Néhány napja röppent fel a hír, hogy a kormány megszüntetné a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA), valamint a színházak felett is nagyobb kontrollt kíván gyakorolni egy törvénymódosító csomag révén. Habár most úgy tűnik, több ponton visszakozott a hatalom, a színházi világ így sem könnyebbülhet meg nagyon: tavaly például a kulturális TAO támogatás megszüntetése volt az, ami miatt aggódniuk kellett, miközben a jobboldali „kultúrharcból” is bőven jutott nekik. Zubek Adriennel, a Stúdió K színház egykori ügyvezetőjével és a Független Előadó-művészeti Szövetség társelnökével beszélgettünk arról, miért akarja a kormány ennyire átalakítani a színházak működését.

A kiszivárgott előterjesztéshez képest végül egy „puhított” verziót nyújtott be a Fidesz az országgyűlésnek. Kikerült a miniszteri vétójog a kőszínházak esetében, illetve a független színházak működési pályázatának tilalma is, az NKA-t nem is említik. Mi lehet az oka, hogy ennyire engedtek a szakmai nyomásnak, mind az NKA, mind a színházak esetében?

Nemcsak a szakma állt ki maga mellett, úgy-ahogy, végre, hanem az emberek is, egyszerűen megképezték azt a tömegnyomást, amivel már nem érte meg szembe menni. Mindez nagyon szépen mutatja, hogy bár mindig úgy néz ki, mintha esélytelenek lennénk egy irdatlan hatalmi gépezettel szemben, valójában van értelme az érdekvédelmi harcnak.

Ugyanakkor egyáltalán nem nyugodhatunk meg, amivel azt is mondom, hogy továbbra is szükségünk lesz a támogatásra: a független színházak működési pályázatát ki lehet írni egy semmire se jó keretösszeggel; az NKA-t el lehet suvasztani egy később megalkotandó rendeletben (nagyon sok mindent a majdani részletszabályokra bíz a törvény, miközben felállítja azt a nagytanácsot, amelynek a gumi-megfogalmazás szerint bármi alárendelhető); és az igazgatók kinevezéséhez továbbra is kell a minisztérium, noha itt is fontos eredmény, hogy a vétójoga már nincs a tervezetben. Mindenesetre, végtelen hálásak vagyunk a mellettünk kiállóknak, és továbbra is kérjük a támogató figyelmüket.

Lehet köze ennek ahhoz, hogy még a híresen kormánypárti Magyar Művészeti Akadémia (MMA) támogatását sem tudták megnyerni?

Lehet. Tudjuk, hogy jobboldalról is sokan lobbiztak a törvényjavaslat korábbi formája ellen, köztük az MMA, aminek ehhez önérdeke is fűződött.

Az NKA eddig sem volt fenékig tejfel, mert 2016-ban jogokat kapott benne az MMA: a mindenkori elnökének fontosabb esetekben vétójoga van (noha nem tudunk arról, hogy élt volna ezzel), továbbá jelölhettek kuratóriumi tagokat is. Az NKA megszűnésével és a tanácsok létrejöttével sok pozíciót elvesztettek volna, ugyanis az MMA a tervezetben nem szerepelt, tehát úgy tűnt, nem lesz szava. De a hivatalos indoklásukban az is állt, hogy a változtatás olyan mértékben megy szembe azzal a központi gondolattal, amiért az NKA-t létrehozták: hogy egy kormánytól független, de sok állami pénzzel bíró intézmény legyen, ami garantálja a szakmai önigazgatást és a szakmaiságot általában, hogy az már nekik sem fért bele.

Felmerül a kérdés: miért pécézte ki magának a kormány a színházakat?

Ezt nehéz megítélni. Én korábban is azt gondoltam, hogy nem indokolt a kormány felől ez az irgalmatlan félelem és utálkozás. Sajnos a színház nem bír akkora társadalmi hatással, mint ahogy azt ők gondolják, a független színház meg még annyira sem, viszonylag kis tömeget érünk el. De mivel ez korábban is így volt, úgy vélem, arról van szó, hogy ezt ők kirakatügyként kezelik. Az eredetileg tervezett törvénynek az indoklásából is üvölt, hogy ők propagandát akarnak.

