Nem az az érdekes önmagában, hogy pénteken büntető-autoritárius és fajgyűlölő médiavihart vált ki jogellenes nyilatkozataival a magyar miniszterelnök, majd ezt kormányrendelettel erősíti meg ideológiailag és vonja vissza ténybelileg, majd elutazik külföldre, hogy részt vegyen valami újabb globálfasiszta csúcsrendezvényen, majd meg fog jelenni az Auschwitz fölszabadítása 75. évfordulóján rendezett problematikus megemlékezésen. Evvel jól összezavarja híveit és ellenfeleit, tehát megtartja a kezdeményezést, miközben az elbutult sajtó avval a jelentéktelen szamársággal foglalkozik, hogy a jelentéktelen Európai Parlamentben működő jelentéktelen „Európai Néppárt” nevű képződmény kizárja-e tagjai közül a Fideszt (tökéletesen mindegy), és evvel az álkérdéssel őrjíti szegény, félrevezetett kommentelőit. (A nyugati sajtó az európai ún. pártcsaládokat évekig meg se említi, és közönye jogos.)
A magyar állam nagy hatalmú vezetője a menekültügyhöz hasonló rasszista gyűlöletrohamot és „morális pánikot” indított be ismét – amellyel szemben a magyarországi politikai osztály és a magyar értelmiség gyáva hallgatásával fényeskedett, ami föl is tűnt a félhivatalos kormánylap glosszaírójának, de ő azt gondolja, hogy ez parancsszóra történt, holott nem kell ehhöz parancs, megy magától –, ám a két dolog különbözik.
A közel-keleti és afrikai menekültek mindenekelőtt nincsenek itt, nem itt laknak, nem innen származnak, nem itteni (magyar) állampolgárok, nem történelmi komponensei a magyar államnemzetnek. Ameddig az állam nem vállal értük felelősséget, addig csak a nemzetközi jog (ill. az „emberi jogok” nemzetek és államok fölötti, de elismert konstrukciója) védi őket, látjuk, mekkora sikerrel.
A magyarországi romák ellenben a történelmi államnemzet részei, teljes jogú magyar állampolgárok, a magyar állam alkotmányos védelmét élvezik, elvileg minden tekintetben egyenlők minden más magyar állampolgárral.
Mivel – szemben néhány más állammal, de megegyezőleg a francia-német, nem etnikai, hanem etatista-államjogi fölfogással – nálunk az asszimiláció államvallás, a romák védelmezői meg a viszonylag jóakaratúak számára a cigányok „magyarok”. (De az erdélyi magyarok nem románok, bár a magyarországi németek és szlovákok: magyarok. Bonyolultan hangzik, de minden soviniszta ösztönösen érti.) Ahogy vesszük. Mivel a „magyar” a közfölfogás szerint magyar (vagy legalábbis nem zsidó) etnikai eredetű, magyar anyanyelvű, fehér, formailag „történelmi” keresztyén egyházhoz (felekezethez) tartozó, lehetőleg heteroszexuális, egészséges, jól adaptált-integrált, törvénytisztelő, rendszeres adófizető, hazafias beállítottságú személy (mindenekelőtt: férfi), ezért az etnikai, felekezeti, világszemléleti, kulturális és dzsenderkisebbségek „magyarként” való osztályozása stratégiai jellegű, fluid, színjátszó, rosszhiszemű és önkényes értelmezéseknek kitett.
Tehát amikor a szó egyik (államnemzeti-jogi) értelemben „magyarnak” titulálják a romákat a „haladók” – s evvel paternalisztikusan és „fölülről” kötelezőnek nyilvánítanak bizonyos morális-kulturális normákat, amelyek teljesítésében a romák „egyelőre még” nem tökéletesek, de az oktatás majd kifehéríti őket, merci beaucoup –, akkor az etnicista „ellenség” a szó másik (etnokulturális) értelmében azt mondja, hogy a romák „nem az idén barnultak le”, tehát faji (rasszos) sajátosságaik döntők, azaz nem (vagy „nem teljesen”…) „magyarok”. De mindkét (a romákat egyaránt kívülről néző, tehát őket a bármilyen közösségbe nem természetszerűleg „befogadott”-nak kategorizáló) nézet hívei a romákat valahogy „hiányos magyarok”-nak tekintik, amivel egyszerre vitatja el tőlük a függetlenséget/különállást és a teljes egyenlőséget.
