásáról).

Az európai arabok és afrikaiak ilyetén leírt zsidóellenességét politikailag téves érzületnek bátran tarthatjuk, de semmiképpen sem hasonlítható mindez a múlt század vége vagy a harmincas évek faji antiszemitizmusához. Ha előbbi jellemzésére az ezerszer átkozott és terhelt (in extremo a holokauszttal) antiszemitizmus kifejezést használjuk, azzal olyan váddal illetjük őket (hiszen ma végül is minden antiszemita mögött ott van Auschwitz árnyéka), amelyet semmiképpen sem érdemelnek meg, és melynek súlyosságával talán nincsenek is tisztában. Mindez Nyugat-Európában egy kultúrharc része, ahol a reakciósok a „külvárosok antiszemitizmusa” (a jelenség, mármint maga a kultúrharc, itt most nem részletezendő okok miatt elsősorban, de persze nem kizárólagosan franciaországi) ostorozása révén egyrészt ütnek egyet a „bevándorlókon”, és persze mindenki antiszemita gyanúba keveredik, aki veszi a bátorságot, és melléjük áll; másrészt ellehetetlenítenek minden kritikát, amely Izrael állam jelenlegi politikáját illeti.

Természetesen eszünkben sincs lebecsülni a baloldali vagy európai muszlim zsidóellenesség veszélyességét, de azért alighanem jóval többen gyűlölik Nyugaton a „bevándorlókat”, a „migránsokat”, vagy egyszerűen csak az iszlám vallású honfitársainkat, mint ahányan hisznek az „izraeli-zsidó-amerikai” nagy összeesküvésben – ezt azért garantálni tudjuk önöknek. Akik féltik a Nyugat mentális egészségét, humanizmusát, azok legalábbis mindkét oldal felé fordítsák figyelmüket.

A mi álláspontunk az internacionalista baloldal álláspontja, mely nagyon röviden a következő alapelveket követi. Tisztességes ember természetesen nem helyesli Izrael elpusztítását.

Mint minden morálisan egészséges (persze főleg európai) embert, mindenki által ismert történelmi okok – a zsidó nép évezredes üldöztetése – miatt minket is különös együttérzés és szolidaritás fűz a zsidó néphez. De ez a legkevésbé sem akadályoz meg minket abban, hogy a legélesebben ellenezzük (szélső)jobboldali izraeli kormányok politikáját és világnézetét.

Etnikai (vagy bármi másféle) alapú elnyomó apartheidpolitikát támogatni (vagy mentegetni) szerintünk megbocsájthatatlan. Megbocsájthatatlan persze mindenütt, mondanunk sem kell, nem csak Izraelben: éppúgy gyűlöljük a „mi” kerítésünket vagy a Frontex egy átlagos napját a Földközi-tengeren, mint az izraeli falat, vagy a megszállt övezetek valóságát. Mindezek egyként gyalázatok. Az izraeli kormány politikájának elemeit illetően nincs vita a hozzáértők között: az arab kisebbséget, a palesztinokat súlyos diszkriminatív rendszabályok és mindennapos elnyomás sújtja (ennek bárki utánaolvashat, aki nem hisz nekünk).

Napjaink baloldalának álláspontja a kérdésben tulajdonképpen nem-cionistának tekinthető. Kerüljük az anticionista kifejezést (noha egyébként erről volna szó), mert az évek során töltődött valamiféle olyasmi tartalommal, hogy azok volnának anticionisták, akik „tagadják Izrael létezéshez való jogát”. Mint említettük: mi természetesen nem ilyesfélék vagyunk.

