Január harmadikán amerikai légitámadás ért egy konvojt a bagdadi nemzetközi repülőtéren, Irakban. A támadásban meghalt Kászim Szulejmáni, akit az utóbbi években az Iráni Iszlám Köztársaság második legbefolyásosabb emberének volt szokás tekinteni, rögtön az iráni legfelsőbb vezető, a nyolcvanéves Ali Hámenei ajatollah után. A rakétatámadásban meghalt továbbá Abu-Mahdi Al-Muhandisz is, egy iraki paramilitáris szervezet, a Hasd al-Sábi (Népi Mozgósítási Erők (NME) helyettes vezetője. A konvoj, amiben a gépkocsi haladt, ehhez a paramilitáris szervezethez tartozott.

A bagdadi repülőtéri merénylet csak néhány nappal az után történt, hogy iraki NME tagok és azok támogatói megostromolták a bagdadi USA-nagykövetséget, miután az Egyesült Államok rakétatámadásokkal sújtotta a Kataib-Hezbollah nevű szintén iszlamista paramilitáris szervezet állásait Irakban és Szíriában. A Kataib-Hezbollah nem azonos a libanoni központtal működő, jól ismert nemzetközi szervezettel, a Hezbollahhal, hanem az NME részeként működik, és vezetője éppen az amerikai rakéták által meggyilkolt Al-Muhandisz volt. Bizonyos értelemben persze ezek az iraki és szíriai támadások is válaszcsapásként értelmezhetők, merthogy még 2019. december 27-én az NME szervezetén belül működő Irán-barát milíciák megtámadtak egy iraki katonai létesítményt, megölve ott egy amerikai civilt és megsebesítve több amerikai katonát.

Ki az a Kászim Szulejmáni?

Kászim Szulejmáni az Iráni Forradalmi Gárda egyik elitszervezetének, a Kudsz nevű egységnek volt a vezetője. Az elmúlt húsz évben túlélt számos merényletkísérletet, amelyet többnyire nyugati, izraeli vagy arab ügynökségek hajtottak végre ellene. Az Iráni Forradalmi Gárda 1979-ben jött létre az országban végrehajtott iszlamista forradalom vívmányainak védelmére, ez tehát gyakorlatilag az iráni rezsim karhatalmi ereje.

A Kudsz, amelyet Szulejmani 1998 óta vezetett, egy ezen belül működő elitegység, amely elsősorban a külföldi hadműveletekért, külföldi hírszerzésért felelős, és ezen a szervezeten keresztül nyújt támogatást az iráni állam több síita hátterű iszlamista paramilitáris szervezetnek szerte a Közel-Keleten. De a Kudsz támogatta például a szíriai Aszad-rezsimet az Iszlám Állam felszámolásáért folytatott harcban, együttműködve többek között az amerikai erőkkel is.

Az iráni állam által támogatott szervezetek közé tartozik a fent említett, libanoni központú Hezbollah is, amely egyfelől politikai pártként működik Libanonban, másfelől az államtól független entitás. Saját hadereje van, szociális szolgáltatásokat is nyújt, így tehát amolyan állam az államban. Ezt a szervezetet tavaly Mike Pompeo amerikai külügyminiszter terrorszervezetnek minősítette, és van is ebben valami, mert a szervezet számos olyan műveleteket végrehajtott az idők során, amely terrorcselekménynek minősíthető. Ebben az értelemben biztosan megáll az a nyugati vezetők által gyakran hangoztatott állítás, hogy az iráni rezsim terrorszervezeteket támogat. De hogy lássuk, mennyire nem konszenzusos ez a minősítés:

Németország például sokáig nem volt hajlandó terrorszervezetnek minősíteni a Hezbollahot, a szövetségi parlament mindössze pár héttel ezelőtt, december 19-én fogadott el egy indítványt, ami sürgeti a német kormányt a Hezbollah németországi tevékenységének betiltására.