A romák szószólói ezeket a zavaros és nem egészen becsületes eszméket némi (árnyalatnyi) értelmezési különbséggel a magukévá teszik, és – akárcsak a régimódian asszimiláns, „polgári” zsidóké – retorikájuk kétségbeesetten üvölti, hogy „de hiszen mi is magyarok vagyunk”, míg a „magyar” cím odaítélésére hivatalosan följogosított áltekintélyek félrenéznek és hallgatnak.
„Ha megölsz is, imádlak én” – mondja a bölcs régi sláger. Ez a magyarhoni asszimiláns magatartás legtömörebb és legjobb összefoglalása.
Ezt várják el az összes kisebbségtől.
De a legrosszabb az asszimilációs politikai államvallásban a kikényszerített, gyakran jó szándékú őszintétlenség. Mint pl. annak a szemérmetes elhallgatása, hogy a magyarországi beás cigányok románul beszélnek (ezért jól értem őket és a dalaikat, mert tudok románul), a sajtóban „beás nyelvet” (!) emlegetnek – vagy „beás tájszólást”, ám ez melyik nyelvnek a tájszólása? –, mert hát elég baj, hogy valaki cigány, hát még ha egy másik államnép államnyelvéhez (pláne a románhoz!) ragaszkodik, pedig ugye „magyar kenyeret eszik”. Tele vagyunk az ehhöz hasonló hipokrízisekkel és szánt szándékú félhazugságokkal, és ezeket nem a rasszisták terjesztik. Azaz: nem az explicit, a „hivatalos” rasszisták.
De ez csak a szótár.
A romaellenesség ma nálunk általában nem náci jellegű: nem a fajok együttélésének a lehetetlenségét, tehát a romák fizikai megsemmisítésének vagy in corpore és in toto elűzésének a tanát fogadja el és hirdeti – az indiai eredetű romák elvégre „árják”, indoeurópaiak, az uralaltáji-finnségi-türk magyarok (a szláv és germán asszimilánsok kivételével, akik genetikailag egyébként többségben vannak már a középkori sírokban) meg nem azok, ha valakit ilyesmi érdekel –, hanem egy részben prefasiszta, részben posztfasiszta mixtúrát, amelynek vannak egészen archaikus összetevői is.
Az agrárius társadalmakban több ezer évig (és ennek megfelelően Kelet-Európában a legutóbbi időkig) a szociális státuszt mindenekelőtt a földtulajdonhoz fűződő jogok, jogosultságok, ill. személyi kötelezettségek határozták meg. Azok a populációk – a vallási-egyházjogi, tehát régebben ugyanakkor „állampolgársági” okokból elkülönített zsidók és a nomádnak tekintett romák –, amelyek e tekintetben nem voltak egyértelműen osztályozhatók, de földtulajdont a szokásos intézményi rendszerben többnyire nem szerezhettek, a domináns osztálykonfliktus és a domináns hierarchia („urak és parasztok”), illetve a legállandóbb politikai konfliktusok („szabad királyi városok” kontra nagybirtok, egyház kontra fejedelmi hatalom, király kontra főurak stb.) tekintetében marginálisak voltak, ezért kezdődhetett el esetükben a főbb rendeken kívül esőkként a rasszosítás már igen korán.
Válságperiódusokon kívül az állam és az uralkodó rendek közönyösek voltak a kívülállókkal szemben – a megtelepedettek megvetése a vándorló nomádokkal szemben (és megfordítva) ősi jelenség, ld. pl. a kóbor lovagsággal szembeni (melletti) régi, mitikus előítéleteket –, válságkorszakokban azonban a kívülállókat illette a jogon kívüli megtorlás, a bűnbakká nyilvánítás, üldözés végzete, természetesen mindenfajta „okság” jogi, szociális vagy morális bizonyítása nélkül. A „polgári halál” in nuce amúgy is a kívülállók potenciális tulajdonsága volt – a pellengér, a nyilvános korbácsolás, csonkítás, a nyilvános bűnbánat és megalázkodás minden nem konformnak minősülő tett vagy állapot büntetése lehetett –, de ez nem ment el a „normalizáló” kényszer általánosságáig, amely immár a kapitalizmus sajátossága (Peasants Into Frenchmen – hogy Eugen Weber híres és nagyszerű könyvének [1976] legalább a címére hivatkozzam).