Ettől még nem értünk egyet azzal, hogy az anticionizmus egyszerűen antiszemitizmus lenne (ahogy azt például olyan szakértő véli, mint Emmanuel Macron, francia elnök) – noha erre is van sajnos elég példa, de a dolog persze nem ilyen egyszerű. Például az összes ortodox zsidó anticionista, antiszemitáknak mi azonban nem nagyon gondolnánk őket. Sőt, természetesen vannak nem vallásos anticionista zsidók is – gondolom, sejtik: ők sem antiszemiták. Mára szinte ironikussá vált a dolog: sokáig azok számítottak antiszemitáknak, akik feltételezték, hogy a zsidók valamiféle idegen nép az adott (elsősorban persze európai) nemzetállamban; napjainkban pedig azok keverednek többé-kevésbé antiszemita gyanúba (de legalábbis „Izrael állam ellenségének” számítanak), akik úgy gondolják, hogy a zsidók nem egy külön nép és nem is valamiféle elkülönült entitás (hiszen nem feltételezik automatikusan, hogy zsidó származású honfitársuk cionista vagy egyenesen a mai Izrael híve).

Mindazonáltal cionisták sem vagyunk, elsősorban azért, mert a cionizmus (igen nagy részben, ha nem is kizárólagosan) a kezdetek kezdete óta etnicista mozgalom^[1]. A cionista ideológia alapvetései szerint: a „zsidó nép” mint olyan több ezer éve létezik, lényegében minden zsidó az ókori Izraelből származik. Ez történelmi jogot adott és ad a zsidóságnak a történelmi Palesztina területére – hiszen minden népnek van országa. A „zsidó népnek” minden „zsidó származású” ember a tagja – ha akarja, ha nem, bárhol éljen is. A cionizmus példátlanul sikeres politikai program volt (noha sikeréhez szükség volt a holokauszt katasztrófájára is), hiszen létrehozott egy államot és egy népet, az izraeli zsidó népet és államát, Izraelt (sőt, paradox módon tulajdonképpen magát a palesztin népet is).

Közvetlenül a cionista ideológiából következik, hogy egy olyan Izrael, amely erre az etnicista ideológiára támaszkodik, nem elégedhet meg azzal, hogy a zsidó hegemónia számtalan jelével (zászló, himnusz, nyelv, szimbólumok stb.) teszi egyértelművé, hogy mit jelent az, hogy magát „zsidó államnak” definiálja. Etnicista karakteréből az is következik, hogy nem lehet minden lakosának, minden állampolgárának egyképpen az országa.

Mi pedig nem tudunk támogatni olyan államot, amely a „zsidók állama” csupán, nem a területén élő összes emberé. Álláspontunk (Shlomo Sand kifejezésével) posztcionista: Izrael állam léte ténykérdés, a cionista terv történelmi beteljesülése, az izraeli társadalom létrejötte befejezett folyamat. Azonban ez nem jelenti azt, hogy támogatnunk kéne Izrael kolonizációs és apartheid politikáját, sőt: célunk, hogy megváltozzon Izrael államnak az etnicista (és így természetesen antidemokratikus) karaktere.

Hiszen Izrael gyarmatosító, apartheidpolitikája a megszállt területeken nem egyszerűen csak minden megszálló politikának velejárója, hanem közvetlenül következik a cionizmusból is. Izrael elősegíti a területek, természetesen kizárólag zsidók révén történő benépesülését, de mindeddig ódzkodott ezen területek jogi értelemben vett annektálásától, hiszen akkor állampolgárságot kellett volna adni a nem zsidó lakosainak is. Ezzel Izrael állama nagyban hozzájárult a megszállt területek összetéveszthetetlen kolonialista-apartheid jellegéhez: vannak a zsidó „felsőbbrendű emberek”, és vannak a másodrendű arabok. Mondanunk sem kell, hogy a zsidó etnikai felsőbbrendűség ezen gyakorlata megfertőzte magát a „demokratikus” Izraelt is: az elnyomó sem marad érintetlen az elnyomás riasztó tüneteitől.

Egy szó mint száz: a cionizmus etnicista jellegéből következik a mai Izrael, a „zsidó állam” apartheidpolitikája. Utóbbi ellenzőinek ellenezniük kell immár az előbbit is – ezt is teszik szerte a világon, és persze Izraelben is.

Azaz: a cionizmus véget ért. Vagy legalábbis véget kellene, hogy érjen, az izraeli etnokráciával együtt. Ha a cionista politikai tervnek a mostani apartheid lett a vége: egyszerűen fel kell hagyni vele.