Kászim Szulejmáni derűs természete és jó megjelenése miatt Iránban a lakosság körében igen népszerű volt. Sokan – különösen a merénylet után – nemzeti hősként, mártírként tekintenek rá, még a rezsimet egyébként erősen bírálók is. Személye az évek során az iráni nemzeti önrendelkezés szimbóluma lett. Csillaga azután kezdett emelkedni, hogy 2018 májusában Donald Trump amerikai elnök egyoldalúan felmondta a nyugati nagyhatalmak, Kína és Oroszország által is támogatott, 2015-ben létrejött iráni atomalkut. 

A csendes háború

Az atomalku megkötését még Barack Obama elnök kezdeményezte, és az iráni nukleáris tevékenység ellenőrzése, korlátozása volt a célja. Miután Trump felrúgta az egyezséget, Irán megerősítette a nukleáris fegyverkezését, aminek hatására az Egyesült Államok a korábbiaknál is súlyosabb gazdasági szankciókat vetett ki az országra. Ekkor kezdődött el az a csendes háború, amelynek állomási között volt például egy amerikai drón lelövése, amely az amerikaiak szerint nemzetközi vizeken, az irániak szerint viszont a saját légterükben történt.

Az iráni hatalom arra törekszik, hogy erősebb ellenőrzés alatt tartsa a Perzsa-öböl hajózási útvonalait, különös tekintettel a Hormuzi-szorosra. A Hormuzi-szoros esetleges lezárása, amit Irán tulajdonképpen bármikor megtehet, a nyugati nagyhatalmak rémálmát váltaná valóra, hiszen a világ aktív olajkészletének harminc százaléka halad  át ezen a tengeri útvonalon. Az amerikai-iráni konfliktus eszkalálódásának már csak ezért is nagyon súlyos világgazdasági következményei lehetnek.

A csendes háborúban hirtelen megnövekedett a jelentősége annak, hogy Irán mekkora befolyásra tud szert tenni a térségben. Ezért Kászim Szulejmáni pozíciója az utóbbi években nagyot erősödött. Sokat elárul az a tény, hogy az utóbbi időben gyakran mutatkozott Ali Hámeneivel, Irán teljhatalmú vezetőjével.

Az Egyesült Államok közel-keleti katonai jelenlétét általában azzal szokás indokolni, hogy az segít a térség stabilitásának, biztonságának megőrzésében. Az amerikai hadihajók jelenléte a Perzsa-öbölben a kereskedelmi hajózás biztonságának fenntartását hivatott elősegíteni. Dzsavad Zarif, iráni külügyminiszter viszont egy az Al Jazeera hírtelevíziónak adott interjúban 2019 augusztusában azt mondta, tapasztalata szerint az USA és más idegen flották jelenléte a Perzsa-öbölben soha nem eredményezett biztonságot.

„Nagyon rossz emlékeink vannak arról, amikor egy amerikai hadihajó lelőtt egy iráni utasszállító repülőgépet 1988-ban, megölve ezzel 290 utast – mondta –, szóval azt gondoljuk, a legjobb, amit az USA a tengeri hajózás védelmében tehet, hogy békén hagyja a népet”.

Nos, ebből az elsietett általánosításból is jól látszik, hogy az iráni vezetés nem kifejezett támogatója az USA katonai jelenlétének a térségben. Az iráni álláspont szerint az USA-nak és más nyugati nagyhatalmaknak nem feladata a térség stabilitásának megőrzése, azt nyugodtan rá lehet bízni a térség országaira, amelyek képesek maguk intézni a saját ügyeiket. Az amerikai kormányzat ezzel szemben úgy látja, Irán befolyásának növekedése a térségben és a nukleáris fegyverkezés komoly fenyegetést jelent a nyugati világra.

Az USA-val szembeni elutasítás nem új keletű az országban. 1979-re vezethető vissza, az iszlamista forradalom kezdetére. Az előző iráni rezsim jóval szorosabb kapcsolatot ápolt az USA-val, amit jól mutat, hogy a lakosság egy jelentős része amerikai bábnak tekintette a fényűző körülmények között uralkodó Mohamed Reza Pahlavi sahot.

