Pap Szilárd István december elején megjelent ’Van még jövője a NATO-nak?’ c. cikkében a NATO létrejötte kapcsán ír arról, hogy „a NATO mindenképp az USA globális primátusát építő, és egyben szép ideológiai köntösbe öltöztető intézmény volt”, mely elsősorban azért jött létre, hogy a kölcsönösség ’wilsoni fügefalevelei’ mögé rejtve legitimálja Washington globális katonai jelenlétét. Szerinte, mivel a mai hatalmi-politikai rendszerben nincs szükség köntörfalazásra, így nincs szükség a NATO-ra sem.

Bár véleményem szerint a cikk végkövetkeztetése téves, most mégsem ezzel foglalkoznék, hanem inkább  a konklúzió szempontjából is perdöntő kérdéssel. A cikk azt állítja, hogy a NATO létezésének célja az USA hegemóniájának elfedése volt, illetve e cél érdekében is jött létre:

„A második világháború után tehát szükség volt olyan – elvileg kooperáción alapuló – szövetségi rendszerek kialakítására, amelyek révén Washington legitimálni tudta globális katonai jelenlétét.”

Ez a meglátás téves. Bár a 70-es évek újbalos revizionista történészei szerették a NATO alapításának körülményeit más fényben láttatni, az azóta eltelt években az akadémiai konszenzus tovább vonult: mára tudjuk, hogy eredetileg a NATO-t az USA a háta közepére sem kívánta. 1948-ra kétszer jöttek haza százával-ezrével a koporsók Európából, éppen aláírták a 12,6 milliárd dollárról szóló Marshall-segélyt, arról nem is beszélve, hogy ekkorra már évek óta folyamatosan segélyezték Európát ezen felül is.

Az amerikai választópolgár a legkevésbé sem akarta, hogy a ’boys’ továbbra is Európában maradjanak, vagy ismét háborúba menjenek egy romhalmazért. Ekkor Washington még mindig a hadsereg nagymértékű leépítésében gondolkodott – ahogy egyébként tette ezt Truman után folyamatosan egészen a kubai rakétaválságig mind Eisenhower, mind Kennedy.

A NATO elsősorban brit és benelux kezdeményezésre jött létre, amihez a prágai puccs, a berlini blokád és a nukleáris monopólium elvesztése adta meg azt a löketet, ami az amerikai csatlakozáshoz kellett.

Az amerikai külpolitika még ekkor is jelentősen gyengítette az egyezményt, a híres 5. cikkelyt automatikus hadüzenetről, automatikus segítség nyújtásra csökkentette – azonban nem specifikálták, hogy ez milyen jellegű segítség legyen, tejportól a direkt beavatkozásig bármi szóba jöhetett – valamint elérték, hogy az eredeti szerződés csupán 20 évre szóljon.

Hogy az európaiak miért akarták a NATO-t annyira, talán nem kell magyarázni: 1948-ra az európai kormányok és politikai elitek jelentős részén gyakorlatilag krónikus félelem lett úrrá, ahogy a világ belesüllyedt a hidegháborúba. Európa nyugati felén egyaránt rettegtek egy feltámadó ellenséges Németországtól – elvégre három éve még lőtték egymást – mint egy szovjet inváziótól.

1948-ra ugyanis, az, hogy a szovjet hadsereg erősebb volt-e, mint az amerikai ugyan kérdéses (valószínűleg nem, bár a háborút követő azonnali leépítéseknek köszönhetően a paritás egyáltalán nem kizárt), az viszont biztos: a katonai realitás szerint, amennyiben a Szovjetunió offenzívát indít Európa ellen, a kontinens biztosan elesett volna, a brit szigetek sorsa minden esetben kérdéses volt.

A legjobb forgatókönyv szerint is innen kezdhette volna az USA visszafoglalni Európát, amiért kétszer már háborúba ment, megszakítva ezzel az évszázados semlegességi politikát, nem beszélve ennek az emberi és infrastrukturális költségeiről.

Fontos megjegyezni, hogy ekkor a stratégiai és nem taktikai atomfegyvereket még kivétel nélkül repülők szállították, nem rakéták, míg a korai rakéták hatótávolsága 15-25 kilométer volt, így azok bevetéséhez legalább feltétel volt, hogy Nyugat-Európa amerikai vagy szövetséges irányítás alatt legyen, hacsak nem ott, hanem Moszkvában, Szentpéterváron vagy a szovjet ipari területeken akarták bevetni a ’csodafegyvert’.

1948-ban Európa egyetlen reménye a közel 4 millió hadrendben lévő szovjet katonával és/vagy a német feltámadással szemben az volt – legalábbis Paul Henri Spaak belga külügyminiszter és európai kollégái így látták – ha Washingtonból ki tudják sajtolni az azonnali beavatkozás ígéretét, amivel viszont elrettenthetik a szovjet agresszort – és az esetlegesen felébredő német medvét.

Éppen ezért, azt állítani, hogy a NATO létrejöttének célja valamiféle tengerentúli hegemónia megerősítése lett volna, tévedés. A NATO eredeti célja az USA Európához láncolása volt, létrejötte egy európai ötlet volt. Hogy aztán ezután merre ment tovább a NATO, az már más kérdés, de ha a NATO eredetét nem értjük pontosan, akkor nem tudunk a későbbi történetével és napjainkban betöltött szerepével sem mit kezdeni.

A fentiekkel kapcsolatban John Lewis Gaddis ‘Now We Know’, Geir Lundestadt ‘Empire by Integration’ c. könyvét vagy David Reynolds ’The Origins of the Cold War in Europe’ c. gyűjteményét ajánlom mindazoknak, akik további részletekbe bocsátkoznának.