A kapitalizmus egyik alapvonása a földtulajdonhoz való tulajdonosi és a földtulajdon hiányából származtatott szolgai viszony relativizálása, a „szabad munkaerő” (se földtulajdonos, se szolga/jobbágy nincstelenek) megjelenése (proletarizálás). A folyamat persze bonyolultabb, ld. Ellen Meiksins Wood téziseinek összefoglalását a kapitalizmus agrárius eredetéről itt és The Origin of Capitalism: A Longer View c. remek könyvét (1998, 2002).
A kapitalizmus kialakulása – és a többi borzasztó tőkés „transzformációs válság” – demográfiai katasztrófát is jelentett (ennek köszönhető a masszív amerikai kivándorlás, egyáltalán „Amerika” létrejötte), tömegnyomort, pauperizmust, iszonyatos lakáskörülményeket, gyermekmunkát, járványokat, alkoholizmust stb., stb. A szörnyű megrázkódtatás hatására az államhatalom fokozatosan megpróbált rendet teremteni, a lokális rendi-vallási-gazdasági-patriarkális ordo széthullásával az állampolgárok nyilvántartását, adó- és jogalanyokként való „rendszerezését”, általános jogokat és kötelezettségeket (pl. iskola- és védkötelezettséget) szögezett szembe, a „feudális” személyes függőség fokozatos megszűnésével a puritán és nemzeti-hazafias konformizmust, a kis települések szóbeliségével a manipulatív tömegsajtót (majd a rádiót), a faluközöségekkel az egyesületeket és í. t.
Itt a korábban a hűbéri-egyházközségi társadalmi rend intermundiumaiban vagy fehér foltjain meghúzódó cigányság „rendszerbe foglalása” is elkezdődött a kötelező katonai szolgálattal, a letelepedés („állandó lakcím”) erőltetésével, keresztyén térítéssel és mindenekelőtt a romák munkába állításával a tőkés ipari és mezőgazdasági üzemekben, a hierarchia legalján (idénymunkások stb.). Ekkor kezdett összekeveredni a romák etnikai-kulturális sajátszerűségeinek (oralitás, folklór, népnyelv, nomadizálás, nagycsalád, nemzetállami határok ignorálása, asszimilációs kényszerrel szembeni passzív rezisztencia) ideológiai elvetése (és hatósági üldözése) a korabeli nemzetiségi kérdéssel (vagyis az allogén kisebbségek ellen fölkeltett gyűlölettel és széleskörű állami represszióval Írországtól és Bretagne-tól Sziléziáig és Erdélyig). A nemzetiségek (meglehetősen sikertelen, erőszakos) „németesítése”, „oroszosítása”, „elmagyarosítása” volt a történelmi keret, amelyben a nem nemzetiségi jellegű, archaikusan különálló népességek (zsidók, cigányok) helyzetének „rendezése” megtörtént – innen származik a zsidók „felekezeti” különállásának megtartása (egyben masszív kikeresztelkedési, áttérési hullámok) mellett formális betagolásuk a többségi nyelvi és államnemzetekbe (a legmesszebbmenően éppen Magyarországon, vö. a névmagyarosítások másutt analógia nélküli hullámaival) –, ám a romák elhanyagolásának, a „rendezés” következetlenségeinek a folyamatossága mellett. A romák politikai szervezettsége, politikai részvétele minimális maradt.
Már a Monarchia idején elkezdődött a hanyatló faluból menekülő földművesek helyére költöző romák gazdaságilag reménytelen – máig tartó – kísérletezése a nagyon ritkán eredményes kisparaszti, törpebirtokos gazdálkodással és a rosszul fizetett, alacsony státuszú agrárbérmunkával. Ez politikailag-etnikailag ellenséges környezetben, szövetkezeti és hiteltámogatás nélkül másnak se sikerült volna, és a kelet-európai parasztság is kudarcot vallott benne, pláne ott – így Magyarországon –, ahol az enyhén kapitalizált, félig hűbéri kultúrájú nagybirtok fönnmaradt a földreform elsinkófálása miatt.
