A jelenlegi kormánypárt 2010‐es hatalomra kerülésétől kezdve gyökeresen megváltoztatta a felsőoktatás helyzetét, feladatainak meghatározását, a rendelkezésre bocsátott eszközöket (finanszírozás) és a számára meghatározott feltételeket (jogszabályi környezet), valamint az ágazati és ‒ az állami intézmények esetében ‒ a fenntartói irányítás módját és eszközrendszerét.^[1]

A kormány felsőoktatással kapcsolatos, kezdettől fogva vallott nézeteit, a változtatások indokait jól bemutatja a 2010‐ben kidolgozott, majd 2011‐ben elfogadott Széll Kálmán terv, amely a következőképpen fogalmaz:

„Jelentős közpénzáldozattal olyan intézményeket is fenntartunk, amelyek nem szolgálják a gazdaság érdekeit, nem az értékteremtéshez, hanem összességében az államadósság növekedéséhez járulnak hozzá. Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába. Megfelelő kormányzati döntések hiányában a képzés szerkezete rossz, a reáltudományok és a műszaki ismeretek pedig arányaiban túl alacsony szinten szerepelnek a felsőoktatás programjaiban.”^[2]

Ezeknek a vádaknak egy része nehezen értelmezhető, illetve kétséges előfeltevéseken nyugszik, más része egyszerűen hamis, mint az elhelyezkedési nehézségekre való utalás.^[3] Ezeken az ingatag megállapításokon alapult a felsőoktatással szembeni teljes bizalmatlanságtól áthatott kormányzati magatartás.

A 2012‐es brutális forrásmegvonást a kormány azzal indokolta, hogy a felsőoktatás költséghatékonysága nem megfelelő. A felsőoktatásban a minőségi szempontok érvényesítését pedig egyre inkább a haladást akadályozó tényezőnek tekintették.

Minderre adatszerűen a későbbiekben térünk ki.

Az oktatási kormányzat – részben az Európai Unióval szemben fennálló kötelezettségek miatt – többször is megpróbált megfogalmazni egy felsőoktatási stratégiát. Végül 2014 őszére „Fokozatváltás a felsőoktatásban” címmel készült el először egy olyan, stratégiának nevezett irat, amit a kormány napirendjére is tűzött, majd 2016‐ban el is fogadott.

Ez a koherensnek a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető dokumentum először megállapítja, hogy 2014‐re „…a magyar felsőoktatás nemzetgazdaságunk egyik legsikeresebb, legversenyképesebb ágazata” le, de azután visszaköszönnek benne a korábbi alaptalan vádak, újabbakkal kiegészítve: a szöveg szerint a felsőoktatás el van kényelmesedve, mert „az intézmények valódi verseny és teljesítménykényszer nélküli helyzetben vannak, gazdálkodásuk sokszor pazarló, adminisztrációjuk bürokratikus, és számos szempontból idejétmúlt irányítási struktúrával rendelkeznek, ráadásul vezetőik illetve a hallgatói és oktatói közösség érdekei sem feltétlenül esnek egybe.”^[4]

A felsőoktatási stratégiával kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy hiányzik mögüle a helyzet mélyreható elemzése és a cselekvési programot megalapozó hatástanulmány. A problémák megközelítése gyakran egyoldalú, és az azokra adott válaszok nem állnak össze egy egységes rendszerbe.

Az elmúlt 9 év történéseinek megértése kapcsán egy további eseményt kell még megemlítenünk. 2008‐ban a jelenlegi kormánypártok népszavazást kezdeményeztek a tandíj eltörléséről, ami meg is történt. Ez akkor jól szolgálta rövid távú politikai érdekeiket, ugyanakkor hatalomra kerülésük után egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a tandíj hiánya akadályozza bizonyos kormányzati célok megvalósítását.

Az elmúlt években számos olyan törekvést figyelhettünk meg, amelyek célja a tandíj visszaállítása volt (ez több szak esetében lényegében meg is történt) úgy, hogy azt az állampolgárok ne vegyék észre.

A felsőoktatás állami irányítása, az autonómia minimalizálása

A Magna Charta Universitatum első alapelve leszögezi, hogy „az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai, gazdasági és ideológiai hatalommal szemben függetlennek kell lennie”. A mai magyar felsőoktatásban ez az elv nem érvényesül, bár a dokumentumot csaknem minden számottevő magyar egyetem rektora aláírta.

A 2011 óta (számos módosítással) hatályban lévő felsőoktatási törvény (Ftv, 2011) „a nemzet szellemi és lelki megújulását” állította középpontba, szemben az 1993‐as (konzervatív kormány által beterjesztett) és a 2005‐ös (szocialista‐liberális) felsőoktatási törvénnyel, amelyek az európai értékrendet szem előtt tartva, egybehangzóan az oktatás, tanulás és kutatás szabadságát tekintették a felsőoktatásra vonatkozó szabályozás alapelvének. A felsőoktatási törvény szövegében az autonómia szó nem is szerepel.