Pahlavi sah olyan nyugatbarát, modernizációpárti rendszert épített az országban, amely nélkülözte a nyugati demokráciákra jellemző intézményrendszert és általános szabadságjogokat. A mélyen vallásos síita muszlim lakosság akarata ellenére betiltották a hidzsáb (női fejkendő) viselését, és számos olyan intézkedést hoztak, amelyek kiváltották a lakosság ellenszenvét. A korrupció és ezzel párhuzamosan a vidéki lakosság nyomora, az alacsony szintű alapszolgáltatások a hetvenes évek közepére elviselhetetlenné váltak, ám mindeközben a sah többé-kevésbé továbbra is élvezte a nyugati hatalmak támogatását.

Mohamed Reza Pahlavi a második világháború idején nyugati segítséggel került hatalomra. A németbarát, de papíron semleges politikát folytató apját puccsolta meg, és később, amikor az ötvenes években a nép rövid időre elkergette, szintén nyugati nagyhatalmak segítették vissza a hatalomba. Irán a nukleáris technológiát is az USA-tól kapta, amely abban az időben az ország stratégiai partnerének számított.

Nos, az amerikai vezetés 1979-től okkal feltételezhette, hogy a technológia az USA nézőpontjából immár rossz kezekbe került. Az iszlamista forradalom gyökeres fordulatot hozott az ország nemzetközi kapcsolataiban. Az amerikaellenesség mint az ország önrendelkezésének feltétele a politikai köztudat részévé vált. 1979. január 20-án 52 amerikai diplomatát és civilt ejtettek túszul, miután iszlamista egyetemi hallgatók egy csoportja elfoglalta az USA teheráni nagykövetségét. A túszdráma 444 napig tartott, és az iráni–amerikai kapcsolatok eszkalálódáshoz vezetett.

Pedig alig egy évvel korábban, 1977 karácsonyán, amikor Jimmy Carter amerikai elnök hivatalos látogatást tett Iránban, még köszönetet is mondott az iráni sahnak, és az országot nevezetes beszédében a „stabilitás szigetének” nevezte. Az amerikai hatalom és a sah azonban elszámította magát. Senki sem gondolta komolyan, hogy a nyugatias rezsim bukását konzervatív vallási fundamentalisták fogják előidézni, sokkal inkább tartottak kommunista hatalomátvételtől. Holott a több évtizede tartó modernizációs kísérlet, a vallásgyakorlás korlátozása ellenére a muszlim lakosság erősen ragaszkodott a hagyományaihoz.

Ezt a helyzetet jól érzékkel fordította saját hasznára a párizsi emigrációban élő Ruholláh Homeini ajatollah, az iszlamista forradalom vezetője, aki vallási és politikai üzeneteit magnószalagon csempészte be az országba. A szalagokat másolták, és az ajatollah üzeneteit mecsetekben terjesztették, elérve ezzel a kiábrándult és a hagyományos értékek felé forduló lakosságot.

Ruholláh Homeini ajatollahot a hetvenes évek végén mint politikai ellenállót és spirituális vezetőt a nyugati sajtó lelkes publicistái Mahatma Gandhihoz hasonlították. Homeini a magnószalagos technikával tulajdonképpen az első olyan forradalmi vezető volt, aki a közösségi média módszerével tett szert hihetetlen népszerűségre.

A hatalomátvétel után nem sokkal azonban kiderült, hogy a nyugat által romantizált spirituális vezető véreskezű diktátorként számol le politikai ellenfeleivel.

Az ország, ahol a szankció életmóddá vált

Az USA által Iránra 2018-ban kivetett gazdasági szankciókról (nukleáris szankciók) Dzsavad Zarif külügyminiszter azt mondta, az egyet jelent a háborúval. Szerinte az USA a gazdasági szankciók bevezetésével lényegében háborút indított Irán ellen. Ami ha nem is értelmezhető nyílt háborúként, erős beavatkozást jelent az ország életébe: A lakosságra nézve pedig súlyos következményekkel jár. A gazdasági szankciók legfőképpen ugyan az olajüzletet és a bankszektort célozzák, ám hatással vannak Irán egész gazdaságára.