Én egyébként azt gondolom, ez egy baromság, még a saját szempontjukból is. Szerintem a művészeti propaganda egyszerűen nem hatékony, soha nem is volt az. Mégis, látszik, hogy a színházat mindig fontos kérdésnek tartották: interpelláltak az Alföldi-előadások miatt a parlamentben, nemzetbiztonsági bizottság tárgyalta azt, hogy akkor Schilling Árpád most nemzetbiztonsági kockázat-e, vagy éppen Gulyás Márton… Sajnos szerintem nem vagyunk elég veszélyesek, de nyilvánvaló, hogy ők ezt hiszik. Ez tényleg nagyon furcsa.

Mennyire lehet párhuzamot vonni a kultúra többi területére jellemző, hasonlóan ideológiai alapú csatározásokkal – például a magyar filmipart ért vádakra gondolok.

A jobboldali kultúrhegemónia cél, az egyértelmű, de eddig ezek ilyen össze-vissza lövések voltak szerintem. Az eredeti javaslat szövege is végtelenül reflektálatlan volt. Ha megkérsz valakit, hogy „figyelj, magyarázd már meg, hogy a kormánypropaganda  a művészetben helyes is, meg kívánatos”, akkor pont ilyesmi szöveget kapsz. Ezek lózungok. Nem szóltak semmiről, csak arról, hogy majd elmondják központosított üzeneteket különböző művészeti műfajokban, akárcsak a megyei lapokban.

A kultúra nem úgy működik, hogy valakinek adnak egy használati utasítást, hogy milyen üzeneteknek kell átmenni, és hogy milyen legyen a színpadkép.

A filmnél is csak  annyiban tudták konkretizálni a „vágyaikat”, hogy kevés a történelmi film, hát csináljanak többet.

És ha már itt tartunk: a kultúra nem is úgy működik, hogy adunk egy rakás pénzt, és akkor reméljük, hogy hirtelen szuper dolgokat fognak csinálni a hirtelen pozícióba kerülő emberek. De szemben a korábbiakkal, most nem sima konzervatív, idomulni hajlandó, és különben pozícióvágyó kádereket fognak keresni, hanem kicsi Demeter Szilárdokat, harcosokat. Az nem is izgatja őket, hogy szakmailag jók legyenek, az izgatja őket, hogy átmenjen, amit akarnak.

Akkor a kultúrpolitika mellett a másik indok csakis az önkormányzati választások utáni bosszú lehetett volna? 

Igen. Budapesten eleve nagyot nyert az ellenzék, vidéken meg legtöbbször a megyeszékhelyeken vannak a színházak, ahol szintén sok ellenzéki győzött. Ez tehát biztosan egy válaszlépés, mert a színház és az efféle kulturális intézkedések különösen látványosak tudnak lenni.

Ha Karácsony Gergely belekényszerül az állami kontrollba, akkor lehet majd azt mondani rá, hogy „na, még a színházait sem tudta megvédeni”. Ha viszont függetlenedni akar, az súlyosan érinti az egyébként is igazságtalanul kivéreztetett Budapestet pénzügyileg, és akkor azért lehet alkalmatlannak nevezni.

Azt magam sem gondolom, még színházi szakemberként sem, hogy bárki helyeselhetné, ha a fővárosi önkormányzat elvon például a hajléktalanellátásból többszázmillió forintot azért, hogy megvédje a színházait. Ez nem megléphető, szóval a tervezet a politikai ellenfeleket mindenképpen rossz helyzetbe hozza. Köztes megoldásokra fog kényszerülni a főváros, hogy elvszerű maradhasson, de valamit ezzel mindenképpen veszíteni fogunk, mi, állampolgárok.

Lehet ezeket az új fejleményeket annak folytatásaként értelmezni, amit a kulturális TAO megszüntetésével elindítottak?

A TAO megszüntetésekor még nem volt szó közpolitikai elvárásokról, de annyiban előzménynek tekinthető, hogy már akkor is módot adott az új rendszer arra, hogy akinek az EMMI nem akar pénzt adni, annak nem kell. Ott van például az Átrium, amely azóta hangoztatja is, hogy a töredékét kapta annak, amit amúgy a TAO-val kapott volna. Ugyebár Alföldi Róbertet is rettenetesen veszélyesnek hiszi a kormány, és sok Alföldi-darab futott az Átriumban, ez nyilván szintén értelmezhető bosszúként.