A 2012. január elsején életbe lépett, a korábbi alkotmányt felváltó alaptörvényben a következő megfogalmazást olvashatjuk: „A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, szervezett rendjüket törvény szabályozza. Az állami felsőoktatási intézmények gazdálkodási rendjét törvény keretei között a Kormány határozza meg, gazdálkodásukat a Kormány felügyeli.” Kérdéses, hogy az oktatás és a kutatás „önállósága” autonómiát, szabadságot jelent‐e, és hogy a szervezeti és gazdálkodási önállóság igen alacsony szintje melle mennyire érvényesülhet az oktatás, tanulás és kutatás szabadsága.

Az egyetemek rektorainak kinevezése felett a rendszerváltástól 2011‐ig az állam csak törvényességi felügyeletet gyakorolt, jóváhagyta az intézmény döntését. 2011‐től 2015‐ig a szenátus csak véleményezhette a rektori pályázatokat, a minisztérium számos esetben a helyben kialakult rangsorral ellentétesen döntött. Az első, később példaként követett esetet a Debreceni Egyetem rektorának 2013‐as kinevezése jelentette. Ekkor az egyetem szenátusa által kétharmados többséggel javasolt jelölt helyett egy olyan jelöltet neveztek ki, aki alulmaradt a megelőző véleménynyilvánító szavazáson.

2015‐től a szenátus visszakapta a jogot a rektorjelölt megválasztására – viszont addigra a rektori tisztség jelentősége sokat csökkent a kancellári rendszer 2014‐es bevezetése következtében. A kancellár az egyetemnek a rektor mellé rendelt, másik egyenrangú vezetője. Hatáskörébe tartozik az egyetem működtetése, azaz minden, ami nem kifejezetten akadémiai terület, mindenekelőtt a gazdasági, pénzügyi és igazgatási feladatok.

Az illetékes miniszter alárendeltje, az egyetemen senkinek és semmilyen testületnek nem tartozik felelősséggel. Együttműködési kötelezettsége van a rektorral és a szenátussal, de az illetékességi határok nincsenek pontosan meghúzva, és nem létezik semmilyen intézményesített mechanizmus az esetleges konfliktusok feloldására, így a gyakorlatban alakulnak ki a kancellári hatalom határai.

Az alaptörvényben deklarált oktatási és kutatási szabadság ennek következtében eléggé sajátos módon érvényesül. Papíron az egyetem vezetése kétfejűvé vált, valójában azonban az oktatási és kutatási kérdéseknek is van gazdasági, pénzügyi vonzata, így a kancellár az intézmény egész működésére súlyos hatással van.

A kancellárok belépésével lényegesen átírták az összes intézmény szervezeti és működési szabályzatát, sok helyen szélsőségesen centralizált igazgatási és gazdálkodási rendet hozva létre, ahol nem érvényesül a részterületekért való helyi felelősség, hanem elvben mindenben a kancellár dönt és mindenért ő felel.

Ennek megfelelően a kancellárok belépésével – a korábbi, takarékossági intézkedések által kiváltott csökkentés után – ugrásszerűen megnőtt a nem oktatói vagy kutatói státuszú egyetemi alkalmazottak száma^[5], a döntéshozatal viszont sokszor az abszurditásig lelassult.

A Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) 1993‐ban történt alapításától kezdve jelentős szerepet töltött be a magyar felsőoktatás minőségbiztosításában. Tevékenysége kiterjedt intézmények, képzési programok (szak létrehozása, indítása, PhD képzési programok) akkreditációjára és egyetemi tanári pályázatok véleményezésére.

Működésének függetlenségét törvény garantálta, így a MAB saját hatáskörben választotta meg elnökét. A 2011‐ben elfogadott felsőoktatási törvény gyökeres változást hozott: 11 hónappal mandátuma lejárta előtt menesztették a MAB testületét, az új testületi tagok felének és az elnöknek a kiválasztását az oktatásért felelős miniszter hatáskörébe rendelték. Szintén a miniszter dönthetett a Felülvizsgálati bizottság és a Felügyelő bizottság tagjainak kiválasztásáról.

A változtatások miatt az ENQA (European Association for Quality Assurance in Higher Education) 2013 novemberében monitorálásra kötelezte a MAB‐ot. Különösen nagy hangsúllyal esett latba a működéshez szükséges források garanciáinak és a testület függetlenségének a hiánya. Ezen döntés hatására a MAB működésének jogi szabályozását a szükséges minimális mértékben megváltoztatták, így 2015 tavaszán az ENQA‐val való konfliktus rendeződött. Ezzel együtt a MAB nem nyerte vissza korábbi jelentőségét a magyar felsőoktatási rendszerben, 2017‐től kezdve minden szaklétesítési kérelmet előzetes jóváhagyásra be kell nyújtani a miniszternek, és csak a tőle kapott engedély alapján lehet elküldeni a MAB‐nak.