A Jordán- és a Földközi-tenger közti kicsiny terület igazi földrajzi egységet alkot. Határai természetesek, a vízkészletei megoszthatatlanok. Mégiscsak legalábbis fejtörésre adhat okot, hogy majd egy évszázad telt el az első palesztinai felosztási terv (1937, az ún. Peel-bizottság jelentése) óta, de nem született meg a két állam az egykori brit mandátumterületen. Ezt a földet két nép lakja olyan összevisszaságban, hogy a szétválasztásuk csak masszív lakosság-áttelepítésekkel, vagy éppen bantusztánokkal képzelhető el.

Minden eddig területmegosztási kísérlet elbukott: egyszerűen azért, mert a dolog lehetetlen.

A minden állampolgárának egyenlő politikai és szociális jogokat nyújtó állam az egyedüli realitás. Ez az állam lehet két nemzetre alapuló, föderális, konföderális vagy éppen teljesen újszerű – számtalan alkotmányos-politikai alternatíva áll a két nép rendelkezésére, hogy döntsenek közöttük. A szegregációnál, a diszkriminációnál, az apartheidnél vagy két etnikai államnál ez a megoldás csak jobb lehet.

Utópia? Nem utópikusabb azt képzelni, hogy létrehozhat két, egymással békében élő, mindenki által elismert határok között élő államot két olyan egyenlőtlen viszonyban álló fél, ahol az egyik az elnyomott, a másik a katonai megszálló? Volt már ilyesmire példa?

Másrészről érdekes jelenség, hogy sokan az egy állam megoldásra tekintenek megvetően utópiaként, hiszen az igazi realizmus a két állam megoldás, amely nem realizálódik egy évszázada… és nemcsak utópia, de a legnagyobb veszély is. Ez nem látszik túl logikusnak.

Szerintük a megszállt területek lehető legnagyobb részét bekebelező Izrael mint zsidó állam bírálói tagadják Izrael létezéshez való jogát és/ vagy egyenesen antiszemiták. Ez nyilvánvalóan abszurd állítás, ráadásul az „egy állam megoldás” nem is valamiféle új dolog, és egyébként többek között zsidók is képviselték már igen rég óta. Nem meséljük el ezt a történetet, amelyben a híres Brit Shalom (Szövetség a békéért), majd az Ihoud (Egyesülés) játszott fontos szerepet (sőt egy ideig az American Jewish Council is…), és olyan nevek, mint Martin Buber, Hannah Arendt, Gershom Sholem vagy Hugo Bermann, akik egyértelműen a „zsidó etnikai állam” ellen szólaltak fel, a két nép együttélését propagálva, attól tartva, hogy „Palesztina a világ gettójává válik”. Végül persze a hírhedt cionista toposz jutott uralomra a cionizmus fősodrában, miszerint Palesztina „egy nép nélküli föld”, amely „egy föld nélküli népnek”, azaz kizárólag zsidóknak jár.

Még az 1948-as megosztás is, amely végül létrehozta Izrael államot, tartalmazott legalábbis erősen „közös” elemeket: az Izraelnek juttatott területeken élt volna az arabok 50 százaléka (a megosztás végül etnikai tisztogatással is együtt járt, ez az ún. Nakba), az araboknak ítélt részen a zsidók negyede, az ENSZ-határozat közös pénzt irányzott elő, szoros gazdasági együttműködést, lényegében közös gazdaságirányítást és persze közös, azaz senkihez sem kizárólagosan tartozó fővárost, Jeruzsálemet.

A háború sokkja majd két évtizedes szünetet hozott a közös arab-zsidó sors gondolatában, paradox módon az 1967-es háború és a megszállt területek valósága tette az együttélést mindennapi tapasztalattá. És változtatta meg a felállást alapvetően: ugyanis szemben az 1948-as háborúval, az 1967-es vereség után a palesztinok nem menekültek el. Ettől a pillanattól kezdve Izrael önmeghatározása, amely egyszerre állította, hogy az ország „zsidó állam” és „demokratikus állam” nyilvánvalóan komoly kihívás elé került. Az ok igen kézenfekvő volt: egyszerűen többé nem volt mindenki zsidó az országban, azaz Izrael a demokrácia és zsidó állam alternatívája elé került. Mindez, mondanunk sem kell, a legtávolabbról sem elméleti kérdés volt: ráadásul az Első intifáda (1987) alaposan megtépázta Izrael nemzetközi nimbuszát is.