A legtöbb iráni állampolgárnak a szankció egyet jelentett az inflációval. A zöldségfélék ára egy év alatt másfélszeresére, a tejtermékek ára a duplájára nőtt. A gyógyszerek ára is jelentősen emelkedett egy év alatt, de a drágulás még csak a kisebb gond. Néhány külföldi gyógyszer importja elmaradt, és bár Iránban a gyógyszergyártás igen fejlett, bizonyos életmentő gyógyszereket, vagy például a hepatitis egy fajtája elleni védőoltást nem lehet beszerezni.

 A szankciók az ipar és kereskedelem legtöbb területére hatással vannak, ahogy a lakosság életére, életmódjára és gondolkodására is. A politikai válságot azonban a benzin árának emelése hozta el. 2019. november 15-én az iráni vezetés a gázolaj literenkénti árát 10.000 riálról 15.000 riálra emelte (ez magyar forintban kifejezve alig 40 forintos literenkénti árat jelent), és a lakossági fogyasztást gépkocsinként havonta 60 literben korlátozta. A 60 liter feletti fogyasztás esetén a literenkénti ár már ennek duplája, 80 forint. Ez a bejelentés annyira érzékenyen érintette a lakosságot, hogy órákon belül tüntetések kezdődtek országszerte, 22 városban.

Az azóta is tartó tüntetésekben január elejéig mintegy 1500 ember halt meg, több mint 4800-an megsebesültek, és letartóztattak több mint 7000 embert. A tüntetések bár elsősorban a szankciók okozta nyomor miatt indultak el, rendszerellenes tiltakozássá fejlődtek.

Az iráni lakosság igen megosztott az iszlamista rezsim megítélésében. A mecsetekben a muszlimoknak előírt pénteki imák lényegében a politikai propaganda eszközeivé váltak az utóbbi évtizedekben. A lakosság konzervatív részéhez tehát könnyedén eljut a politikai vezetés mondandója. A fiatalabb, képzettebb, nagyvárosi lakosság nagy része azonban mára elfordult a vallástól, és nyugatias, szekuláris rendszert követel, amelyben hozzáférhetővé válnának a nyugati kulturális vívmányok, és előtérbe kerülhetnének az emberi jogok.

Az iszlamista rezsim a saria egyes elemeit beemelte a törvénykezésbe, így például azok a nők, akik nyilvános helyeken nem viselnek fejkendőt, hosszú börtönbüntetésre számíthatnak, a homoszexualitást halállal rendelik büntetni az országban, és számos emberi jogi aktivistát, értelmiségit bebörtönöztek, halálra ítéltek vagy emigrációba kényszerítettek az elmúlt négy évtizedben.

A tüntetések kitörésével az USA gazdasági szankciói, úgy tűnik, végül elérték a céljukat.

A lakosság az iszlamista rezsim ellen fordult, a fennálló hatalom destabilizálódott, az ország elöregedett vezetése pedig igen nehezen kezeli a konfliktust.

Ebben a lélektani pillanatban került sor az ország egyik kivételesen népszerű vezetője, Kászim Szulejmáni likvidálására. Kérdéses, hogy ez az akció milyen hatással lehet a tömegmozgalomra.

Az iraki szál

A 2020. január 3-i amerikai dróntámadás másik áldozata az iraki Abu-Mahdi Al-Muhandisz – hasonlóan Kászim Szulejmánihoz – igen befolyásos személy volt. Az 56 éves Al-Muhandisz iraki-iráni kettős állampolgár volt. Politikai pályafutását az iraki síita Iszlám Dawa Pártban kezdte, amelyet 1980-ban Szaddam Husszein iraki elnök betiltott, tagjait pedig halálra ítélték. 

Al-Muhandisz több társával az akkor már iszlamista Iránba menekült. Kapcsolatokat épített, támogatást szerzett, és Szaddam Husszein ellen szervezkedett. 1983-ban Kuvaitban halálra ítélték az ottani amerikai és francia nagykövetségek ellen elkövetett bombatámadásokban való részvétel miatt, de elmenekült az országból. 