A „rendezés” legkeményebb és legkomolyabb kísérletét a „valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) – az „államszocializmus” kifejezés értelmetlen, mert azt a látszatot keltheti, mintha létezett volna nem állami szocializmus mint társadalmi rend, nem pedig mint forradalmi, rebellis mozgalom – hajtotta végre avval, hogy behajtotta a cigányság nagy tömegeit az új gyárakba, a városokba és a lakótelepekre. Az erőszakos, nagyarányú iparosítás és urbanizáció – máig mindannak az alapja, ami a kelet-európai modern civilizációkból hiányosan bár, de fönnmaradt – óriási munkaerő-szükséglete elsöpörte a marginális cigányságot és belevetette a nagyvárosi szubproletariátus (underclass) olvasztótégelyébe. Amit a régi kapitalizmus a maga antihumánus sovinizmusával és „kulturális” rasszizmusával rendszeresített, szabályozott és konformizált, azt a reálszoc – ezerszer sikeresebben, ám nem kevésbé kegyetlenül – társadalmasította a maga humánus, egyenlősítő és antinacionalista (nem internacionalista: ez tévedés) jelszavaival és rendőri-etatista kíméletlenségével. És persze munkahelyekkel, lakással, szerény életszínvonal-emelkedéssel, nyugdíjjal, egészség- és társadalombiztosítással a társadalom legalján, de immár a társadalmon belül.
Az előítéletek megmaradtak – ill. meg- és újjászülettek –, de többé nem a kívülálló, faluszéli, országúti nomádok ellen, hanem a legveszélyesebb módon: a társadalmon belül élő, mégis szimbolikusan társadalmon kívüli „elemek” mítoszának formájában.
A „szocialista” állam a hétköznapokban eltűrte („közegei” informálisan művelték és bátorították) a cigányellenes rasszizmust, de ideológiailag tiltotta. A reálszoc rend bomlását a „reformközgazdászok” és piacosító-pluralizáló pártkáderek, no meg a demokratikus ellenzék (szamizdat, röpülő egyetem, liberális-demokratikus antikommunizmus) megjelenésénél is jobban (vészjóslóbban) illusztrálta a Kádár-kor legfontosabb ideológusának, Moldova Györgynek a népszerű cigányellenes könyve, amely egyben a rendpárti büntetődemagógia erejét is jelezte. (Az, hogy a naiv szerző magát nem annak tekintette, ami volt – hivatalos állami szócsőnek –, hanem amolyan plebejus lázadónak, csak növelte a dolog hitelességét, álbalossága pedig jól leplezte fasisztoid [nem náci, inkább amolyan peronista] beállítottságát.) Moldova máig az egyik legolvasottabb magyar író, hatása gigantikus, sokkal nagyobb, mint Csurkáé. A szélsőjobboldal – eredeti csomagolásban – középosztályi jelenség.
A plebejus fajgyűlölet csak az úrellenes, elitellenes szociális demagógia formájában nyilvánulhat meg, amint ezt a jelenlegi magyar miniszterelnök is fölismerte. Hiszen összekapcsolja a „munkakerülő” cigányság rágalmazását, gyalázását az univerzális okkult elit, a „Soros” finanszírozta jogvédő szakértelmiség judeobolsevista-judeoliberális háttérhatalmi-árnyékhatalmi globális intrikáinak tárgyi tartalom (és bizonyíték) nélküli „leleplezésével”. (Persze azt nem ő mondta, hogy a cigányság a zsidók biológiai fegyvere. Isten őrizz.)
A miniszterelnök úrnak egyrészt nem drága a teljes jogrend fölborításával játszadozni, ha ez netán szavazatokat hozhat (bizonyára hoz: ezért hallgatnak az ellenzéki pártok, kivéve az egy szem Bangónét, aki egykönnyen leleplezhető koholmányokkal véli szolgálhatni a jogegyenlőség nemes ügyét), a rasszizmust meg ugyanabban a mondatban tagadja le, amelyben épp csinálja, másrészt azonban valami sokkal fontosabbat művel.
A cigányság besorolása a proletariátusba és a keleti jóléti állam alsó szintű védelmi hálójába – az egyetlen jó dolog, bármilyen durván folyt, amit kelet-európai állam valaha a legnagyobb itteni etnikai kisebbség javára tett, bár csak az iparosítás, a fölhalmozás érdekében tette – a reálszoc államokban az 1989 utáni piaci fordulat, privatizálás, ipartalanítás, tömeges munkanélküliség, általános visszafejlődés, gazdasági-szociális-kulturális összeomlás folytán visszavonatott.