Ezt a korszakot zárta le a megszállt területek blokádja az első öböl-háború miatt (a Palesztin Felszabadítási Szervezet talán maga sem nagyon tudja miért, de támogatta Szaddám Huszeint^[2]), majd az elkezdődő békefolyamat, amely valamiféle magától értetődőségnek kezelte a „két állam megoldást”. De már az ún. oslói békefolyamat kezdete, 1993 óta is eltelt majd három évtized, és a két állam csak nem akart megszületni. Mi lehet mindennek az oka? Véleményünk, meg nálunk okosabb mások véleménye szerint egyszerűen az, hogy a békefolyamat sosem létezett.

A „békefolyamat” szavai alatt a valóságos, hol csendesebb, hol hangosabb, háború tettei alakították a helyzetet lépésről lépésre az izraeli érdekeknek megfelelően. Már Ben Gurion vagy persze Sárón is tudta: Izraelnek nem szükséges, hogy pontosan meghatározott határai legyenek, sőt. A békefolyamat alatt a kolonizáció lépésről lépésre folytatódott – noha mindenki tudta, hogy az újabb és újabb telepek építése magát a „békefolyamatot” teszi egyre valószínűtlenebbé.

Ma már inkább úgy tűnik: a híres „békefolyamat” nem volt más, mint a palesztinok „vezető szervének”, a Palesztin Főhatóságnak a bekapcsolása az izraeli megszállásügyi igazgatásba. Az igazán fontos dolgokban (Jeruzsálem megosztása, egy valódi, igazi szuverenitással bíró palesztin állam, a zsidó telepekről való lemondás, az 1967-es határok, a palesztinok visszatérési joga) Izrael soha egy centimétert sem engedett.

Mára ez ténykérdéssé vált: Palesztina felosztása egyszerűen lehetetlen.

Egyetlen megoldás lehetséges még: egy állam a Jordán- és a Földközi-tenger között.

Nem utópia ez, hanem az egyetlen humánus realitás. A másik realitás a mostani, hosszútávon fenntarthatatlan helyzet: apartheid és bantusztánok, állami rasszizmus, elnyomás, militarizmus és a szélsőjobboldal uralma, bár persze felvethetjük a kérdést: mégis hogy gondolja az izraeli (szélső)jobboldal az igazi megoldást?

A realitás már realitás: leszámítva etnikailag többé-kevésbé homogén részeket, mint Gáza vagy Tel-Aviv és környéke, a két nép elválaszthatatlanul együtt él. Az ország kevert népességű városaiban (Haifa, Lod, Jeruzsálem, Názáret stb.) a kórházak, a kereskedelmi központok, a közterületek a két nép közös használatában vannak. A mindennapi életben még a zsidó telepek is kénytelenek valamelyest együttműködni arab szomszédságukkal. Másrészről, a médiák által sugárzott képpel ellentétben ezek a „telepek” nem valamiféle ideiglenes táborok, hanem valódi városok. Azaz, a másik legendával szemben, itt nemcsak ortodox őrültek élnek (végülis 600.000 telepes van, azaz ez nem is túl valószínű), hanem gyakran szegényebb (zsidó) izraeliek is, ráadásul az olcsó terület miatt ezek távolról sem alvóvárosok csupán, hanem gyakran gazdasági központok is. Jellemzően egyébként az izraeli gazdasági statisztikákba egyszerűen beleszámolják a megszállt területek mutatóit is….

Valljuk be őszintén: mi sem valószínűtlenebb, mint hogy ezeket a „telepeket” fel lehetne számolni. Ez ma már nem lehetséges, de talán nem is igen kívánatos. A palesztin állam tulajdonképpen már csak emiatt is lehetetlen.