Magyarországon azt, hogy milyen szakokon lehet diplomát kiadni, az akkreditációs követelményeknek való megfelelésen felül az egyes szakok képzési és kimeneti követelményeit (KKK) rögzítő kormányrendelet határozza meg. Ez nemzetközi összehasonlításban meglehetősen szokatlan megoldás, de már 2010 előtt is érvényben volt, és az egyetemek az induló újabb intézmények konkurenciájával szemben egyfajta minőségi garanciának tekintették.

2015‐ben a kormányzat a KKK‐k időszerűvé vált felülvizsgálata alkalmával törölt számos szakot. Ezek egy része egyszerű adminisztratív korrekció volt, azonban néhány szakot a tényekkel ellentétesen gazdaságtalannak ítéltek és megszüntettek, éppenséggel olyanokat, amelyeket a kormánnyal szemben kritikus társadalomtudományi műhelyek működtettek. (Ilyen volt például az önkényesen megszüntetett Társadalmi tanulmányok alapszak.)

2016/17‐ben azonban a kormány már másképp élt a fenti helyzetből eredő felhatalmazással. Előbb a kormánysajtóban boszorkányperekre emlékeztető vádakkal propaganda‐össztűz zúdult a Társadalmi nemek tanulmányával foglalkozó oktató‐ és kutatóhelyekre, egészen addig, hogy parlamenti vitatémává vált, vajon az ilyen műhelyek tudományos jellegűek‐e vagy sem.

A következő évben sor került a per előtt meghozott ítélet végrehajtására is, a Társadalmi nemek tanulmánya mesterszak képzési és kimeneti követelményeit törölték a kormányrendeletből – azaz ilyen diplomát ezután senki nem adhat ki Magyarországon, még önköltséges képzésben vagy magánegyetemen sem. Ekkor már nem hangzott el az álcázásként használt gazdaságossági érv, hanem egyszerűen arra hivatkoztak, hogy az ilyen programok tartalma nem felel meg a kormány társadalomképének – azaz nyíltan semmibe vették az akadémiai szabadságot.

Az intézményszerkezetet tekintve Magyarországon 2000‐ben végbement egy, a nemzetközi trendeknek megfelelő, nagyszabású integráció. Ezután egészen 2012‐ig az állam nem vállalt kezdeményező szerepet, azóta viszont a kormányzat hiperaktív módon nyúl bele az intézményi szerkezetbe.

Ebben a korábbi integrációs lépések kiegészítése és korrekciója, illetve valóságos problémák nem mindig átgondolt és sokszor az érintettek véleményét teljesen figyelmen kívül hagyó kezelése mellett súlyos szerepet kap egy másik tendencia: „kedvenc” intézmények létre‐ és kivételezett helyzetbe hozása.

Ilyen volt a Testnevelési Egyetem és az Állatorvostudományi Egyetem kiválása a Semmelweis Egyetemből (2014), illetve a Szent István Egyetemből (2016), szemben a korábbi integrációs törekvésekkel. Mindenekelőtt azonban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE, 2012) és a Pallas Athéné Egyetem (2016) létrehozása sorolandó ide.

A három meglévő intézményből, illetve karból (államigazgatás, katonai és rendőrtiszti képzés) létrejött NKE csak részlegesen tartozik a felsőoktatási törvény hatálya alá (pl. nincs kancellárja), működését külön törvény szabályozza. Új campusának építése a magyar felsőoktatásban rendkívülinek számító összegeket megmozgató beruházás, amely más fontos intézményeket lehetetlenít el, és súlyos környezeti károkkal jár.

Mindent összevéve éves átlagban egy NKE‐diákra háromszor‐négyszer annyi 118 közpénzt fordít a magyar állam, mint egy átlagos felsőoktatási hallgatóra.^[6]

Az új intézmény számára jogszabályi eszközökkel monopolhelyzetet biztosítottak a jogitól mesterségesen elszakított államtudományi képzésben, ezzel ellehetetlenítve a meglévő jogtudományi karok számos programját. Mivel a kormányzat a jogászképzésektől mindenütt megvonta az állami ösztöndíjakat, gyakorlatilag az NKE‐n van egyedüli lehetőség ma arra, hogy a jog iránt érdeklődő fiatalok magas tandíj nélkül folytassanak felsőfokú tanulmányokat.

Ezeknek a képzéseknek a központosítása hosszabb távon komoly gondokat vet előre egyebek között a közigazgatási és önkormányzati feladatok ellátásával kapcsolatban Magyarország elmaradott régióiban. A fővárosban diplomázók ugyanis korlátozott szándékot mutatnak a vidéken történő munkavállalásra.

A másik, a magyar felsőoktatás viszonyaihoz képest egészen kivételes támogatásban részesülő intézmény, a Pallas Athéné Egyetem – amely ma már Neumann János nevét viseli – a Kecskeméti és a Szolnoki Főiskola egyesítéséből jött létre. Az egyetemet a Magyar Nemzeti Bank finanszírozza Pallas Athénéről elnevezett alapítványain keresztül, amelyekbe árfolyamnyereségéből 2014‐ben 200 milliárd forintot utalt át, az óriási összeget jogellenesen kivonva a központi költségvetés alól.^[7]