Szaddam Husszeint 2003-ban az USA katonai erővel elmozdította. Al-Muhandisz a 2005-ös iraki parlamenti választások után rövid ideig parlamenti képviselő volt. Később részt vett az iráni Kudsz támogatását élvező, amerikaellenes Kataib-Hezbollah nevű szervezet megalapításában, amelynek a szervezeti felépítése titkos ugyan, de a vezetője lényegében Al-Muhandisz volt.

2018-ban Irakban az NME tagjaként maga is részt vett a „Bosszú a mártírokért” elnevezésű hadműveletben, amelynek keretében az iraki légierő és az USA vezette katonai koalíció támogatásával megsemmisítő csapást mértek az Iszlám Állam maradványaira. Al-Muhandiszt ugyanakkor Irán emberének szokás tekinteni Irakban, és a tavaly ősszel Bagdadban megindult tüntetések részvevői ilyen módon a legkevésbé sem szimpatizáltak vele.

Amerika-ellenes, Irán-ellenes, szociális

2019 októberében Irakban országszerte tüntetéssorozat indult. A tüntetők kezdetben jellemzően elégedetlen, fiatal városi lakosok voltak, akik elsősorban a 16 éve (Szaddam Husszein elmozdítása) tartó, egyre fokozódó állami korrupció ellen tiltakoznak.

Amerika-ellenesek, ellenzik az iráni befolyás erősödését, tiltakoznak az alacsonyan tartott bérek, a munkanélküliség és a közszolgáltatások alacsony színvonala miatt. A tüntetéseknek tehát baloldali, szociális karaktere is van. A tüntetők felelőtlennek tartják az iraki kormányt, amiért engedte, hogy az amerikai megszállás (2003-2011) után oligarchák és paramilitáris szervezetek vegyék át az uralmat az ország fölött. Noha Irak több olajat termel, mint az Egyesült Arab Emirátusok, ennek az előnyeit a lakosság nem élvezheti, a tüntetők úgy vélik, hogy az olajbevételeket nem jól használja fel a hatalom; kórházak és utak építése helyett az állami korrupció nyeli el hasznot.

Habár a tüntetések során kezdetben főképp a nappali órákban békés tömegek vonultak az utcára, és a tiltakozók a társadalom minden rétegét reprezentálták, hamarosan egyre gyakoribbá vált, hogy külvárosi fiatalok éjszaka Molotov-koktélokkal támadtak különböző célpontokra. Gumiabroncsokat gyújtottak fel, és általában erőszakos magatartást tanúsítottak. A kormányzati erők válaszul könnygázzal, forró vízzel, gumilövedékkel, később éles lőszerrel védekeztek a tömeg ellen. A tüntetéseknek az iraki egészségügyi minisztérium 2019. december közepi adatai szerint több mint 500 halálos áldozata, és 21 ezer sérültje van, ám a tényleges szám ennél jelentősen nagyobb lehet.

Sokan azt hihetik, hogy a bagdadi USA-nagykövetséget 2019. december 31-én megostromló tömeg azonos az októberi tüntetések résztvevőivel, a mozgalom azonban elhatárolódott a nagykövetségnél történtektől, ami nem csoda, hiszen azt valójában Irán által támogatott milíciák tagjai és azok támogatói hajtották végre. Azzal mindenesetre, hogy az iraki kormányzat a bagdadi merényletet követően határozatot hozott az amerikai csapatok kiutasításáról, az októberi tüntetők egyik követelése máris valóra válhat.

Hogy az iraki és iráni népi mozgalmaknak milyen kilátásai vannak a közeli jövőben, nehéz megjósolni.

Irán esetében a Kászim Szulejmáni ellen elkövetett merénylet akár emelheti is az iszlamista rezsim társadalmi legitimációját, és így az amerikai beavatkozás visszájára is elsülhet.

Nehéz idők jönnek.