Az izraeli békemozgalom és a mára illuzórikussá vált két állam megoldás egyik híres és bátor harcosa, a nagy író Ámosz Oz írta egy esszéjében: Help us to divorce (2004). Azaz a két állam megoldás hívei is tudták és tudják: ami a zsidók és az arabok között van az ország jó részén, az nagyon is hasonlít valamiféle házasságra (még ha kétségtelenül kényszerházasságról is van szó), melyet valahogy fel kellene számolni. Szétválasztani a két népet azonban csak népességcserével lenne lehetséges vagy apartheiddel és bantusztánokkal. A volt palesztin mandátumterületen nem csak a népesség egyre kevertebb és nagyjából kiegyensúlyozott: mintegy 6,5 millió zsidóra jut 7 millió arab (egyébként úgy tűnik, hogy a demográfiai trendek is kiegyenlítődni látszanak, mely sokáig még az izraeli baloldal nagy félelme is volt, azaz hogy a palesztinok „villámgyorsan túlnépesedik” a zsidókat), de közös a pénz, a nagyon fontos vízgazdálkodási rendszer, az energiaszolgáltatók és így tovább.

Az igazság az, hogy az egy állam megoldás tulajdonképpen már létezik.

A mai Izrael mindennapjai mutatják meg nekünk, hogy a dolog nagyon is lehetséges, sőt, 1967 és 1991 (a megszállt területek de facto lezárása között) több százezernyi palesztin dolgozott Izraelben, akiknek más tapasztalatuk is lett a zsidókról, mint hogy azok agresszív, magukat felsőbbrendű lénynek képzelő robotzsaruk. Az elválasztást szentesítő oslói megállapodásig a megszállt területek megszálltak voltak, de nem voltak éles határokkal elválasztva az ország (nekünk is önkéntelenül erre hajlik a szavunk…) többi részétől. Az állítólagos „békefolyamat” változtatta minden palesztin szemében az izraelieket „telepessé” vagy katonává.

Az egy állam azonban nem közös állam, mert polgárait nem ugyanazok a jogok illetik meg, bizonyos részei, a megszállt területek, pedig lényegében nem polgári, hanem katonai igazgatás alatt állnak. De az egész államra igaz, hogy benne a jogi egyenlőtlenség és a diszkrimináció érvényesül.

Ez nem jól van így. A közös államban mindenkit egyenlő jogok kell megillessenek.

A valójában nem létező „békefolyamat” egyik következménye annak a meggyőződésnek a kialakítása lett, hogy Izrael maga is egy kiegyensúlyozott békére törekszik, hiszen Izrael a térség „egyetlen demokráciája”, vagy „a nyugati értékek egyetlen őrzője” a térségben. Hát ennek bizony most vége van.

Mindenkinek választania kell: a demokráciát választja-e, azaz a közös állam megoldást, vagy egy nyíltan apartheidpolitikát folytató államot nevez „demokráciának” és a „nyugati értékek őrzőjének”.

Izrael, a „zsidó állam”, természetesen nem demokrácia, hiszen nem lehetséges demokrácia nem egyenlő jogokkal bíró állampolgárok között. Mindazonáltal persze maga az ország meglehetősen liberális hely (bár lehet már nem sokáig, mint jól tudjuk): talán azt lehetne mondani, hogy Izrael egy liberális etnokrácia – de nem demokrácia.

Mindenesetre Izrael állam létrehozása, finoman szólva is meglehetősen kétes vallási és történelmi érvelés mellett (ellenben a holokauszt utáni, mondanunk sem kell, hogy messzemenőkig érthető nemzetközi lelkiismeretfurdalás miatt) a kolonizáció nyomasztó hátterével történt (még ma sem tűnt el ez a dolog teljesen, az olyan dumáknak, hogy „Izrael az egyetlen demokratikus állam a régióban”, bizony ma is van olyan allűrje, hogy „Izrael a nyugati civilizáció előretolt bástyája” egy stratégai területen). Az egész cionista tervnek volt valami gyarmatosító bája, az azért egészen bizonyos. De ez ma már lényegében mindegy.