Vagy ott van a Jurányi Produkciós Ház, ahol nagyon sok, független színház utáni TAO ért össze, és hosszú ideig ők se tudták, látnak-e egy fillért egyáltalán ennek alternatívából. Nemrég egyébként kiderült, hogy igen, bár sokkal kevesebbet. Ez is „ügyes” húzás volt, mert a Jurányi nagyon sok független otthona, így ha kiesik a TAO, akkor százas nagyságrendű lesz azoknak a színházi szervezeteknek a száma, amiket így egyszerre be lehet dönteni.

Olyan értelemben mindenképp előzmény ez a történet, hogy akit szeret az állam, annak a TAO megszüntetése után is ad pénzt, ráadásul többet, mint amennyire jogosult lettek volna, akit meg nem, annak meg nem ad vagy csak keveset.

Az persze tény, hogy a TAO-val voltak gondok. Mi például soha nem fizettünk jutalékot cégeknek azért, mert nekünk adták a TAO-jukat, de sokan igen. Ennek volt egy illegális verziója, amikor pénzek direkt „visszafolyatásáról” volt szó, de működtek teljesen törvényes közvetítő irodák, akik szerződéses keretek között kértek bizonyos százalékot, ha behoztak egy céget a színháznak. A másik probléma, hogy nézőszámhoz volt kötve a TAO, ami a legtöbb függetlennek nem jött jól, hiszen ők jellemzően kicsi helyeken játszanak. De másnak se  jött jól, itt van pl. az a Vidnyánszky Attila, aki képtelen megtölteni a Nemzeti Színházat.

Ráadásul, akad  egy csomó, korszerűtlenül gondolkodó igazgató, akiknek nincs benne az agendájukban, hogy az állami támogatáshoz kéne még szerezni valamennyi pénzt. Nekik sokkal egyszerűbb, ha ezt az összeget nem kell cégektől összeszedni, hanem az alternatív TAO-val megkapják normatívan. Senki nem akarta, hogy az a pénz ne legyen, csak nem akartak érte megdolgozni: adják oda, és kész.  A rendszert mindenképp meg kellett volna reformálni, de így teljesen előkészítetlenül, 0 nap alatt változtatták meg, anélkül, hogy kiderült volna, hogy akarnak utána továbbmenni.

Szerinted mi lenne a helyes módja a színházi támogatások elosztásának? 

Ezt a függetlenekre nézve tudom elmondani. A törvény eddig a működési pályázattal lehetőséget adott arra, hogy a miniszter a pályázatot 3 évre írja ki. Ha ilyen időtávra lehetne pénzt kapni, 3 éves szakmai programmal, akkor a színházaknak lehetnének hosszabb távú terveik, perspektíváik. Ehelyett mégis az a rendszer, hogy 1 évre írják csak ki a pályázatokat, és az adott évre szóló támogatás is nyár végén érkezik meg leghamarabb – zárójelben jegyzem meg, megnézném azt a kőszínházat, amelyik tudna így működni. Én bevezetném a 3 éves működési támogatást, és jelentősen megemelném a pályázható keretet, körülbelül a két és félszerese lenne racionális és indokolt.

Azzal, hogy az állami finanszírozás csak egy hozzájárulás legyen, de mi is rakjunk még hozzá pénzt, én egyetértek, mert így talán többen átgondolnák, mi is az ő szakmai stratégiájuk, koncepciójuk, és nem csak a normatívát várnák. Alapvető feltétel kellene legyen, hogy szakmailag megalapozott szempontrendszer mentén, a területhez értő, szakmailag felkészült kurátorok bírálják el a pályázatokat.

A kultúra közfeladat. Ahogy a kórházaknak sem kell nyereségesnek lennie, hanem az adóforintokból biztosítja – elvben – az állam, hogy ne legyenek veszteségesek, úgy a kultúrával is ugyanígy kellene bánnia. De a színházasoknak is van feladata abban, hogy ezt jól csinálják: jó szakemberekként dolgozzanak és számon kérhetőek legyenek.