A lakótelepekről a cigányok egy része visszamenekült a faluvégre, az ingázók meg ottragadtak. A fehérek elmentek a nagyvárosba vagy Nyugatra dolgozni, a szakképzetlen munkásoknak megmaradt a munkanélküliségnek különösen pusztító, mert röghöz kötő formája: az ún. közmunka. A tönkrement falvak (ahol nincs posta, bankfiók, orvosi rendelő, könyvtár, művház, bolt, kocsma, presszó, közművek, rendes iskola, rendőrőrs, óvoda, pap, csak a „polgármester”-nek csúfolt helyi bandagazda, ahol az egyetlen intézmény a tévé, ahol a szegények fosztogatják a szegényeket, ahol az egyetlen örömforrás az alkohol meg a herbál) nem nyújtanak emberhez méltó életkörülményeket.
Ezeket a tehetetlen, boldogtalan, szenvedő közösségeket kell okolni a „magyar nemzeti társadalom” kudarcáért, hiszen minden kapitalizmus, minden polgári társadalom legfontosabb politikai-világnézeti célja az osztálykonfliktus relevanciájának vagy akár a puszta létezésének a letagadása, és ebben a kapitalizmus mindig telt ház előtt, zúgó tapsvihar közben, ünnepelt primadonnák és szubrettek közreműködésével triumfál. A fizető közönség éljenez és pompásan mulat.
„Megállj, megállj, kutya Szerbia.” „Serbien muß sterbien.”
„Les sales boches!” (Vö. Ambrus Zoltán nevezetes írásával. Igaz, pedig csak franciaellenes háborús propaganda.)
Satöbbi.
De a külső ellenség soha nem akkora kasszasiker, mint a belső. Az osztálykonfliktust nem csak ideológiailag stilizálják át etnikai konfliktussá, hanem csakugyan etnikai konfliktussá változtatják. A szegénységért a legszegényebbek a hibásak. A munkanélküliségért a munkanélküliek a felelősök – ha netán romák; és a legtöbb reménytelen helyzetben lévő munkanélküli falusi és mezővárosi roma. Ennek következtében igazolható a bármiféle színű-fajtájú munkanélkülinek járó segély egyedülálló és egyedülállóan problémátlan megszüntetése („közmunka” álnéven). „Segély helyett munkát adunk” – mondja a magyar államvezető. Természetesen nem „munkát adnak”, hanem mesterséges munkaerőhiányt teremtenek a kényszerű kivándorlás révén. De a „közmunkával” gyakorlatilag kizárják a munkakeresésből (és az állami szociális-egészségügyi-oktatási-kulturális támogatásokból) a legszegényebbeket, köztük a romákat. Mindezt a társadalom, a közvélemény támogatásával vagy utálkozó beletörődésével.
Az underclass tönkremenetele – amint ezt Kelet-Európa mellett latin-amerikai példák illusztrálják a legfélelmetesebben – az informális, pl. bűnözői-alvilági struktúrák hatalomátvételét okozták azokon a nyomortelepeken, ahonnan a tőke és az állam kivonult.
Ezt az államfönntartó rasszizmus az indiánok, feketék és romák faji tulajdonságainak rója föl az unásig ismert régi sikerrecept szerint. (A morális tulajdonságok és a szellemi beállítottságok és a társadalmi viselkedési minták nem öröklődnek, amint ezt minden gimnazista tudja vagy tudhatná, ha tanulna. A bőrszín meg az orrméret meg a sötét, hullámos vagy göndör haj viszont öröklődik. A kritikai meg a humorérzék sajnos nem.)
A cigányellenesség nagyszerű eszköz.
Nemcsak az egyik oka és ürügye, hanem egyben a legfőbb igazolása a társadalmi igazságtalanságnak.
Meggyőz róla sok százezer embert, hogy helyes elfogadnia az igazságtalanságot és a jogtalanságot (és az egyenes törvénytelenséget), mert ez a romákat IS sújtja. Inkább kínlódjanak az én fajtámbeliek is, csak nehogy a romákat istápolja a társadalom és az állam. Ez nagyon kényelmessé teszi az uralkodó osztály és a polgári állam dolgát.
