Ha karácsony, akkor Kevin!
Nincs karácsony Kevin nélkül!

(TV-szlogen, és ún. magyar népi bölcsesség)

Miközben a magyar társadalom a rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt – nagy nehezen, indokolatlanul sok áldozat árán, de mégiscsak – levetkőzte a szabadpiaci kapitalizmussal szemben belénevelt vakhitek jelentős részét, vannak olyan minták, amelyek indokolatlanul tartósnak bizonyulnak. Ezek egyike, hogy Karácsonykor/Hanuka idején ‘Reszkessetek betörők!’-et néz a magyar a legszívesebben. Chris Columbus filmje közel egyidős a magyar rendszerváltással – 1991. márciusában (!) mutatták be idehaza – és alig másfél évtized alatt olyan kultstátuszba emelkedett, amit nagyon kevés film élvezhet idehaza. Visszakövethetetlen, hogy mikortól vált a hazai tévézés alapprogramjává, ahogy Kevin McCallister a kiüresített családi házat buhera-kínzókamrává alakítja át, de a 2010-es évek elejétől kezdve először az RTL Klub, mostanra pedig a TV2 építi a komplett karácsonyi önpromócióját az alkotás köré.

A ‘Reszkessetek betörők’ kultstátusza tagadhatatlan: 4 éve a NuHeadz TV készített Szomszédok-verziót Kevin kalandjaiból, a 444 2013. december 24-én percről-percre közvetítést sugárzott, mivel abban az évben épp nem adta egyetlen tévé sem a filmet, és a sort még hosszan folytathatnánk. Önmagában érdekes kérdés, hogy mit szeretünk ennyire a filmalkotásban, de feltehetően a nosztalgia faktor ültet mindenkit 24-én a képernyők elé – kombinálva az ún. kínálat gyalázatos szűkösségével: a kertévék romantikus komédiákat, a közmédiumok ízléstelen haknikoncerteket és lejárt szavatosságú olasz drámasorozatot adnak. Nem nagyon van mi mást nézni, és ez igaz a filmszínházak/mozik kínálatára is ezekben a napokban; pláne ha az ország lakosságának nem a fővárosban élő, döntő hányadának kulturális lehetőségeit nézzük.

Éppen ezért a kérdés, miszerint ki szereti, és ki unja már a ‘Reszkessetek Betörők!’-et majdhogynem irreleváns: ez van, ezt szoktatták meg velünk, és a nosztalgia-faktoron élcelődni-okoskodni, pláne ezért beszólni (!) elképesztő suttyóság volna bárki részéről. Nem is vetemednék erre, inkább alternatív javaslattal élnék: idén 24-én (vagy a rá következő napokban) a ‘Reszkessetek betörők!’ bármely eresztése helyett – na jó, mellett! – adj egy esélyt egy 1946-os filmnek is, ami elé bátran leültetheted az egész családot, és garantáltan lesz miről beszélnetek a 2 órás játékidő végén. A film, amit ajánlok, ‘Az élet csodaszép!’ címet viseli – és persze rögtön hátrányból indul a mindenből kiábrándult és válogatott cinizmusokkal terhelt korunkban a meglehetősen – khm – butuska címadás okán, de kérlek olvasóm, ezen lendüljünk túl, a film maga ugyanis tényleg megéri a megelőlegezett bizalmat!

Főszereplői emberek, mármint úgy értem, hogy: emberek – egy kisváros mindenféle létfontosságú szakmáját űző, a filmvásznakról évtizedek óta kikopott polgárai. A főhős – George Bailey – a helyi takarék- és lakásszövetkezet vezetője; ami leírva egy dögunalmas pozíció, de a film elég szépen és didaxistól mentesen bontja ki, miért életbevágó fontosságú munkakör az övé. Fontos szereplő még a szatócs (helyi boltos), a rendőr, a taxisofőr, és így tovább. A főhős és a kisváros közösségének antagonistája a karikatúraszerűségében is nyomasztóan valószerű bankár: Mr. Potter. Igazi karvalytőkés ő, aki kitartóan és könyörtelenül igyekszik mindent és mindenkit a pénzügyi kontrollja alá vonni a városon belül.

Csak a film legvégén válik nyilvánvalóvá, hogy ez a törekvése a látható károkon túlmenően milyen igazán szélsőséges ártalmakat okozhatna a közösség egészének, ha főhősünk nem állna ellen kitartóan a bankár uralmi vágyainak.