Izrael lényegében 1948 óta kivonja magát a nemzetközi jog hatálya alól – ez most lényegében a legnyíltabb ténnyé vált. Magunk sem vagyunk a nemzetközi jog fetisisztái, de egyre jobban látszik, hogy ennek egyetlen alternatívája mai, szomorú világunkban a puszta erő, a fenyegetés, a dzsungel törvénye.

Innentől persze a dolog túl is mutat az izraeli-palesztin konfliktuson. Trump nem új Közép-Keletet akar létrehozni, hanem új világrendet. Világrendet, ahol a nemzetközi jog mit sem számít, ahol nincsenek szabályok, valamiféle igazságosságra való törekvés pedig „marxista” széplelkek tévelygése csupán. Egy olyan világrendet, ahol az amerikai elnök sógorának nagyobb szava van, mint az ENSZ közgyűlésének.

Ha az „évszázad megállapodása” lehetséges – akkor minden lehetséges.

Amit fegyverrel foglaltál el, csak fegyverrel vehetik el tőled.

Trump és az izraeli jobboldal (de persze éppúgy Oroszország, Kína, Japán, India, Brazília… jelenlegi vezetői) világában a gyengéknek nincs helye.

Úgy tűnik, hogy a Trump-tervet a palesztinok nagy része, amely éppen annyira bízik a saját vezetőiben (mind Gázában, mind Ciszjordániában), mint a „nemzetközi közösségben”, végletes fatalizmussal fogadja. A másik oldalról az egyre tekintélyelvűbb, militaristább, etnicistább államának ellenálló, hősies és bátor izraeli baloldal (természetesen nem Benny Gantzra gondolunk, aki ebben a kérdésben pontosan ugyanolyan, mint Netanjáhú, hanem a baloldalra) megérdemli minden tiszteletünket. Egyik nép sorsa iránt sem lehetünk a jelenlegi helyzetben túl optimisták. Más országokról meg persze szó se essék: az Európai Unió „fenntartásai mellett” üdvözli a „két állam kialakítása felé tette lépéseket”: no comment. A magyar kormány támogatja a Trump-tervet, tulajdonképpen már ez is elég lenne ahhoz, hogy tudjuk: egészen elrettentő dologról van szó. Az arab országok ugyanúgy el fogják árulni (Öböl-országok) a palesztinokat, vagy éppen a vágóhídra küldik (Irán), ha úgy tartja az érdekük, mint mindig.

Számunkra a konfliktus megoldását egy szabad, demokratikus állam felállítása jelenti, ahol minden polgár, vallási-etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül, egyenlő jogokat élvez.

Egy egységes, valóban demokratikus állam azonnal megoldaná a menekültproblémát is: természetesen a palesztin menekültek visszatérhetnének a zsidó-arab közös hazájukba, hiszen egy demokratikus állam nem etnikai jellegű, nem létezik benne „etnikai egyensúly”.

Abszurd azt állítani, hogy ez a két nép, az izraeli és a palesztin, a zsidó és az arab „képtelen együtt élni”, hiszen számtalan helyen a régi palesztin mandátumterületen ma is együtt él. Csak ma nem egyenlő jogokkal. Ez a megoldandó probléma nem „igazságos határok” amúgy is lehetetlennek tűnő rajzolgatása. De a mi ellenvetésünk természetesen elvi jellegű is: nem akarunk etnikai-vallási államokat. A magunk részéről annyit mondhatunk, hogy minél kevesebb ilyen állam van a világon, annál jobb.

Hogy ezt az országot minek nevezik majd, ha valóban működik, mit se számít. Nevezzék Izraelnek, hívják Palesztinának, de mi inkább azt mondanánk, legyen (bizonyos kézenfekvő történelmi és stiláris okok miatt) Kánaán. Akár két focicsapatuk is legyen, mint Angliának meg Walesnek. Legalább közel-keleti derbi is lesz.

Nem az 1967-es határok felállítása a cél, két egyaránt rasszista, „faji”, egy zsidó és egy arab állam létrehozása. Ez nem a mi célunk, hanem a két nép ellenségeié. Legyenek azok akár a két nép (meg a világ) mostani irányítói.

Mi békét akarunk, de nemcsak azt, hanem szabadságot, egyenlőséget és főleg: testvériséget.