Persze az egyik ismeretes kiút a nyomorból és a szerencsétlenségből a minőségi oktatás, amely önmagában gyönge eszköz, hiszen hogyan tanulnának jól a szegény cigánygyerekek a fűtetlen otthonukban, a nyomor miatt széthullott családjukban, az intézményi, fegyelmezett viselkedéshez mintát nem mutató – posta, bolt és könyvtár nélküli – településeiken? Nevetséges. De még ezt is megtagadják tőlük ott, ahol valamennyire lehetséges. A romák helyzetének javítása a legtágabban értett szociálpolitika gyökeres reformjával lenne csak (úgy is nehezen) elérhető, ennek a legfőbb akadálya pedig éppen a cigányellenesség. A romákat nem tekintik teljes értékű, racionális lényeknek, akikre rá lehet bízni saját ügyeik irányítását, ezért nem kaphatnak pénzt, hanem mindössze „dologi juttatásokat”, amelyek használatát az elöljárók írják elő – persze ilyenek sincsenek… –, a függés hűbéri, de a hűbérúr védelmi-ellátási kötelezettsége nem áll fönn.
Mindezek erkölcsileg tűrhetetlen aljasságok.
De semmire se megyünk a morális ítélkezéssel (bármennyire indokolt: és szerintem az), ha nem látjuk be: a jelenlegi társadalmi rendnek, különösen az itteni autoritárius, népellenes és fajüldöző változatának szüksége van a cigányellenességre, amely a rendszer stabilitásának egyik záloga, s amelyet épp úgy támogatnak az ellenzéki választók, mint ahogyan támogatták az embertelen menekültellenes politikát, s ahogyan az ilyesmit mindenütt támogatják a fönnálló hívei.
Soha nem lehetett volna megszüntetni Amerikában a mostanihoz képest nagylelkű (de Európával összehasonlítva kegyetlenül szűkkeblű) jóléti és szociálpolitikát, ha nem ellenezte volna hol nyíltan, hol suttyomban a fehér többségi közvélemény, hogy munkanélküli feketék és latinók segélyt kapjanak.
Föl se merülhetne a majdnem korlátlan fegyvertartás lehetősége az Egyesült Államokban (ami az erőszakos bűnözés terjedésének egyik oka), ha a bűnözés gondolata nem kapcsolódnék össze a fekete „deviancia” gondolatával, holott az etnikailag specializált törvénytelenség társadalmi okai évszázada közismertek és orvosolhatók (lennének).
Éppen ezért a széleskörű, államilag támogatott cigányellenesség miatti erkölcsi fölháborodás, amelyben osztozom és amelynek a mértékét és az elterjedtségét keveslem, sajnos nem elegendő, habár szükséges.
Az ellenzéki politikai osztály, Parteiwesen és értelmiség rémületes sunyítása a menekült- és a romakérdésben semmi jóval nem kecsegtet az esetleges „demokratikus” hatalomátvétel esetére (ha ugyan megbukik Orbán Viktor 2022-ben, 2026-ban vagy 2030-ban). Nem nagy ügy, hogy a cigányozó marosvásárhelyi polgármester, Dorin Florea ellen voltak kisebb tüntetések (ott helyben és Kolozsváron), de itt még ennyi se történt a magyar miniszterelnök gyalázatos kijelentései miatt. Az ilyen beszédet – különösen köztisztviselő esetében – tilalmazza a jog. Nem számít. A legismertebb magyar „politológus” erre a következőt mondta: „a kormányoldalon kommunikációs témakeresés zajlik”. Jó, nem? Az igazságügyi államtitkár, dr. Ezmegaz „deviáns kisebbségről” makog és vakog. Senki nem intette le. Budapesten megint megünneplik a „kitörést”, azaz a Wehrmacht és a Waffen SS hősiességét a „Becsület Napján”, bár itt talán majd elkurjantja magát az a pár ember, akit lefegyverző egyszerűséggel „antifasiszta csürhének” nevez az egyik orbánportál.
Gyalázat, igen. Rágalmak, uszítás. Posztfasizmus, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
De azt kell mondanunk mindenkinek az ellenzéken, különösen az ilyen-olyan baloldalon (ha van), hogy soha nem lesz eredményes küzdelem a társadalmi igazságosságért és a demokratikus humanizmusért (hogy csak ilyen ildomos fogalmakat használjak), ha a cigányellenességet nem nevezzük nevén – mint a rendszerstabilizálás leghatalmasabb eszközét és a magyar lakosság majdnem konszenzuális, represszív-önelnyomó meggyőződését és a kelet-európai politikai-szociális patológia fő kórokozóját –, és ha nem jelentjük ki egyértelműen, hogy a romák mellett állunk, szeretjük, tiszteljük, becsüljük őket. És hálásak vagyunk nekik, hogy még nem hajítják ránk a rég megérdemelt bombákat. Köszönjük, drága testvéreink.