Merthogy erről szól a film: George Bailey évtizedeken keresztül reménykedik abban, hogy világutazó, felhőkarcolókat tervező építész lesz, távol szülővároskájától. De a testvére, családja és a városka lakóiért érzett felelősségérzete meggátolja abban, hogy álmai megvalósításába belevágjon. A legélesebb konfliktus – ami végleg megpecsételi a sorsát – akkor áll elő, amikor az apja által létrehozott takarék- és lakásszövetkezet tagsága épp vesztésre áll Potterrel szemben, aki többségi tulajdont szerezhetne a cégben: ha ez megtörténne, akkor odalennének a megfizethető házak és lakások, amelyben százak-ezrek húzzák meg magukat. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, George Baileynek az egyetemi álmait hátrahagyva a városban kell maradnia, és folytatnia kell a cég vezetését.

A film igazi erénye épp ez: ahogyan felrakja egy kisközösség mindennapjait, ahol nagyon komoly kötelékek kötik össze az embereket és teszik őket ellenállóvá azokkal a pénzügyi törekvésekkel szemben, amelyek a szövetkezeti lakásbérlők kockázatközösségéből individuális bérlőket faragnának, kiszolgáltatva őket Mr. Potternek, vagyis a banknak.

Egy ponton azonban úgy néz ki, hogy George Bailey alul marad az ádáz erőkkel szemben, és karácsony este minden reménye elúszik arra nézvést, hogy talpon bírjon maradni. Öngyilkosságot kíván elkövetni, ám a védőangyala megakadályozza ebben, és megmutatja neki, hogyan nézne ki Bedford Falls, ha George Bailey nem létezne, vagyis: ha soha nem született volna meg. Ekkor végignézhetjük, hogyan is nézne ki George Bailey szülőhelye, ha a közösség ereje helyett a korlátok nélküli szabadpiac torzító ereje formálná.

És 2019 nézője ekkor oltári gyomrost kap: a városka ugyanis pont úgy néz ki, ahogyan mostanra a „fejlett világ” társadalmainak metropoliszai kinéznek.

Kocsma helyett bár, ahol a környékbeli melósok helyett kidobóemberek, a mindenféle sörök helyett tömény italok fogadják a vendéget – akit minél előbb szeretnének az ajtón kívül látni, hiszen csak a helyet foglalja a következő fogyasztó elől. A főutcán a kisboltok helyére bedzsentrifikálódott hotelek, biliárdszalonok, striptease bárok sorakoznának.

Egészen kivételes, ahogy aztán az álmából visszahozott George Bailey eufórikusan szalad végig a városka főutcáján, és külön köszönti a filmszínházat és az áruházat (!) is, ami azonban nem véletlen: abban a világban, ahol a közösség szervezi meg saját magának ezeket a szolgáltatásokat, ezek az üzletek nem a fogyasztás kényszerének fokozására felhúzott szolgáltató egységek, hanem a közösség életét szervező, annak tagjait foglalkoztató és megbecsülő, a közösségi identitás szerves részét képező intézmények. Persze, hogy ragaszkodik hozzájuk főhősünk – épp úgy, ahogy én is ragaszkodom a Damjanich utcai kis kesztyűs műhelyhez, ami az egyik utolsó kisiparos szolgáltató-egység Erzsébetvárosban.

‘Az élet csodaszép’ tempójában és olykor hangvételében is érződik a bemutatása óta eltelt több mint 70 év: de alkotóinak szándékain, szereplőinek viszonyain és a történet igazságán nem tudott csorbát ejteni az eltelt idő. Szóval baloldali barátom, akár örömödet leled a családi együttlétben, akár nehézséget okoz a közös este kipipálása: tedd próbára a filmet, ültesd elé a családot, és nézzétek meg közösen ezt a remek filmet!

Utána pedig már sokkal könnyebben fogod tudni kritikailag indoktrinálni az egész családot, hidd el! Vagy ha az nem is menne, legalább volt egy közös estétek, ahol a magántulajdon (vélt) szentségének libertárius doktrinájába idejekorán belehülyült árja kisfiú szadista élvezkedései helyett egy olyan férfi történetét követhettétek végig, akit ma már biztosan nem énekelne meg az amerikai filmgyártás, de akinek a története ma, amikor szolidaritásközösségeket kell szerveznünk, ugyanúgy aktuális, mint volt a második világháború iszonyata után még jószerivel fel sem ocsúdott amerikai nézőknek. George Bailey történetének minimum ott a helye Kevin McCallister története mellett a magyarok karácsonyi családozása során!